9

Sherlocktól az Apokalipszisig

Posted in ,

Azt hiszem átkeresztelem magam Dame-nek. Jaja, ez azt jelenti, hogy már megint heveny szenvedés tört rám. Nézzétek el nekem, kérlek! Meg kell hogy értsétek, milyen fantasztikus számomra, hogy annyi idő után, végre újra eljátszhatok a gondolattal, hogy valamit nem én irányítok. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert ha Liának benyögném, hogy mindenkit megölök, akit szeret, és esetleg egy apró kis prezentációt is tartanék a dologról, akkor mindjárt fordulna a kocka, de neee, ezt még nem akarom! Ez az egész a játékról szól, és felesleges lenne ilyen butasággal elrontani a szórakozást.
Most, hogy ezt tisztáztuk, lássuk, miről is van szó!

A Sherlock dolgot már többször is megemlítettem itt - ott, és a probléma az, hogy Lia édes kis romantikus lelkében még mindig tombol az imádat ezekért:


Mielőtt további félreértésekbe keverednénk: arról már lekéstem, hogy azt mondjam, engem nem érdekel a sorozat, de azt még mindig kijelenthetem, hogy Moriartyn kívül az egész totálisan unalmas. Végignéztem a részeket, mert M. tényleg zabálni való, de a többiek... Ez az angol úriember dolog egyszerűen nem jön be.
De nem is a sorozat "lényegével" van a bajom, hanem azzal, hogy Lia nyakig belesett a Sherlock-John párosításba. Aha. Féltékeny vagyok, tökéletes következtetés, még mindig.

Amikor még Gerardért volt/van oda, az tökéletesen megfelel, mert az MCR-imádós rohamait egy pillanat alatt saját maga, na meg Raven ellen tudom fordítani. De ez a Sherlock baromság! Túl jól védi. Kitalált valami módszert, amivel nem tudok oda bejutni. (Élvezem, de még mennyire! Ki ne élvezne egy újfajta játékot?) Persze, egy másodperc alatt szereznék egy akármilyen Holmes-Watson párost, akivel kényemre-kedvemre elszórakozhatnék, de EZEK komolyan mondom, mintha egy kastély legfelső tornyába lennének elszigetelten bezárva. Hopp, egy pillanat! 

*15 perccel később*

Hát, ez nem jött össze. Pedig egész jó gondolat volt, hogy az én kastélyom tornyába dugta a két kis nyomit, mert eddig természetesen ott nem kerestem őket, na de mindegy. Van már egy kis tervecském, csak azt lassabb kivitelezni.Vagy lehet hogy ez az egész már a terv része volt? Hehehe. Na Lia édesem, vagy annyira betegecske, hogy elolvasd azért a bejegyzéseim? Nesze, itt van neked egy rejtvény, ha már annyira szereted a detektívesdit. Legyen a megoldásra váró ügy címe: "Mikor blöfföl Adam?" Raven már ellőtte párszor azt a poént, hogy én még akkor is hazudok, ha kérdezek...

Amúgy ja... most csak Miattatok írok, mert tudom, hogy szerettek rólam olvasni ezt-azt.
Tudom, azt még jobban szeretnétek, ha valami viszonylag értelmeset írnék, annak is eljön majd az ideje. Lia még mindig beteg, úgyhogy az a baj, hogy alig tudom kirángatni az ágyból, hogy csináljunk valamit. Rendesen elkapott valami nyavalyát, az elég kellemetlen fajtából. Amúgy köszöni szépen a jókívánságokat. Én felajánlottam neki, hogy adok a véremből, ha sikerül, hátha az meggyógyítja, aztán csak röhögött, hogy "annyira azért nem beteg". Persze, Raven keze is benne volt a dologban a "Bármi is történjen, csak ne igyál Adam véréből!" mondókájával.

Tegnap már nagyon untam a semmittevést, haza  is néztem megint, de egyre kevésbé szeretek otthon lenni. Pris persze általában letámad, hogy "na mi újság odaát", de mikor közlöm, hogy ez inkább egy lassú projekt, nem olyan, amikor egyik pillanatról a másikra már ég a város, mindig röhögve otthagy. Valahol azért megértem.
Annyira kegyetlenül sivár minden... Igen, tényleg a sivár a legjobb szó. Lia ma valami hiénás természetfilmet nézett lázasan, én meg csak pislogtam nagyokat, hogy nálatok még mennyi fajta pöttyös-foltos-csíkos állat él még. Aztán Lia persze kioktatott a teljes leszedált depijéből, hogy lassan úgyis minden szép állat kihal. Na de basszus, azért a "lassan" és a már "évszázadok óta kihalt" állapot között van némi különbség! Esküszöm, eddig a természetfilmig egy másodperc töredékéig sem gondoltam bele, hogy odahaza az embereken, és néhány haszon/házi állaton, na meg egy két kártevőn kívül jóformán semmilyen állatfaj nem maradt. Legalább valami Noé-bárkája fílingű dolgot összeüthettünk volna. Hümm... Állatkertek. Mintha lett volna egy a Szigeten. Na ezt okvetlenül megnézem. Hamarosan. Igaz, ha közlöm Andorral, hogy a mit tudom én milyen maradványokból klónozzon nekem egy jegesmedvét, megoldja, csak azért az nem olyan... igazi. Fuhú, mekkora balhék voltak annó ebből a témából, hogy egy klón mennyire "igazi". Imádtam azokat a vicces kis összezördüléseket.
Ha nem tudnám, hogy nálatok (meg ki tudja még hány világban) még csomó minden élőlény él, és virul, akkor még talán egy csöppet bánnám is, hogy letaroltuk a bolygót. Jobban mondva nem mi voltunk, hanem az emberek. Erről is mesélnem kéne egyszer. Mondjuk most? Igazából talán a ti szemszögetekből nézve, akik annyi nukleáris háborús, poszt-apokaliptikus katasztrófafilmet láttatok, és emberevő zombikon nőttetek fel, nem is olyan nagy szám a dolog. Amolyan szimpla Világvége volt, az emberi helyzetből nézve, ahol én voltam az "Antikrisztus". Ez persze hülye megfogalmazás, mert nálunk rendeskrisztus sem volt, de azért tetszik nálatok a szó.
Aysha kérdezte egy kommentben, hogy meg lehet-e tanulni "írni".
Nekem sem azzal van bajom, hogy "hogy érdemes", mert tudom, hogy érdemes, példának okáért tudom, hogy érdemes lenne az én kis világom történetét (vagy akár csak a jelenlegi helyzetet), terjengős, cirkalmas és gyönyörű leírásokkal teli novellában lefesteni, de az unalmas. Majd Liának mesélek, aztán ő szépen megfogalmazza a dolgokat, hogy ne csak annyi legyen az egész, hogy:

Unatkoztam. Volt egy dögös kis vörös, aki szintén unatkozott, aztán kitaláltuk, hogy miért ne igázhatnánk le az emberiséget, olyan már úgyis rég volt. És leigáztuk őket. Divide et impera! Igazán jó kis mondás.

Szóval ezt kéne majd egy kicsit az olvasók számára is élvezhetőbb köntösbe öltöztetni. Ne mondom, hogy megvárom, amíg Raven elér a kis történetével idáig, mert egyrészt az ki tudja még hány kínkeserves év lenne, másrészt pedig az egész háborút is szenvedősen adná elő, pedig akkora buli jó ha néhány száz évente történik!

Na, legyen elég mára, tündér drága olvasóim.
Terveim szerint előbb vagy utóbb felkerül egy Lorennáról szóló kis novellám, csak még ahhoz is össze kéne valahogy szednem Liát a "halálos ágyából"...


9 megjegyzés:

21

Nincs kedvem címet írni, mert minek?

Posted in ,
Lia drága elkapott valami nyavalyát, úgyhogy most nyűgösebb, mint alapjáraton. Igen, nekem is feltűnt, hogy aránytalanul sokat írok mostanában a kiscsajról... Részemről komolyan rendben lenne még az is, hogy belé szeressek, mert igazából praktikus lenne, meg lássuk be, egész jó kis sztori, de még dolgoznom kell rajta.
Túl nagy hatással van rá Raven, és eléggé sikerül elborzasztania a kis meséivel. Jajj amúgy látnotok kellett volna Raven fejét, amikor Liával az arról szóló kommenteket olvasgatták, hogy márpedig engem nem ítéltek el! Bezzeg Raven! (Na meg neki köszönhetően Liára is átragad a dolog.) Megállás nélkül ítélkezik! Ráadásul szerinte az nem ítélkezés, hogy a legaljasabb teremtmény vagyok, hanem tény. Megint jött azzal, hogy megnyomorítottam őt egy életre (és még az után is..), na meg leamortizáltam egy komplett emberi civilizációt, és több millió lény szenvedett kínhalált, csak azért, mert élveztem végignézni.
Nem tehetek róla, hogy egyeseknek ilyen alacsony az ingerküszöbük.
Na, Lia megint rázendített, hogy egy barom vagyok. Én meg közölte vele, hogy inkább húzzon vissza Állattemetőt olvasni. Mondjuk nem rossz könyvecske, egész jól ír Stephen King. Csak néha túl terjengősek az érzelmi leírások. És megdöglött benne egy macska. Később egy kisfiú is, de mindegy. Oké, a démonos, sírból kimászó halottak határozottan felkeltették az érdeklődésem, és azt hiszem az indián temetőknek is utána kéne néznem. Na meg hogy mi is az a Wendigo, ha már Lia olyan lelkesen le-wendigozott. Mondjuk ezen nem lepődöm meg, mert mostanság bárhol, bármi "gonosz" előkerül, az előbb vagy utóbb a nyakamba lesz varrva, pláne ha a "megszállás" is szerepel a repertoárban.
Mivel még nem rendelkezem valami széleskörű tudással a nálatok élő (vagy élt) népekről és kultúrákról, az indiánokról egy kellemes légkörű, romantikus megvilágítású teaházra asszociálok Na meg Gizire. Lia szerint bosszantóan sok dologról asszociálok Gizire. Múltkor suliba menet egy utcai zenész éppen a Volt egy táncot játszotta, hát addig erősködtem amíg csak végighallgattuk.

Szóval igen, a téma mostanság felém: Lia, az írás, olvasás annak céljából, hogy hogyan kell minél izgalmasabban felépíteni egy regényt, meg ilyesmik. Mert hát sztorim az van rengeteg, csak mégis úgy kéne őket tálalnom, hogy a hideg futkározzon az emberek hátán, nem pedig úgy mint Raven, hogy csak mondja, és mondja, és mondja, hátha valaki megsajnálja, és együtt fog vele érezni.

Odahaza nagyjából semmi sem történik. Csak a szokásos. Vacsorázni azért még otthon vacsorázok, de nem sikerült egy érdekes egyént sem összeszednem. A ti világotok túl magasra tette a mércét az érdekességeket illetően.
Az utóbbi napokban evésen kívül csak azért voltam otthon, hogy foglalkozzak kicsit Kisdöggel. Na de az meg macska, úgyhogy szerencsére nem sok érzelem szorult belé, kiköveteli ami jár neki, azt a fél órás simogatást és dédelgetést, aztán faképnél is hagy. Azért az Állattemető kapcsán átfutott az agyamon, hogy csak ki kéne megint próbálni a vámpír-macska dolgot. De nincs szívem megölni. Túlságosan hozzászoktam már az életerőtől csillogó szeméhez.
Ha kutyáról volna szó, inkább feltűnne a változás, gondolta Louis, de a macskák mindentől függetlenül is olyan átkozottul furcsa, öntörvényű lények; mintha valami babonás erejük volna. Nem csodálkozott, hogy a régi egyiptomi fáraók és királynők úgy rendelkeztek: haláluk után a macskájukat is balzsamozzák be és dobják utánuk háromszögletű sírjukba, hadd legyen
vezérlő szellemük a másvilágon. Semmi kétség: a macskában eleve van valami félelmetes.
Na igen, vajon miért szeretem én a macsekokat? 

21 megjegyzés:

7

Lia és a vámpírok - 10.rész

Posted in
Raven:
Adam a fényesre lakkozott, hosszú, barna bárpultnál ült, lazán terpeszbe tett lábai között az aktuális áldozata tekergett. 
Menekülni akartam, vagy oda menni hozzá, és behúzni neki egy óriásit, vagy jelenetet rendezni úgy, mint régen.Szerencsére megmoccanni sem bírtam.

Úgy tűnt, Lucy és Chris tartott Adamtől, mert csak sunnyogva intettek egy sziát a csaposnak, és húztak is maguk után egy négyszemélyes asztalhoz. Kábán követtem őket.
Adamnek fel sem tűnt az érkezésünk, annyira el volt foglalva az ölébe simuló lánnyal. Hosszú másodpercekbe telt, mire az agyam feldolgozta, hogy nem lányos arcú fiú, hosszú hajjal, hanem egy lány, mellekkel. Vagy csak hermafrodita. Adam annyiszor hajtogatta nekem a „szerelmem emléke miatt nem dugok nőket” történetét, hogy gondolkodás nélkül elhittem neki. Most már abban is kételkedtem, hogy egyáltalán létezett-e Lorenna, vagy az egész mesét csak az én vakításomra találta ki.
Mikor elhaladtunk mellettük, Adam a legapróbb érzelem nélkül, egy pillanat erejéig a szemembe bámult, mintha soha de soha nem látott volna ezelőtt, aztán visszafordult a fiatal leánykához és ott folytatta a tevékenységét, ahol abbahagyta. Valahol a lány sötétkék, szemérmetlenül rövid farmerszoknyája alatt.  
Mindenre számítottam Adamtől, csak erre a reakcióra nem.

*****
Lianne
 - És mégis ez volt a legütősebb! – kiáltott fel Adam diadalmasan, és az ágyamon fekve belebokszolt a levegőbe. Kivételesen örültem, hogy beleszól, mert igen kíváncsi voltam a magyarázatára. Tökéletesen egyetértettem Ravennel: én sem erre a reakcióra számítottam.
 Raven nem mondott semmit, csak morgott valamit az orra alatt.
 - Még csak hozzá se szóltál? – fakadtam ki, mert amikor kéne, természetesen nem kegyeskedik őnagysága beszélni.
 - Oké, ha tudom, hogy utólag ekkora cirkuszt csináltok belőle, kicsit felturbózom a dolgot – vonta meg a vállát Adam. - Ha hozzászólok, Gerard az első hangra térden állva könyörgött volna, hogy vigyem vissza hozzám.
 - És ez neked ellenedre lett volna?!
 - Mint már említettem, akkor a legkevésbé sem érdekelt a nyomora – legyintett.
 - Tehát most már beismered, hogy érdekel?
 - Tényleg nem nézel ki olyan idiótának, mint amilyen kérdéseket fel tudsz néha tenni – sóhajtott Adam.
 - Most komolyan, te érted? – fordultam Ravenhez.
 - Felesleges azon fáradoznod, hogy Adamet megértsd – húzta félmosolyra a száját Raven.
 - Mi olyan felfoghatatlan abban, hogy nem érdekelt a kis pöcs? – röhögött Adam.
 - Hát, hogy eleinte is, meg most is igencsak… Foglalkozol vele! Sokat!
 - És?
 - És akkor mi az, hogy amikor bement a kocsmába, le se szartad?
 - Éppen jobb elfoglaltságom volt, nevezetesen… Á, franc se tudja már hogy hívták! – vigyorgott.

*****

A kocsma pompája közel sem nyűgözött le annyira, mint amikor első alkalommal jártam itt, pedig most az óriási, négyszögalapú terem közepe táján találtunk szabad helyet, így, ha felnéztem, kényelmesen megcsodálhattam volna a fölénk magasodó függőfolyosókat.
Ez a vámpírkocsma olyan benyomást kelt az emberben, mintha valami bizarr Csodaországba csöppent volna. Első alkalommal azt se tudtam, hova kapjam a fejem az ámulattól. Nyolc emelet épült egymásra, a földszintről be lehet látni az összes gangot, mint egy régi bérházban. Az emeleteket egytől egyik különböző stílust képviselnek, csak nem éppen időrendi sorrendben. Barokk, klasszicista, egyszerű falécek, modern, reneszánsz… És az oszlopok, a képek, szobrok, vázák, a függőfolyosókon mind az adott emelet formavilágához passzoltak. Bármelyik művészettörténetet kedvelő lélek el tudna itt időzni órákat. Akik azonban erre járnak, azokat aligha a művészeti értékek kötik le.
 - Ez könnyen ment – sóhajtott fel Lucy, és ledobta magát a díszesen faragott székre.
 - Én azt hittem, idejön… - mondta Chris.
Adamnek háttal ültem le, hogy még véletlenül se kelljen látnom, mit művel a bárpultnál.
 - Sziasztok! – integetett felénk közeledve egy tarka lepedőkbe tekert, mezítlábas lány, akinek mindenféle színes toll állt ki a narancsszínű hajából. Láttam már egyszer. Egy ilyen teremtményt nehezen is verne ki az ember a fejéből. Amikor egy éjszakára itt hagyott Adam, ő ébresztett fel, és rémített halálra. Most egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.
 - Á, Georg? – mosolygott rám.
 - Gerard – javította ki Chris, majd rám nézett és megsimogatta a vállam. - Mi a baj?
 - Hogy mi a baj? – morogtam, de azt már nem tettem hozzá, hogy az, hogy túl sok olyan emlék tört rám ettől a helytől, amit a legszívesebben mindörökre elfelejtenék. Legalább annyira, mint az a vámpír, aki éppen egy vörös kislányt passzíroz föl a bárpultra, és tesz magáévá annak ellenére, hogy vagy négy-öt vámpír, plusz a pultos, Tom követi szemmel a tevékenységét. Adam kifejezetten élvezi a tekintetek kereszttüzét.
 - Ajjj… - paskolta meg a vállam Chris bátorítóan.
 - Ja, Adam? – kapta el a pillantásom Miranda is. – Hát, ő már csak ilyen – hangzott el a nap bölcsessége, majd felvette a rendelésünk. Jobbam mondva Chris rendelését (valami kimondhatatlan nevű italt), mert én nem voltam hajlandó semmit sem kérni, Lucy pedig kámforrá vált.  

Már éppen örültem, hogy Lucy eltűnt, de már közeledett is a kis boszorkány, kézen fogva húzva azt a vámpírt, akit már majdnem annyira nem akartam látni, mint Adamet.
Még mindig el kellett ismernem magamnak, hogy ő az egyik, - ha nem „A” - , legdögösebb nő, akit életemben láttam. Most egy vörös fűzőt, ami szemérmetlenül kiemelte az eleve is méretes kebleit, egy bokáig érő, de legalább combközépig felsliccelt, szűk, fekete szoknyát viselt, hozzá tíz centis tűsarkú körömcipőt. Szőke tincsei zabolázatlanul omlottak le egészen a derekáig. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy megérintsem, tényleg annyira selymes-e, mint amilyennek látszik.
Adamhez képest meglepően sok érdeklődést mutatott irántam.
 - Komolyan ti csináltátok? Ketten? – nézett végig rajtam elismerően. Legalább olyan elismerően, ahogy egy anya néz a gyermekére, amikor megmutatja az óvodában készült zsírkrétarajzát.
 - Hát, Andor csinálta meg, hogy mozogni is tudjon – vallotta be Lucy csipogva.
 - Nem rossz. Azt nem kérdezem, hogy épelméjű-e, mert már embernek se volt az.
Priscilla hátulról átkarolta Lucyt, és egy csókot nyomott a feje búbjára, amiről nem tudtam eldönteni, hogy egy anyához, vagy inkább szeretőhöz méltó.
 - Nem akar ölni! Hülye zacskós vért akar – nyafogott Lucy, én pedig kis híján bokán rúgtam az asztal alatt, de még időben eszméletem rá, hogy úgyis én jönnék ki rosszul a dologból.
 - Pont erről beszéltem. A tiétek, neveljétek meg! – kacagott Priscilla. – Én a helyetekbe nem hagynám hogy érvényesítse az ilyen kis baromságait.
Most már inkább úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, akit örökbe fogadtak az utcáról, és nem tudják szobatisztaságra szoktatni.
 - Ne beszélj így róla! Már hozzánk tartozik! – kell lovagiasan a védelmemre Chris, és egy nyálas csókot nyomott az arcomra.  
 - Csak nem fellángolt a kicsi szirén szíve? – szorította a keblére Priscilla mindkét kezét.

7 megjegyzés:

30

"Chat"

Posted in
 Az úgy volt, hogy én írni akartam nektek, el is kezdtem szépen, erre Lia nem belekontárkodott? Úgyhogy most egy nem éppen megszokott blogbejegyzést olvashattok, amit végeredményben ketten írtunk.
Gondolom-e nélkül is érthető, de azért a "jelmagyarázat":

Szerény személyem
Lia drága
*****

Kinyírom Sherlock Holmest. Még nincs pontos tervem rá, hogy hogyan, de valamelyik világban, valamilyen (mégpedig szadista) módon megoldom. 

Miért vagy ennyire képtelen elviselni, ha nem veled foglalkozom? Olyan vagy mint egy óvodás! Komolyan.

Hé! Éppen írnék! Amúgy is... Akkor itt az ideje, hogy foglalkozz velem.

Csak azért állok szóba veled, mert különben megint elkezdesz cseszegetni.

Nem is állsz szóba. Írsz. Mondjuk inkább ezt írd, mint azt a vackot. Egy neves detektívet és egy doktort összehozni... Ez azért elég beteges.1

30 megjegyzés:

40

Én és a mazochizmus

Posted in ,
Ezt a kis novellát már néhányan olvashattátok, de most ide is feltöltöm, ha már egyszer lett külön menüpont az ilyen irományok számára.

Kicsit meguntam az állandó domináns szerepemet, hát gondoltam, kipróbálok valami újat, erről szól ez a kis történet.
Korhatárnak én egy +18-at ajánlanék, de hát gondolom aki el akarja olvasni, annak édes mindegy, hogy mit írok ki, de ne mondjátok azt, hogy én nem szóltam. Emellett még: homoerotika (istenem, mennyire szép kifejezés ez a dugásra), szadizmus, mazochizmus, csúnyabeszéd, satöbbi, satöbbi.
Ja, és elég durva kínzás, úgyhogy szelídebb lelkűek csak módjával!

*

"Jól van, jól van, kapsz egy kis lelki fröccsöt, ne mondhasd, hogy van, amit nem próbáltam még ki öröklétem során.
Lehetne beszélni most a seggem szüzességének elvesztéséről, de… Arról majd inkább máskor. Vagy megint meséljem el, hogy a nagybátyám megerőszakolt kiskoromban? Nem, inkább nem… Az már olyan… hagyjuk.

Nem fogom úgy indítani, hogy „az egész akkor kezdődött, amikor…”, mert közel sem akkor vette kezdetét az efféle érdeklődésem, csak újjáéledt. Most mi van? Enyém az öröklét, a végtelen idő, még jó, hogy néha napján szeretek kipróbálni olyan dolgokat, amik egyébként távol állnak az ízlésemtől.
Volt egy gyönyörű srácom, Antoine; tényleg ő volt maga a megtestesült tiszta szépség, ami már csak azért is így lehetett, mert még mindig így él az emlékezetemben. Ritka, hogy egy évek óta halott áldozatomra utólag is azt mondjam, hogy gyönyörű. Mintha valami barokk festmény angyalát rángatták volna át a világba. Néha bánom, hogy nem tettem vámpírrá a fiút, legalább azért, hogy nézegethessem a formás fenekét és azt az elbűvölően bánatos ábrázatát.
Azonban rendelkezett a szépségnél egy sokkal szórakoztatóbb tulajdonsággal is. Mazochista volt, mint állat!
Az utcáról szedtem össze a fiút, mert a kisugárzása még a rongyokon és mocskon keresztül is meggyőzött arról, hogy ő aztán kell nekem. Az a tekintet! Mondjam azt, hogy kölyökkutyákon látni olyat? De a kutyákon előbb megesik a szívem, mint az embereken, az biztos. Amúgy meg, inkább macskás vagyok."


Érdekel az egész történet!

40 megjegyzés:

16

Csak egy átlagos este

Posted in ,
Mindenki megfigyel, jegyzetel, visszaemlékezik körülöttem, hogy értelmetlenebbnél értelmetlenebb novellákat, regényeket, meg még ezeknél is feleslegesebb fanfiction-öket hozzon össze (Lia tündérbogárkámmal az élen...), én pedig csak azért is bemutatok nektek egy kis szösszenetet, hogy mivel múlatjuk az időnket Liával és Ravennel hármasban. Íme a tegnap este történtek, mikor Lia éppen az egyik nem kívánt rokonuknál volt látogatóban, ami abból állt, hogy elvonult az egyik szobába:

 - ADAM ROHADJÁL MEG!!!!!! - Lia úgy sikoltott, mintha éppen elevenen nyúznám, és lángvörös arccal meredt a tablete kijelzőjére. Természetesen a kedves szólongatásra azonnal megjelentem. Ki nem hagynék egy ilyen alkalmat!

16 megjegyzés: