6

Lianne - Bevezetés

Posted in
Adam:
Na jól van drágáim, akkor a teljes értelmetlenség elkerülése végett leszek olyan tüneményes, és kirakom a blogomra a sztorit, amit Raven mesél Lianne-nek (avagy Liának, amikor melyiket használja...). Nem én írom, semmi közöm nincs hozzá (csak ennyi, amennyit így belepofázom), de itt van ha már egyszer erről szólnak a napjaim
Bevezetés

A nevem Lianne, 18 éves vagyok, szeretem a My Chemical Romance nevű bandát és szeretek írni. Nagy álmom, hogy egyszer kiadják egy regényem. Ezzel az égvilágon semmit sem mondtam magamról, de próbáljatok ennyivel beérni velem kapcsolatban. Csak azért vagyok itt, hogy közvetítsek, mert engem ért az a megtisztelő feladat, hogy lejegyezzem Gerard szavait, aki állítása szerint közel száz éve vámpír, és meg akarja osztani a „nagyvilággal” azt, ami a vámpírrá válása után történt vele.

Néhány hete volt az első alkalom, hogy megjelent a szobámba, és beszélgetésbe elegyedtünk. Elég másodosztályú tiniregénynek hangzik, hogy betoppant hozzám a vámpír, de mit mondhatnék? Egy „kedves” közös ismerősünk, név szerint Adam, úgymond Gerard kezébe nyomta a címem.

- Gerard néven kell szerepelned, mert ez mégiscsak amolyan fanfiction-féle lesz, mégsem lehetsz benne csak úgy hirtelen Raven! – közöltem vele már az előtt, hogy úgy igazán munkához álltunk volna.
- Rendben. Okvetlenül MCR-t kell hallgatnod? – kérdezte, már nem először, de mindig elfelejtem, hogy zavarja. Engem viszont inspirál.
- Nagyon zavar? - kérdeztem újra, mert nem szándékoztam kikapcsolni.
- Nem – vonta meg a vállát.
Elég bizarr látvány nyújt, ahogy a szobám közepén fellógatott tarka anyagú függőszékben ücsörög.
A Revenge-es korszakát idézi fel bennem a váll fölé érő haj, a fekete ing plusz farmer szerelés miatt, és talán azokból az évekből való képeken volt ilyen semmitmondó a tekintete, amikor éppen valami kellemes kis tudatmódosító szer hatása alatt állt. Nagyrészt csak a szeme árulkodik róla, hogy ki volt ő valaha.
- Ezt most komolyan gondolod? – meredt rám.
- Valamihez csak kell hasonlítanom… - feleltem bizonytalanul. Gerard egy „oké”-val rám hagyta.
- De ha van valami ötleted, mondjad, elvégre te vagy az alany, meg a művész is, meg…
- Művész – húzta fel az orrát, szinte köpve a szót.
- Jó, bocsi, nem tudom – fejeztem be a gépelést enyhén sértődötten.
- Semmi, írd csak, amit gondolsz – intett bátorítóan. Kössz, itt húzogatja a száját, én meg azért írjak nyugodtan.
- Nem gondolok semmit. Te akartál mesélni!
- Rendben. Először is azt az időszakot szeretném megosztani, amikor újszülött vámpírként felfedeztem a világot. Előzményről kell néhány szó?
- Hát, gondlom nem ártana. 2009 után.
- Egy Tarveni koncert után, kell az, hogy hol van? Nyugatra, a tengernél.
- Nem hiszem, hogy kell bővebben.
- Rendben. Tehát egy koncert után megismerkedtem egy vámpírral. Előtte sosem gondoltam komolyan, hogy valóban léteznek, tehát az egész olyan volt számomra, mint…
- Najó, ez lehet, hogy rossz ötlet volt! - sóhajtottam, mert már éreztem, hogy mi fog ez után következni.
- Rólam akartok írni nélkülem? – robogott be Adam széles vigyorral az arcán, és olyan erővel hátba vágta Gerardot, hogy szegény kiesett a függőszékből.
- Csak egy kicsit hagyj minket békén, rendben? Kérlek – fordultam Adamhez a lehető legkönyörgőbb pillantásommal.
- Aha. Nem! – vigyorgott. - Mennyit rinyált már? – pillantott Gerardra, aki inkább nem mert visszaülni a függőszékbe, csak nekitámaszkodott az ablak alatt lévő radiátoromnak.
- Ne foglalkozz vele – intettem Gerardnak. - Maradjunk annál, hogy vámpírrá tettek.
- Két alapból is selejt-vámpír! – röhögött Adam. - Tökéletes kombináció.
- Adam, kuss! – próbálkoztam újra.
- Ez eddig hányszor jött be? – vigyorgott Adam, azzal a vigyorával, ami mindig arra késztet, hogy hozzávágjak valamit. Na nem sokra mennék vele.
- Gerard, csak mondd a sztorit! - sóhajtottam.
- Öngyilkos akartam lenni, és…
- Miattam! – húzta ki magát büszkén Adam.
Gerard figyelmen kívül hagyta Adam megjegyzéseit, és rendíthetetlenül folytatta a történetét.

Annyira vicces így olvasni magamról... Ijesztő lehet, hogy ennyit vigyorgok. *vigyor*

6 megjegyzés:

23

Már megint rinyálok. Kellett annyit Dame-eznetek.

Posted in , ,
Sanyarú napok járnak rám mostanában. De kegyetlenül élvezem. Végre kaptam egy újabb jó kis kihívást. Igaz, lassan annyi a be nem teljesített kihívások száma a nyakamon, hogy kezdem átértékelni a világotokat... Alig tudok blogolni, basszus, meg úgy egyáltalán nethez jutni.

Mondanám, hogy írom azt a rohadt Ravenes sztorit, ha már azzal vagy elfoglalva nagyrészt, de... mindegy. Nincs de. Nesztek!
Ki kell nyírnom Lianne-t, ez már elég egyértelmű lett. Igazából olyan egyszerű lenne megtenni, mint bármelyik esti kis futó kalandom, Gerard kizárt, hogy meg tudná védeni egy percig is, de basszus már megint ott tartok, hogy nem akarom most azonnal kicsinálni őt, mert egyszerűen szórakoztató nézni a vergődésüket.
A másik meg az, hogy egyelőre nem tudom, milyen következményekkel járna, ha Lianne meghalna. Benne van a pakliban, hogy az égvilágon semmi sem történne, de az is esélyes, hogy... nekem is gondot jelentene a "nem léte".

A probléma az drága kincseim, hogy az a helyzet alakult ki, hogy Ravennel próbálok megbirkózni ugyan azért a nyamvadt testért, aki közvetíteni tud a világaink között.  Több kérdés is felmerül, például az, hogy miért olyan rohadtul ez a "gazdatest" az egyetlen, ami jól szuperál. Nem, tudom. Ha tudnám, akkor már rég nem itt lennék, higgyétek el nekem. Néha kezd már klausztrofóbiás érzésem lenni, ami azért elég vicces. Persze, erre az egészre lenne egy tökéletes magyarázat, de én azt nem vagyok hajlandó elfogadni. Most komolyan, ki az az állat, aki beletörődne, hogy őt valaki más teremtette, mégpedig az a valaki egy ezerszer alsóbbrendű lény... Nem is tudom, mintha a ti "istenetek" valami papucsállatka lenne.
Próbáltam minél több oldalról körbejárni a dolgot, de sehogy sem áll össze a kép. Szép és jó ez a két külön világ, de attól még teljesen átláthatatlan még a számomra is, hogy mi hogyan történik pontosan. Tényleg olyan, mintha egy tükörnek két oldala lenne. Bosszant, hogy nem tudom a választ. Meg persze élvezem is. Odahaza minden túlságosan egyértelmű. Kegyetlenül unalmas. Úgyhogy betoppantam hozzátok parádézni, szép és jó itt írogatni, meg netezni, meg szerelembe esni, de sok-sok száz év elteltével most érzem úgy megint, hogy akadályba ütköztem. Ó, persze, az egóm szabályosan tiltja,hogy ilyet kijelentsek, dehát legyen már valami új is. Amúgy is rádöbbentettek, hogy a sebezhetőség imponáló. Na már akinek...

Szóval az akadály. Lianne. És Raven. A két jómadár. Jó, mint már feljebb kifejtettem, Lianne-t kinyírni könnyű lenne, csak lehet, hogy megszívnám. Addig meg nem akarok kockáztatni, amíg nem tudok biztosan mozogni máshol is. Ez most egy ilyen játék.
Vagy most is csak kamuzok. Nem igaz Raven cica? Ez így idiótán hangzik. Gerard cica. Attól úgyis rosszul van.

Egy ember, és a legszerencsétlenebb vámpír. Rendesen fel lett adva nekem a lecke. Hahaha. Viccnek jó. Ugye ezt ti sem gondoljátok komolyan tündérbogárkáim?

Lehet, hogy kénytelen leszek ide a Ravenes dolog folytatásaként feltenni Gerard kis történetét, amit Liannenek mond tollba, mert anélkül teljesen értelmetlen amit itt összehordok. Na, majd még elgondolkodom a dolgon. Éljenek a kompromisszumok...

23 megjegyzés:

4

Raven-Gerard, te idióta...

Posted in ,
Sziasztok drágaságok, szánom bánom, hogy viszonylag rég jelentkeztem, de bevallom, hogy egy aprócska hiba csúszott a számításaimba. Jó, nem is hiba, inkább csak olyan tényező, ami még inkább feldobja a mindennapjaimat. Oké, mondjuk azért ennek nem mindig tudok felhőtlenül örülni, de azt már kifejtettem párszor, hogy végeredményben tök mindegy, hogy mi történik, csak legyen érdekes. Hát, ez most az.
Na de hogy mi is?
Talán a Ravenes történethez kéne írnom, aztán lehet, hogy át is fogom oda tenni... Mindegy.
Az a kis köcsög csak "átment" hozzátok. De neeeem, nem ám a kényelmes és hozzá tökéletesen passzoló "alteregójához", ó, nem! Hogy rohadna meg... Azt már múltkor is részletezte, hogy a "kis családja" nagyon, de nagyon boldog nálatok, és a világért sem piszkálna bele az életükbe, csak lesi, mint valami perverz kukkoló, erre mit csinál? Naná, hogy az én játékom kell neki! És még én vagyok a gyerekes! Annyi ember van nálatok, hogy az nem igaz, és mégis azzal a szerencsétlen nyomorékkal kezd ki, akivel én. Na nem mintha én direkt csináltam volna, de... Nem azt mondom, hogy bosszant. Nem tud felbosszantani. Najó, tud. És imádom emiatt.

Oké, ahelyett, hogy értelmetlen félmondatokat írok egymás után, íme a konkrét helyzet: van nekem egy viszonylag kényelmes kis gazdatestem, persze nem csak egy testet szoktam néha-néha megszállni, de van egy "központi", ha fogalmazhatok így. Legyen ennek a gazdatestnek a neve egész véletlenül Lianne. És mivel Gerard imád bárkit megmenteni, Averytől meg aztán pláne kedvet kapott az utóbbi napokban, így hát - dobpergés - Gerard, a magányos hős útnak indult, hogy ha már a saját világunk az orra előtt hullott darabokra, máshol élhesse ki a beteges hős-szindrómáját. Az egésszel csak az a baj, hogy imádom a sztorit. Persze, Averyt is imádom, csak nem olyan izgalmas. Na de az, hogy Gerard végignézheti mindazt, ami rá vár, az felér mindennel! Merthogy azt vette a kis buksijába, hogy már pedig ő elmeséli "nektek", hogy milyen sanyarú az ő vámpír léte, és milyen borzalmas a világ. Felemelő kis történetnek ígérkezik. És már hány szerencsétlen emberrel végighallgattatta a nyomorát.

Nem fogja sokáig bírni. Néhány hetet adok neki, és kiborul. Már a "Frerard" szó hallatán sírógörcs kerülgeti.
Annyira várom már, hogy beleolvasson az "eredeti" ficben (na meg a kommentekbe), hogy az nem igaz. Sírni fog. Egészen biztos vagyok benne, hogy elbőgi magát.
Aztán lehet, hogy van annyi maradék esze még véletlenül, hogy elkerüli a témát...

Én pedig már megint Gerardról írtam. Ironikus. És ilyen szempontból tényleg igazad volt Aysha, hogy azt ugyan megtehetném, hogy ezt most nem is írom le nektek, viszont ettől még Gerard továbbra is nyomatná a hülyeségeit. Na de azért nekem is lesz (van...) beleszólásom!

4 megjegyzés:

2

True Blood - vélemény az 5. évadról

Posted in , ,
Ezt a kritikát most majdnem elfelejtettem feltenni... Megkésve, de azért itt van. Úgy tűnik hamarabb túltettem magam a True Blood dolgon egyelőre, mint gondoltam, úgyhogy lelkesedés szempontjából jó, hogy már régebben megírtam, csak össze kellett kicsit szedni a dolgokat.


A 4. évad borzalmai után ez egy valóságos felüdülés volt! Mészárlás dögivel, csak úgy pukkadtak szét a vámpírok szép sorban, és kegyetlenül vicces volt az egész.
Hol is kezdjem. Mondjuk az elején, valahol ott, hogy Pam vámpírrá változtatta Tarát. Pam totálisan odáig volt Taráért (szerintem) az első pillanattól fogva, úgyhogy megérem, hogy nem okozott neki nagy problémát csak úgy pikk-pakk átváltoztatni a csajszit. Az már kevésbé volt logikus, hogy utána Eric jött a nagy „a teremtő mindig felelős a gyermekéért” blabla szöveggel.
Bájos volt a kis múltba tekintés is Pamtől, tökéletes fő-kurvának, annyira illik hozzá, hogy bármi mást mondtak volna róla, úgysem hiszem el. Az érfelvágós jelenete kicsit szánalmassá tette a szememben, de lássuk be, azért jó húzás volt. Velem is próbálták már ezt a „zsarolást”, de én röhögve végignéztem ahogy az illető elvérzett.

2 megjegyzés:

3

Lusta vámpír

Posted in
Ez lennék én. Legalábbis blogolás téren. Nem arról van szó, hogy nem történik velem elég sok minden, csak mindig kimarad, hogy leültessem a kis szolgámat segítőmet a gép elé, blogolás céljából. De legalább regény ügyben van valami, bár egyesek azt mondják, hogy a világ nem fogja értékelni a törekvéseimet. Én bízom a világtokban annyira, hogy elég elmebeteg lélek van ahhoz, hogy élvezettel olvassanak egy "nem éppen mindennapi történetet". Oké, arra már rájöttem, hogy a legtöbb regény, ami ezzel a szlogennel nyomul, hogy ilyen nem mindennapi, meg olyan nem mindennapi, az a végén tök unalmas.

Averyről van szó. Nem sokat írtam róla, de aki tüzetesen vizsgálódik a blogomba, esetleg a kommentek között is, az elég könnyen rájöhet, hogy miből indult ki az egész "szerelmem" az aranyos kis doktornő iránt. Most írjam le ide is? Nem, inkább nem. Az túlságosan illúzió romboló. Még reménykedem benne, hogy belezúgok mint Gerard a szakadékba.
A baj csak az, hogy én próbálom őt tényleg szeretni, de... Kell még valami extra. Gondolom nem kell nektek ecsetelgetnem, hogy milyen pocsék egy állapot az, hogyha nem életed nagy szerelmét kéne annyira szeretni, hanem valaki mást. Jó, persze a "kell" erős kifejezés. Nekem semmit sem kell. Ez csak egy jó kis játék. De túl sok a zavaró tényező. Például Gerard. Túlságosan utálom azt a kis pöcst. Egyszerűbb volt az a néhány év, amíg az égvilágon nem éreztem iránta semmit, mert hát tudjátok hogy van ez, a szeretet kéz a kézben jár a gyűlölettel. Ha valakit nagyon utálsz, az sajnos valami fantasztikus érzelmi kötődés. Ez tény.

Tehát Raven. Hogy a francba tudott magának pont egy ennyire elcsépelt nevet találni? Jó, az Adam se a legfantáziadúsabb, de legalább sok mindent rá lehet aggatni, na. Nekem tetszik az Adam. A Dame meg... ó, imádom!
A Gerard sokkal jobb név, mint a Raven. Annyi "misztikus irományban" van Raven, hogy az nem igaz, dehát mit csináljak, ha ennek a kreténnek ez volt a szíve vágya.
Valahogy úgy érzek Gerard iránt, mint Sookieval kapcsolatban. Mégis mi jogon ő a főszereplő?
Mi imponáló egy rakás szerencsétlenségben? Tudok én is nyavalyogni, látjátok? Igazán nem nagy tudomány. Mindenki tud,  és a legtöbben természetesen élvezik is.
Mióta izgalmas az, hogy egy lelki roncs vergődik megállás nélkül?
Kiakaszt, hogy az emberek mennyire "együtt tudnak érezni" Ravennel. Én meg hiába tépem a szám, alig van valaki aki felfogja, hogy miről is van szó. Igen, ezért kéne többet blogolnom, hogy legalább itt megosszam a nézeteim.

Ja, nem ide tartozik, de belenéztem a Dexterbe. Volt a környezetemben valaki, aki nagyon ajnározta, én meg gondoltam, vér, meg elembeteg gyilkos, aki tök normális életet él az emberek szeme előtt, belenézek, hátha szórakoztató. Hát nem az. Mármint ez az igazságosztás megint. Menjenek már a francba. Ennyi erővel Gerardot is nézhetem az "ölnöm kell, muszáj, de legalább rosszakat ölök, hogy jobbá tegyem a világot" hülyeségével. Ebbe mi a jó?

3 megjegyzés:

0

Lia és a vámpírok - 6.rész

Posted in
Raven
 - Ajj, ez így nem jó! Gyere! – fogta meg a kezem Chris és váratlanul felrántott a kanapéról, mikor vége lett az aktuális filmjének. Nagyon megszédültem, olyan érzés volt, mintha nem én mozdultam volna el, hanem az egész világ rohant volna a képembe.
Idegesen elhúztam tőle a kezem.
 - Elhiszem, hogy haragszol ránk, de hidd el, kurva nagy buli az egész! – mosolygott. Nem bírtam tovább elviselni ezt a gusztustalanul érzelgős mosolyát.
 - KURVA NAGY BULI, HOGY AZ EGYIK LEGJOBB HAVERODNAK KITÉPTÉK A FÉL SZEMÉT! – ordítottam, és legszívesebben bemostam volna egy óriásit Chris szürkéskék szemei alá, de nem tettem.
Úgyis csak élvezné.
 - Meglátogathatjuk, ha gondolod – vonta meg a vállát.
 - Baszódj meg, te is meg az összes vérszopó! – szorult ökölbe a kezem.
 - Te is az vagy… - kuncogott. – Naaaa, lécci, csak egy kicsit sétáljunk!
Gyerekes gondolat volt, de elhatároztam, hogy meg sem mozdulok a foteltól, bármit is csinál Chris.
 - Kérlek szépen! – rebegtette a szőke szempilláit.
Nem telt sok időbe, Chris megunta a szép szót, én pedig rájöttem, hogy Chris hiába néz ki törékeny kamaszfiúnak, az ereje messze felülmúlja az enyémet.

A Nyugat-Bartoni kikötő parkjának közepére kerültem, és Chrisnek kellett elkapnia, hogy ne essek hátra, amiért hirtelen eltűnt alólam a fotel. Hangosan kacagott az ügyetlenkedésemen. Az az egy nyugtatott, hogy a nevetésében semmi sincs, ami Adam kegyetlen röhögéséhez hasonlítana.

Abban igazat kellett neki adnom, hogy hiába minden bánatom és nyomorúságom, ahogy a sós levegőbe szippantottam, mintha az minden egyes porcikámat kitöltötte volna a levegő anélkül, hogy a legkisebb szükségem is lett volna rá. A fák levelei alig rezegtek a szellőtől, én mégis úgy éreztem, mintha a szél a mellkasomnak csapódna, de ahelyett, hogy eltaszítana, átrohant a testemen.
Döbbenetes érzés volt.
 - Na, éhes nem vagy? – vigyorgott Chris.
 - Nem – hazudtam. Akármennyi vért is kaptam Andortól a műtét során, már jó pár órája elveszítette a hatását, csak úgy gondoltam, hátha sikerül elnyomnom az éhséget, ha egyszerűen nem veszek róla tudomást.
 - Kíváncsi vagyok, meddig bírod – tűnődött Chris és felpattant a móló rozsdás korlátjára.
 - Meddig bírhatom? – kérdeztem bizonytalanul. Arról már volt szerencsém Adamtől is hallani, hogy egy vámpír előbb vagy utóbb, de valami áron inni fog.
 - Passz.
 - Állatvér is elég?
 - Valamennyire. De nagyon pocsék – húzta el a száját.

Mivel nem szóltam többet, Chris kecsesen leugrott a korlátról és megcsókolt.
 - Na, mondj már valamit!
Kibújtam az öleléséből, és a vízbe köptem, hogy megszabaduljak a nyálától. Chris kuncogott:
 – Szóval? Dumcsizunk inkább?
Egyre éhesebb lettem. A testem hasonló jeleket produkált, mint régen, a nikotin utáni vágy. Csak sokkal őrjítőbb, és nem oldotta meg a problémát egy szál cigaretta.
Uralkodnom kellett magamon, nem veszíthettem el a fejem, és ne adj isten rátámadjak egy emberre.
Sehol nem volt egy lélek sem, de rettegtem attól, hogy mire lehetek képes az új testemmel.
 - Rosszul vagy? – simogatta meg az arcom Chris - Enned kéne.
 - Kizárt.
 - Hát te tudod, de én már láttam olyat, hogy egy vámpírnak elborult az agya az éhségtől. Oké, én is kipróbáltam. Baromi vicces.
 El tudtam képzelni, hogy mi számíthat az ördögfiókának viccesnek.

Egy macska rohant át az egyik stégen, egy halat cipelve a szájában. Emberi érzékszervekkel még csak fel sem tűnt volna, hogy valami elsuhan, olyan halkan lopakodott. De így semmi esélye sem volt.
Nem voltam elég halk, a macska észrevett engem, viszont én voltam a gyorsabb. Elképesztő sebességgel nyúltam az állat után, és bármennyire is undorodtam a dologtól, minden önuralmamat elveszítve vájtam a fogam a húsába. Még csak hasonlót sem tapasztaltam ahhoz, amit Lucy-nél vagy Andornál. Az állat forró vére semmi nem volt ahhoz a mindent elfeledtető ízhez képest.

*****

Lianne:
 - És még én vagyok a vadállat! – kiáltott fel Adam a lehető legnagyobb felháborodással. - Mit vétett neked az a szerencsétlen kiscica? Egy bolyhos kis…
 - Inkább volt koszlott, és bolhás – szólt közbe Raven.
 - Ó, ha már nem olyan puha és selymes, akkor már rögtön megérdemli a halált? – méltatlankodott Adam.
 - Hagyd rá – fordult felém Raven. - Egy macska halálát képtelen végignézni, de bármelyik embert röhögve megnyúzza.
 - Most gondolj bele… Egy cuki kiscica! – pislogott Adam túlságosan is aranyosan. Mielőtt nagyon elgondolkodhattam volna a macska- és embergyilkolás mérlegelésén, Raven folytatta.

*****

 - Amúgy Andornak vannak valami tablettái vér helyett – mondta Chris félvállról, miközben én térdelve, undorral bámultam a macskatetemet, és szedegettem le a szám széléről a véres szőrszálakat.
 - És ezt csak most mondod?– kiáltottam fel.
 - Kíváncsi voltam, hogy vadászol. Aranyosan.
 - Dögölj meg! – pattantam föl a tetem mellől. Legszívesebben minden húst leszaggattam volna puszta körömmel Chris kisfiús testéről, de miután ez a kellemes kép végigpörgött az agyamban, ráeszméltem, hogy semmi esélyem sem lenne, úgyhogy csak annyit mondtam: - Vigyél Andorhoz!
 - Nem hiszem, hogy örülne neked – ingatta a fejét Chris, majd akkorát rúgott a macskatetembe, hogy az hangos csobbanással merült el a vízben. Émelyegni kezdtem. Minden erőmmel megpróbáltam elterelni a gondolataim a macskáról, ami legalább már nem volt szem előtt.
 - Hogy tudom én azt csinálni, amit ti? A teleportálást?
 - Hát… én kicsi koromban tanultam meg – vonta meg a vállát Chris. Rettentően bosszantott, hogy egy ilyen tizenévesnek kinéző, nyüzüge srác sokkal, de sokkal erősebb nálam.
 - Hogy csinálod? – kérdeztem idegesen.
 - Csak odaugrom.
 - De hogy? – olyan erővel szorítottam ökölbe az ujjaim, hogy a körmeim alatt kiserkent a vérem.
 - Nem tudom. Ez csak úgy megy…
 - Kurva jó! – ordítottam - Csak úgy megy!
 - Koncentrálj rá erősen, hogy mondjuk, annál a fánál akarsz lenni, ott – húzott magával Chris néhány lépésnyire, és a park felé bökött.
 Koncentráltam ahogy csak tudtam, semmire sem vágytam jobban, mint hogy ott lehessek egy „ugrással” annál a fánál.
Semmi. 

0 megjegyzés:

0

Lia és a vámpírok - 5.rész

Posted in
Raven
 - Nekem nagyon bejön az új külsőd – húzta végig Chris a mutatóujját az orromon, miközben az ölem fölött körözött a csípőjével. - Olyan… karakteres. És tudod mit akarok?
 - Vannak elképzeléseim… - húztam el a szám, és mozdulatlanul ültem Chris dörgölőző teste alatt.
 - Melyik elképzelésedet váltsam valóra? – suttogta vidáman.
 - Mondjuk a halált – csattantam föl, és igyekeztem megálljt parancsolni a testem egyéb reakcióinak. - Egyéb értelemben nincsenek nagy vágyaim, csak hagyj békén.
 - A tested nem ezt mondja… - búgta Chris a fülembe. Az egész fiú maga volt a megtestesült erotika, ahogy fölöttem tekergett.
 - A testem már egyszer meghalt, úgyhogy nem szándékozom rá hallgatni – morogtam.
 - Én azért még elszórakoznék vele – és még ki sem mondta, máris hozzám ért.
Nem ellenkeztem. Nem is érdekelt. Csak ültem, és hagytam magam. Próbáltam nem annyira élvezni, amennyire Chris jó munkát végzett.

*****

Lianne:
 - Ó, kezdődik az álszent picsogás! – nyögött föl Adam. - Azért azt tudd, hogy Chris nyála kurvára nincs rá hatással már! – mondta nekem, majd vigyorogva Ravenhez fordult. – Hányszor is kúrtad meg, amíg fel nem lettél világosítva? Ez ám a placebo hatás!
 - Ez nem erről szól – motyogta Raven zavartan.
Majdnem rákérdeztem, hogy miért nem hat rá a nyál, de nem akartam még jobban zavarba hozni.
 - Na nem mintha Chris nem élvezte volna – mesélte Adam vidáman. - Nem ugorhatnánk arra a részre, amikor rájöttél, hogy teljesen magadtól lettél olyan kis csődör?
 - Nem! Az ami Chris és köztem…
 - És Lucy között – javította ki Adam.
 - Ami köztünk történt, az lényegtelen.
 - Szerinted is lényegtelen? – pillantott rám Adam vigyorogva. Azonnal elvörösödtem.
 - Igen – motyogtam bizonytalanul.
 - Ne csináljátok már! Legalább egy kis szex legyen benne! Raven, hadd halljuk a beható, nedves kis részleteket! – Adam végigsimított a testén, én pedig minden erőmet összeszedtem, hogy még véletlenül se kövessem a kézfejét a tekintetemmel.
 - Nem! – vágta rá Raven.

*****



Mivel Andor egy csomó vért adott nekem, megmenekültem az „újszülöttek vérszomjától”. Eljött a vámpírként töltött első nappalom.

*****

Lianne:
 - Ki nem szarja le??? – kiáltott közbe Adam újra. - Chris baromi jó az ágyban amúgy!
 - Ki nem szarja le? – kiáltottam föl én is, mert momentán sokkal jobban érdekelt Raven első nappala, mint Adam állandó szexmániája.
 - Mikor is lettél egy frigid picsa? – húzta el a száját Adam gúnyosan, de legalább hagyta, hogy Raven folytassa a történetet.

*****

Chris és Lucy teljesen napfénybiztossá tették a lakosztályt, igaz, Lucy nem tért vissza a kiakadása után. Csak reménykedhettem benne, hogy kint ég a napon bánatában.
Eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen csak le kéne lépnem, és vélhetően nekem is szénné égni a napon, de már közel sem volt meg bennem az az elhatározottság, ami akkor, amikor leugrottam a szikláról. Úgy éreztem, ha bármi is van, ami a világot irányítja, a lehető legaljasabb módon bánt el velem, azzal, hogy nem hagyott meghalni.


Csak ültem a kanapéban, és nem tudtam, mit kezdhetnék újdonsült önmagammal.
Chris tévét nézett. Valami romantikus filmet, az egyik legfelkapottabb női főszereplővel. Annyira kiábrándító volt. Mintha én is egy túlexponált filmbe kerültem volna. Minden túl éles volt. Túl tiszta.
Képtelen voltam fölállni. Hova mehettem volna?
Erről eszembe jutottak a szeretteim. Eszembe jutott, hogy mi történt. Tegnap. Olyan idegesen csaptam ököllel a karfára, hogy a tartóváz eltörött, a szivacsos bélés pedig behorpadt.
 - Mi a baj szívem? – pillantott rám Chris, majd vissza is fordult a filmhez, mert a főszereplő férfi éppen szerelmet vallott a nőnek. Erős volt a késztetés, hogy megkérdezzem, miért nézi ezt a szart, de a dac még erősebb volt bennem.
 - Hogy itt vagyok.
 - Ne szenvedj ezen – felelte, még mindig a képernyőre tapadt tekintettel. - Tök jó buli vámpírnak lenni.
 - Valahogy nem tudom átérezni.
 - Pedig sokkal jobb, mint embernek. Gondolom. De az embereket elnézve, biztos jobb. Szeretnél beszélgetni Gee? – A szerelmet vallós jelenetnek vége lett, úgyhogy megint rám pillantott.
 - Csak ne hívj így, kérlek!
 - Oksi. Na, tőlem dumálhatunk ám, csak azt hittem nem akarsz beszélni – fordult el a tévétől, most már véglegesen.
 - Nem akarok beszélni.
 - Most mégis beszélsz – mosolygott pofátlanul édeskésen.
 - Egyáltalán nem vagy képes belegondolni, hogy min mentem át, nem igaz?
 - Adam? – vonta fel a szemöldökét. - Hát, van neki egy stílusa, de most már nem az övé vagy.
 - Remek. Komolyan, mit gondoltatok, mi lesz, ha vámpírrá tesztek?
 - Hát én gondoltam, hogy eleinte ilyen durci leszel. Lucy meg nem gondolta, hogy Andor kicseszik vele, szóval… Ez van – kúszott mellém, és gyengéden végighúzta vékony ujjait a mellkasomon.
Nem feleltem semmit, csak üres tekintettel bámultam a képernyőre. Elég szánalmas, hogy így töltöttem az első nappalt.

*****
Lianne

 - Ó, nem csak ez szánalmas a te vámpírlétedben! – zendített rá Adam újra.
 - Jól van Adam, értjük! – sóhajtottam idegesen. Nem igaz, hogy nem hagy semmit tisztességesen végigmondani Ravennek.
 - Tudod én mit csináltam, amikor vámpír lettem? – kacsintott.
 - Igen, kinyírtad a feleséged, majd az volt az első szavad utána a bátyádhoz, hogy a kocsmában kihánytad a bort. Nagyon megindító történet, Adam. Akkor inkább maradnék Ravennél.

*****
Raven
Még csak lefeküdni sem voltam hajlandó, pedig Lucy és Chris vásároltak külön az én tiszteletemre egy olyan ágyat, amin hárman is kényelmesen elférnek. Legalábbis nekem ezt állították. Milyen kedvesek.
Chris egy ideig rendíthetetlenül próbálkozott szóra bírni, aztán néhány óra elteltével beleunt, és csak akkor kezdett rá újra, amikor beesteledett. Addig mozdulatlanul ültem a kanapén, és próbáltam nem gondolni semmire, ennek viszont az lett a következménye, hogy elkezdtem Lucy és Andor vérének ízén gondolkodni.
 - Nem akarsz sétálni? - kérdezte Chris.
Megráztam a fejem.
 - Én ugyan sosem változtam így át, de akivel eddig dumáltam erről, mindenki azt mondta, hogy az első napok az igazán felejthetetlenek!
 - Minden bizonnyal tényleg azok – morogtam.
 - Nem kell rögtön ölnöd! Az biztos nem könnyű. Gondolom. De megnézhetnéd, milyen a friss levegőn! Állítólag olyan érzés, mintha az egész természettel eggyé olvadnál!
 - Én csak földdel akarok eggyé olvadni. 
 - Na majd szólj, ha már jobb hangulatban vagy – sóhajtott Chris, és újra a tévé felé fordult. Hogy képes ennyi nyálas baromságot nézni órákon keresztül? Ráadásul biztos nem először látja őket, mert az „izgalmasabb” jelenetek előtt előre fészkelődni kezdett. 

0 megjegyzés:

Wattpad