Helyzetjelentés a jelenből - persze a hely és az idő is relatív

Többen érdeklődtetek, hogy a sztorikon kívül mi a helyzet velem.
Röviden és tömören: továbbra is lelkesen ismerkedem a világotokkal.

Gondolom, nem a rövid és tömör verzióra vágytok, úgyhogy ennek örömére fecsegek itt egyet s mást. Borzasztó, hogy mennyire le tud kötni a "regényírás". Őszintén szólva frusztráló, hogy ennyire bele tudok merülni. Lia persze jól jár vele.

Liának köszönhetően nyerek egy kis betekintést matematikába, fizikába, kémiába, és egyéb ilyen hasznos dologba, de mivel úgy tudom az emberi társadalom igen csekély rétege becsüli meg ezeknek az értékét, azt hiszem hanyagolhatom e témát. Nem mondom, hogy én olyan megszállottan rajongok a számolgatásokért, mint Andor, de jobb tisztában lenni az alapvető fizika meg kémia dolgokkal. Egy szimpla kirándulásnál sem árt utána járni a különböző természeti tényezőknek. Nem lenne praktikus, ha végre megfejtenénk az átjutásom módját, testestül, aztán az első lépésnél kámforrá válnék a légkörötökben.
Arról eddig nem sok sejtésem van, hogy a ti Napotok és a mi "Napunk" között milyen különbségek lehetne, ami azért lássuk be, nem egy elhanyagolható szempont. Az otthonit már úgy ahogy megszoktam az évezredek alatt.

Ha már szóba esett az "odahaza". Viszonylag gyakran összegyűlünk a haverokkal (csak tudnám Raven mit keres ott...), és ők meg arról faggatnak, hogy mi a helyzet nálatok. Kicsit olyan érzés, mintha egy tükör közepén lennék, és mindkét oldal a másikra kíváncsi. Tükrök drága egyetlen szerelmem, tükör. Hogy vagy a tükrökkel mostanság?
Na persze mindenki máshogy viszonyul hozzátok. Van aki azt mondja, megkattantam, és az egész csak az én fejemben van, meg Ravent is belerángattam, van, aki lelkesen, szintén megpróbál átkacsingatni, több kevesebb sikerrel, na meg ott a semleges zóna, akik csak lelkesen hallgatják a kis meséimet.

Bocsi, hogy már megint nem mesélek többet az otthoni dolgokról, de egyszerűen nem tudok betelni a világotokkal. Na meg egy rakat infót Lia szépen magának gyűjtöget, a regényéhez, és nem akarja közzétenni a blogon, azzal az indokkal, hogy még véletlenül se olvassa senki, mielőtt ezek a világommal kapcsolatos dolgok nyomtatott formában is megjelennének. Most mondjátok, hogy ez nem önzőség! Én megosztok vele mindent (najó, majdnem mindent... oké, a mindenhez képest elég keveset...), ő meg csak harácsolja magának, hogy aztán úgy tehessen, mintha az ő fejéből pattantak volna ki az "ötletek". Ilyenek ezek az írók. Legalábbis Kingből kiindulva. Szépen kizsákmányolják a "karaktereket", aztán de zsenik lettek hirtelen. Lia persze még rengeteg dologgal nem számolt, de majd úgyis meglátja. Neeem, ez nem fenyegetés! Hogy merném fenyegetni az én egyetlen kis drágaságomat, aki összeköt a világotokkal?
Most, hogy felhagyott az állandó rinyálással, egész merész lett a kicsike. Ez pedig tetszik. Nagyon is tetszik. Sokkal jobban bírom azokat a csajokat, akik magasról szarnak minden figyelmeztetésre, és mennek előre a "siker felé", mint azokat, akik az első rossz szóra a sarokba kuporodnak sírni.

Úgyhogy imádom a világotokat. Hadd ragozzam ezt még egy kicsit!

Az emberi szemetekkel olyan triviális dolgok nyűgöznek le, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni!
Ilyen például egy facebook letiltás.
Pedig én igazán nem csináltam semmi rosszat. Magamhoz képest legalábbis. (Mondjuk azt ne várjátok, hogy mindig kedves aranyosan édesen fogalmazok, elvégre egy többek által vadbaromnak titulált lény vagyok, csak néha jól titkolom. Még mindig jobb, mintha csillognék, nem?)
Erre bumm, törölve lettem annak és módja szerint a drága leányka ismerősei közül. Ha jól emlékszem, a chatben Loraként jelentkezett néha.
Oké, tudom, az egész valahol az elképesztően vicces és a szánalmas határai között mozog. Lia is csak mondogatja, hogy annál röhejesebb már nem is lehetek, hogy azon agyalok, vajon miért tiltott le egy csaj, akivel előtte szép hosszú üzeneteket váltottunk. Az meg véleménye szerint külön szánalmas, hogy még a blogomon is beszámolok róla. Lehet benne valami, de élvezem, és basszus, ti nem tudjátok, milyen érzés lehet egyáltalán ilyen dolgon gondolkodni! Jó, erős túlzás, hogy nem tudjátok, mert ilyen eset azért előfordulhat az emberrel, de velem egyszerűen NEM fordulhatott volna elő a ti világotokon kívül, és ezen van a hangsúly.
Valamire nem kapok választ.
És hiába kérdezem, nem kapok.
Elképesztő, és szívmelengetően emberi korlát! Mondjuk ezt a korlátot jórészt Lia alkotja, mert ha most közölném vele, hogy márpedig megkeressük a szóban forgó lányt, és becsöngetünk az ajtaján, hogy "Na mi van?", akkor szegény Lia felköti magát az első fára. Még örülhetek neki, hogy attól nem vágja föl az ereit, ha Gizinek írok néhány sort.
A fent említettek "bevállalósság" talán azért szép lassan a tettekre is ki fognak hatni.
Inkább bele sem gondolok, hogy milyen lassan... tudjátok, mint amikor az ember tervezgeti, hogy milyen jó lenne valakit megölni, aztán amire eljut a cselekedetig...

Ezeken a történéseken kívül továbbra is rendesen lefoglal Stephen King. De erről majd úgyis írok bővebben, ha elkezdtem a Hasznos holmikat kivesézni.

Addig is legyetek rosszak!
Csók mindenkinek!

My Vampire Romance - 2. fejezet

Gerard pár percig tátva maradt szájjal, és mozdulatlanul meredt maga elé a kihalt folyosón. Kínosan hosszú fáziskéséssel, nagy nehezen sikerült felocsúdnia a döbbenetből. Hirtelen a nyakához kapott, és ellenőrizte, hogy esetleg nem ömlik-e belőle patakokban a vér. Kábán végignézett a kettétépett ingén, összefogta maga előtt, körbepillantott a folyosón, hogy biztos nem akad-e szemtanú, majd lassan elindult. Alig tett néhány lépést, megint körbe nézett. Olyan káosz uralkodott az édes kis buksijában, hogy élmény volt nézni!

Pontosan ezért imádok ilyen, enyhén vámpír mániákus bandák koncertjére járni az utóbbi időben. Igazán szórakoztató látni a „Nagy Rockereken” ezt a kikészített, megdöbbent és tanácstalan arckifejezést, hogy nem tudják eldönteni, teljesen becsavarodtak-e, vagy tényleg egy vámpírral találkoztak az előbb.
Azért ez a Gerard egy hangányit más, mint a többiek, akikkel elszórakoztattam magam. Máshogy reagált. Persze, van, hogy lelkesednek, de nem így. Van valami hibbanás az agyában, az már biztos.
Most már csak arra voltam kíváncsi, hogy a banda tagjainak mit mesél, ha végre rászánja magát a kietlen folyosón való sétára.

– Gerard, baszod! Ellógtad az egész VIP partit! Hány karton cigit szívtál te el? – kiáltott föl az öccse, amikor meglátta a még mindig kissé támolygó bátyját. Gerard kilépett a fényre, így már mindenki megcsodálhatta a szétszakadt ingét, és a szép piros foltot a nyakán.
– Mi történt az ingeddel? – kérdezte Ray, a göndör, a helyzethez képest meglepően tapintatosan.
– Nem fogjátok elhinni! – kiáltotta lelkesen Gerard, és egy pillanat alatt eltűnt minden bágyadtság a tekintetéből.
– Mi? – kérdezték a többiek kórusban. Inkább valami olyasmi válaszra számítottak, hogy megvadult tini lányok hordája terítette le a barátjukat.
– Az a buzi letámadott! – mesélte Gerard csillogó szemekkel.
Ez tényleg beteg. Ekkora sokkot kapott volna? Lehet, hogy maradandó pszichés károkat okoztam neki. Király!
– Miii? – kérdezett vissza Frank és Ray kicsit hangosabban, és jóval kevésbé tapintatos hangnemben.
– És ennek te örülsz? – húzta el a száját Mikey, azon gondolkodva, hogy milyen cigit is szívhatott el a bátyja. Tudomása szerint már rég száműzték a füvet Gerard százméteres körzetéből.
– Egy VÁMPÍR volt! – rikkantotta a frontember olyan gyermeki lelkesedéssel, hogy teljesen meghatódtam tőle.
A többiek tanácstalanul néztek egymásra. Úgy tűnik, mindannyian tisztában vannak vele, hogy Gerard agya néha furcsán forog, de az még nekik is szokatlan, hogy ennyire.
– Nézzétek! – fordította oldalra a fejét büszkén a kis aranyos.
Annyira tündéri ez a csávó, hogy meg kell zabálni! Utoljára egy 16 éves, goth csajszi produkált hasonló jelenetet a támadásom után.
A többiek egyszerre léptek közelebb az énekeshez, és a piros foltot kezdték el mustrálni.
– Ez mi a szar? – ugrott hátra rémülten Mikey, mintha legalább a fél fogom állna ki gennyedzve a testére nyakából.
– Ööö... ez nem is seb – vizsgálta meg közelebbről Frank. Igazán jó szeme van az ilyesmihez.
– Nem, mert nem harapott meg! Azt mondta, vampires will never hurt you, adott egy puszit, és utána eltűnt! – Gerard már szinte ugrált örömében.
– Adott egy puszit? – nézett elég fura arckifejezéssel Ray. Oké, a fura alatt az „én nem vagyok homofób, de azért mégis” tekintetet értem.
– Igen! Mondom, hogy meleg! – magyarázta Gerard szűnni nem akaró lelkesedéssel. Említettem már, hogy imádom a művészeket?
– Biztosan jól vagy? – kockáztatta meg a kérdést Frank. Igazából őt taglózta le a legkevésbé Gerard viselkedése.
– Hát nem értitek? Egy vámpír meg akart dugni! Engem! Egy igazi vámpír!
A srácok úgy voltak vele, hogy a showman-jük mára végleg bekattant, elvégre csinált már pár furcsa dolgot. Elég rendesen dagadt a mellem a büszkeségtől.
Csak szegény Gerard szenvedett, hogy őt senki sem érti meg. Mondjuk nem is tudom mit várt, a vámpíros kiselőadása után.

Ezzel úgy tűnt, le is van rendezve a Gerard kontra buzi vámpír dolog, mert többet nem is beszéltek rólam. Legalábbis addig nem, amíg Gerard az átöltözés és összecuccolás után félre nem hívta Franket a turnébusz mellett:
– Figyelj, tudom, hogy ez az egész vámpír-baromság idiótán hangzott, de ez most komoly! Halálosan komoly.
– Aha – vigyorgott Frank. Szar lehet ilyen alacsonynak lenni, hogy még Gerardra is fel kell nézni. Pedig Gerard is fél fejjel bőven alacsonyabb nálam.
– De komolyan, Frankie figyelj! Biztos vagyok benne, hogy tényleg vámpír volt!
– Vámpír?
– Vámpír – bólintott Gerard.
Frank mélyes szívott a cigarettájából, majd lassan kifújta a füstöt:
– Vámpír...
– Vámpír! – csattant föl a kis drágaság.
– Jól van, jól van értem!
Franknet tényleg nem igazán rázta meg a dolog. Úgy tűnik, Gerard „vagány” korszakában voltak durvább hallucinációi is, mint egy buzi vámpír, aki rágerjedt.
Gerard tovább próbálkozott:
– De komolyan mondom! Elképesztő volt!
– De honnan tudod, hogy igazi vámpír volt?
– Köddé vált, meg előkerült, meg a szeme vörös lett, meg eszméletlenül erős!
– Ühüm... – bólintott Frank, és már a nyelve hegyén volt, hogy kérjen Gerardtól a cuccból, amitől ennyire bepörgött, de végül túl nagy tapintatlanságnak érezhet volna ahhoz mérten, hogy az énekes elvileg már jó ideje tiszta.
– Nem hiszed el mi? Nem csak szivatlak, esküszöm! Tudom, hogy elmebaj, de… Kurva jó!
– Oké.
– Esküszöm!
– Értem. Játszhatnánk mi is vámpírosat – vigyorodott el Frank. – Leszek én a vámpír ok?
– Köszi a megértést – mordult fel Gerard idegesen, és otthagyta a gitárost.

*****

Három napja, hogy a Gerardos incidensem történt. Én hülye ahelyett, hogy még mindig jót röhögnék az egészen, mit csinálok? Követem őt. Most is itt állok ezen a kibaszott folyosón, és várom, hogy elkezdődjön a koncertjük. Tegnap is ugyan ez volt a program, meg tegnap előtt is. Egyszerűen nem bírtam megvalósítani azt a tervem, hogy odamegyek hozzá koncert után, és bocsánatot kérek.
Bocsánatot kérni. Ez kész őrület, mi? A vámpíroknak mióta szokásuk csak úgy bocsánatot kérni az áldozatuktól?
Pedig ez az eltökélt célom. Odamenni hozzá, és elmondani neki, hogy mennyire bánom már, hogy elkezdtem taperolni, és megszivattam azzal a mű-harapós mókával. És mennyire bánom, hogy nem tartott tovább.
Annyit gondol rám a kis édes! Esküszöm, többször gondolkodik azon, hogy mi van velem, mint a barátnőjével. Mert hogy olyanja is van neki, bármilyen meglepő.
Kellőképpen megfogott a gyerek az már biztos. Igen, inkább nevezném gyereknek, mint felnőtt férfinak. Kamaszos lelkesedéssel rajong a természetfeletti, horrorisztikus dolgokért, úgyhogy pont kapóra jöttem neki.

Elkezdődött a koncert. Újra tömegben, újra az első sor.
Ugyan úgy megálltam a kordonnál, mint az első alkalommal.
Gerard meglátott, a szíve pedig egy óriásit dobbant. Nem tudtam megállapítani, hogy örömében, vagy csak simán meglepődött. Igyekeztem minimálisra venni a gondolatolvasást, mert úgy mindig szórakoztatóbb, ha nem tudom pontosan, mire gondol az áldozat.
Egész szolidan viselkedtem. Szóval nem küldözgettem csókokat, meg ilyesmi.
– Tudtátok, hogy van egy vámpír közöttetek? – szólt a mikrofonba Gerard az egyik szám után. Rám uszítja a közönséget, vagy mi? Már szinte fair küzdelem lenne ennyi begőzölt kamasz ellen.
– A következő számot neki ajánlanám – suttogta rejtelmesen, aztán bele is kezdtek a Vampiresbe.
Azon kaptam magam a szám végére, hogy már nem is a színpadot látom, csak meredek magam elé, és átadom magam annak a rég nem érzett hullámnak, ami a mellkasomnak csapódik. Igen, megint megtörténik. Imádom ezt az érzést. Az enyém leszel, Gerard Way!

Kimentem a sötét éjszakába és csak bámultam az eget. Vártam, hogy kijöjjenek a rajongók és végre odamehessek hozzá. Oké, a rajongók sem akadályoztak volna meg benne, de nem akartam jelenetet rendezni. Még.
A tömeg szépen lassan szállingózott ki a stadionból. Az ember azt hinné, az öröklét alatt megtanultam türelmesen várni, de az ilyen helyzetekben gyűlölöm a tétlenkedést.
Mikor már egészen tiszta volt a terep, úgy döntöttem, elmegyek a hátsó művészbejáróhoz, mert minden bizonnyal újra rágyújt néhány cigire a kis nikotinfüggő.
Meghallotta, ahogy közeledem (na persze tettem is róla, hogy meghallja), és felém nézett. A lépcső korlátjának vetett háttal állt, a bakancsa sarkát az alsó fémrúdba akasztva. Bármelyik tinilány nedves bugyival rogyna össze a látványtól. Az biztos, hogy nekem is az ágyékom felé terelte a vért. Másodpercekig csak néztük egymást. Tiszta romantikus.
– Szia – szólaltam meg. Próbáltam rideg és sejtelmes lenni, de inkább lett izgatott és mohó.
Nem válaszolt, csak biccentett.
– Gerard – mondtam, mintha valami nagyon fontos mondandóm volna, de elhallgattam. Viszont az énekes teljes testével felém fordult.
– Köszi a számot – futottam neki újból, – de miért is kaptam?
– Miért követsz engem? – kérdezett vissza, válasz helyett. Úgy nézett rám, mint aki egész életében arra várt volna, hogy egy magamfajtával találkozzon. És itt nem a meleg pasira gondolok…
– Láttam, hogy milyen lelkesen mesélted el a többieknek, hogy... – Gerard még a kevés fénynél is jól láthatóan elvörösödött, ahogy ezeket mondtam. Most pedig jöjjön, aminek jönnie kell:
– Bocs a múltkoriért.
Gerard nem tudott magával mit kezdeni e hallatán, pótcselekvésként megvakarta a feje búbját, és csak aztán kérdezett rá tétován:
– Mármint... melyik részéért?
Ez még itt részletes bűnbánatot is kérne? Na álljon már meg a menet!
Gondolom az arcomról is le lehetett olvasni, hogy kicsit bepöccentem, mert Gerard ösztönösen hátrébb húzódott.
– Amúgy Adam vagyok – tereltem gyorsan másfelé a beszélgetést, és kinyújtottam felé a karom.
Biccentve kezet rázott velem.
Úgy álltam ott, mint egy tinédzser, aki éppen esetlenül csajozni próbál. Vagyis inkább pasizni.
Leültem a lépcsőre, és én is rágyújtottam.
Nem kellett sokáig váron, Gerard is mellém telepedett:
– Lenne egy kérdésem.
Még hogy egy? Ó, milyen kis szerény.
Bólintottam, hogy ne kíméljen.
– Miért vagy itt? Úgy értem, velem? – kérdezte bizonytalanul. Nem is rossz amolyan „első kérdésnek”. Határozottan jobb, mint a „Te tényleg vámpír vagy?”.
– Látod bébi ezt én is szeretném tudni! – kacagtam föl.
Értetlenül pislogott rám.
– Na jó! Akkor szeretnéd, hogy meséljek neked egy kicsit? – a kezem a combjára tévedt, és finoman, de sokatmondóan elkezdtem simogatni.
– Igen, feltéve, ha nem simogatsz – húzta el a lábát, és mélyet szívott a cigarettájába.
– Feltéve? Már bocsánat, de attól még, hogy a múltkoriért bocsánatot kértem, nem jelenti azt, hogy követelőzhetsz! – csattantam föl.
– Oké – suttogta megszeppenten. – De ha simogatsz, akkor inkább nem tartok igényt a mesédre.
Nem tart igényt! Pofám leszakad.
– Ó! – kacagtam gúnyosan. – Egy vámpír meg akart dugni! Engem! – utánoztam nyavalyogva. Enyhén lett csak rákvörös a képe.
– Jól van na! – löktem oldalba. – Tény, hogy nem mindenkit akartam megerőszakolni, akivel már eljátszottam ugyan ezt.
Újabb kérdő pillantás. Lesz ebből még néhány.
– Mondom, mesélek én neked, ha közben hagyod, hogy fogdossalak – hajoltam egész közel hozzá, és a kezemmel újra a combja felé közelítettem.
Hátrébb húzódott, annyira, hogy a feje koccant a korláton.
Ezek a fejek, amiket tud vágni!
– Oké, oké! – emeltem föl a kezeim röhögve. – Poén volt!
Gerardnak már most egy kicsit elege volt a poénjaimból. Szegénykém, hogyha tudná!
– Szóval! Vámpír vagyok. Tudod, olyan nem bírom valami jól a napot, és vért szívok féle vámpír – magyaráztam, – és ez az egész veled találkozós dolog azért történt, mert mostanság előszeretettel járok olyan bandák koncertjeire, mint a tied. Olyan emberekkel szórakozom, akik szeretik a vámpírokat. Érted bébi?
Bólintott, és magában, a „bébi” miatt melegebb éghajlatra kívánt.
– Ne fogdossalak, és ne is hívjalak bébinek? Nincsenek neked kicsit túl nagy igényeid?
– Te állandóan a gondolataimban olvasol?
Na, ez már a hülye kérdés kategória dobogósai között van.
– Vigyázz mire gondolsz! – vicsorogtam. – Hol is tartottam? Ja igen, hogy előszeretettel szórakozom a hozzád hasonlókkal.
– És utána mindegyikkel leülsz, és megbeszéled, így? – vonta föl a szemöldökét.
– Csak te vagy ilyen kis szerencsés. Ez a jutalmad, amiért olyan aranyos fiú vagy – vigyorogtam. – Mások általában soha többé nem látnak.
Azt már nem tettem hozzá, hogy azért, mert általában kínhalált szenvednek a karjaim között.
Édes, ahogy a gondolatait rendezgeti, miközben arra gondol, hogy mennyire „aranyos fiú”. Igyekeztem kontrollálni magam, és most már tényleg befejezni a gondolatolvasást.
– Elméd mostantól zárva van előttem! – mondtam patetikusan, majd újra kacsintottam. – Arra gondolsz, amire akarsz!
Mielőtt Gerard hálát rebeghetett volna, kinyílt az ajtó a hátunk mögött:
– Gee, indulnánk!
Gerard hátrakapta a fejét. Frank állt az ajtóban, és elképedve meredt rám. Én csak elhúztam a szám, és próbáltam a lehető legutálatosabban nézni a nem kívánt kis törpére.
– Mindjárt megyek Frankie, csak... – hadarta Gerard, de nem találta a mondta végére megfelelő szót.
– Csak? Na, mindegy. Majd gyere! Csáó! – biccentett felém egy félmosollyal, majd lendületesen becsukta maga után a vastag ajtót.
– Menjél nyugodtan! – intettem mosolyogva. – Majd máskor folytatjuk! Nyugi, eddig is követtelek, most sem lesz nagy kunszt!
– Oké. Holnap... – Gerard fölállt mellőlem. Vámpíros gyorsasággal termettem mellette, hogy még jobban lenyűgözzem.
– Szeretnéd? – néztem a szemébe, tipikus randira hívósan.
– Ja – igyekezett olyan fejet vágni, hogy még a gyanú is elterelődjön a randitól. Csak két férfi megbeszél egy egyszerű találkozót. Hát persze! Gondolom, nem kell felsorolnom, hogy mely pontokon hibás az elképzelése.
– Akkor holnap, szépfiú! – intettem, és köddé váltam.

Majd el fogom húzni a csíkot úgy, hogy nem tudom meg, mit beszélget ezek után Frankkel? A többi bandatag nem mérvadó, mert annyi esze még Gerardnak is volt, hogy nem próbálta meg lenyomni a torkukon az agyament vámpírhistória fejleményeit.
– A múltkor azt mondtad, hogy buzi, és meg akart erőszakolni! – mondta Frank tettetett közönnyel, mikor Gerard is beszállt a turnébuszba, és bontott magának egy üveg sört.
– Már akkor sem azon volt a hangsúly, hogy buzi, hanem azon, hogy vámpír – közölte Gerard élesen.

Annie Wilkes, drága szerelmem! - Stephen King: Tortúra

A Halálos árnyék után, Liával együtt izgatottan vettük kezünkbe King 1987-ben megjelent regényét.

Paul Sheldon sikeríró, a szépkeblű közönség bálványa befejezi legújabb és legjobb regényét, minek örömére jól benyakal, s kábán autóba vágja magát. Egy veszélyes útkanyarban utoléri az észak-amerikai Sziklás-hegységben nem ritka hóvihar.
Isten háta mögötti, magányos tanyaházából bevásárolni indul kis teherautóján Annie Wilkes, a Sheldon-regények könnyes rajongója. Az árokba borult autóroncsban kedvenc szerzőjére ismer, kinek tört-zúzott testében alig pislákol az élet.
Kihúzza az árokból.
Haza viszi.
Életre kelti.
Új Sheldon-regényt akar. Csak magának.
Mindenáron.

A fülszöveg alapján megint ígéretesnek tűnt a téma, bár ezzel a "megvadult rajongó" dologgal kapcsolatban azt hittem, majd Lia talál magára, elvégre elég elborult elméjű rajongónak kell ahhoz lenni, hogy egyáltalán beengedjen az agyába valakit, aki módszeresen az öngyilkosságig hajszolja rajongása tárgyát.
Mentségére legyen, azért a halálra kínzás dologról Lia nem tudott előre, meg igazán minden igyekezetével azon volt, hogy megmentse Gerardot, de ettől függetlenül igen lelkesen hallgatta a sztorit egy ideig.
De mivel ez a bejegyzés most a Tortúra könyvről szól, nem pedig Lia lelki szennyesének  kiteregetéséről, zárjuk is le ennyivel a "Lia betegesen rajong(ott) Gerardért" témát.

(Miért érzem úgy, hogy a blog olvasói nagy, vagy talán még nagyobb lelkesedéssel fogadnák ezt, mint a könyvkritikát? Talán majd máskor drágaságaim!)

Tovább olvasom!

Zenék és szövegek - I Come Alive

Akkor most végre Raven.
Nekem ez az a dal, amire már jó ideje azt mondom, hogy igen, egyszerűen tökéletesen jellemzi Ravent.
(A klip is nagyon jó hozzá, érdemes végignézni, de számomra a szöveg a lényeg.)

"When I'm there, at the edge, in this moment I feel it, I know.

Come alive, when I'm falling down."

Annyira tökéletes az egész, hogy az nem igaz. Amikor először hallottam a számot, igen hosszú percekig pislogtam, azon merengve, hogy nem lehet valami ennyire találó. Ráadásul pont a The Used-tól!

Aki otthon van My Chemical Romance téren, az tudja, hogy nem kicsit ironikus, hogy egy Used szám ezerszer jobban illik Ravenre, mint bármelyik szám a saját (?) bandájától.
Akik nem tudnák mi a helyzet (gondolom a többség), azoknak csak annyit, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag egy ideig az MCR és az Used nagyon jóban volt, aztán összevesztek. Pletykákba meg találgatásokba nem mennék bele, inkább nyúzom Ravent ez ügyben.

My Vampire Romance - 1. fejezet

Hét óra tájt járhatott az idő, amikor a stadion elé értem. Lucy most nem jött velem, azt isten tudja miért, pedig odáig meg vissza van ezért a tini bandáért.
Gondosan beburkolóztam a bokámig érő, fekete bőrdzsekimbe, az arcom elé egy sálat tekertem, magamhoz vettem még a kedvenc cilinderem, és az ilyen eseményekre elmaradhatatlan fekete napszemüveget. Mindezekre természetesen azért volt szükség, hogy megóvjam magam a nap ártó sugaraitól. Nem lenne túl praktikus, ha a sorban álló csapat tini végignézhetné, ahogy finoman fogalmazva lángra lobbanok.
Mosolyogva konstatáltam, hogy egyáltalán nem lógok ki a környezetből, mert szinte mindenki talpig feketében volt, érdekesebbnél érdekesebb kiegészítőkkel. Kifejezetten bírom mostanában a tinik stílusát. Ez rengeteg halálfej meg vér viccesen passzol a serdülők világfájdalmához.
Leültem egy a bejárathoz egész közeli, árnyas betonfalra, és onnan figyeltem a népet. A levegő tele volt izgatottsággal, őrömmel, na meg persze várakozással. Én saját magamon ezekből csak a várakozást tapasztaltam.
Elővettem a cigim és rágyújtottam. Sok hatása ugyan nincs rám, de ilyen rövidebb, eseménytelen pillanatok kitöltésére tökéletesen megfelel.

Egy csapat tizenéves kis csitri vihorászott nem messze tőlem, és közben lopva rám sandítottak. Aztán még hangosabban röhögcséltek.
Az volt a témájuk, hogy pont úgy nézek ki, mint egy cigiző vámpír. Mennyire találó!
Ahogy elnézegettem a kiscsajokat, megéheztem.
Gyorsan meggyőztem magam, hogy túl sokan vannak, és különben is, még érkezés előtt rendesen bezabáltam. Ennek ellenére is nagy volt a kísértés. Félrehívnám, mondjuk azt a kis vöröst a többiektől, aztán... Nem, nem! Másra tartogasd az étvágyad!

Feleslegesen egyébként sem szeretek gyilkolászni. Oké, most inkább nem jövök a paraszt vakítással, ez ha úgy vesszük, egy másik történet, szóval: imádok gyilkolni. Minden formában, és bármilyen mennyiségben, minél inkább tocsog a vérben és a szenvedésben, annál élvezetesebb! Egy szadista, kéjgyilkos, perverz állat vagyok. Csak néha jól titkolom. Meglepően jól. Ezt ne felejtsétek el, bármi is történjen, rendben? Én szóltam drágaságaim! Néha szeretem elhallgatni a dolgot, de most igazán kegyes voltam.
De alapvetően bírom az embereket. Egyéntől függ, hogy mennyi ideig.

Végre elkezdték beereszteni a tömeget. Ment a tökölés. Motozás, jegyellenőrzés, stb. Jegy? Az meg minek. Úgy slisszoltam be jegy nélkül, és három késsel, hogy észre sem vettek. Na persze teleportálással könnyű. Igazság szerint azt is megtehettem volna, hogy kihagyom a tini-nyájjal várakozós közjátékot, de az ilyen együtteses akcióimnál mindig szeretem felmérni a közönséget is, úgyhogy nem siettem el a dolgot, az épületben is lézengtem egy sort, mielőtt a dühöngőhöz mentem volna.

Amire beballagtam, az előzenekar már játszott. Nem tetszett. Elkószáltam a backstage felé is, hátha szembejön velem valamelyik bandatag. Csak biztonsági őrökre bukkantam.
Akkor mentem volna be a srácok öltözőjébe, amikor csak akarok. Nem tudom ki, vagy mi elől védik őket gumibottal. Néhány sikoltozó kislány meg akarja majd erőszakolni a bandatagokat, vagy autogram kérés közben véletlenül kinyomják a szemüket a tollal?
Meg is fordult a fejemben, hogy még a buli előtt látogatást teszek az énekesnél, de tartottam magam az eredeti tervhez.
A show után mindig szórakoztatóbb, ez tapasztalat.

Mikor az előzenekar végre levonult a színpadról én is bevetettem magam a tömegbe. Nem volt kedvem túlságosan előre menni, megálltam az ötödik sor környékén, pontosan középen.
Körülöttem már mindenki hisztérikus állapotban volt. Az ilyen rock koncerteken mindig úgy érzem magam, mintha Lucy klónok közé kerültem volna. Azért jövök ennyit Lucyvel, mert ő egy tinédzser testben – és tini aggyal – ragad vámpír leányzó.

Nagyon kíváncsi voltam erre a My Chemical Romance-re. Már a nevük is elszórakoztatott, amikor belegondoltam, milyen lehet egy kémiai románc. Amikor az első fotót megláttam az énekesről, azonnal tudtam, hogy a csinos kis pofijával beírta magát „azok, akiket megdugok” listámra.

Bele is hallgattam néhány számukba, még csak három albumot adtak ki, abból az első konkrétan hallgathatatlanul szar, bár van néhány jópofa dalszöveg, a Vampires Will Never Hurt You például egész testhezálló. A második album kifejezetten szórakoztató, ez a Black Parade pedig, amivel turnéznak, egyszerűen csak unalmas. Számomra legalábbis. Halál, halál. Én már egyszer meghaltam, úgyhogy nem tud megrázni a téma.
De az énekesben, na benne volt valami! Bár lehet, hogy csak a szexi kis csípő mozgása.

Teljesen össze voltam simulva az emberekkel, akik mellettem álltak. Leginkább persze lányok. Mindig imádom a teljesen felajzott fiatalokat magam körül, legyen az fiú, vagy lány.
A vérük pezsgett, szívdobbanásaik betöltötték az egész termet. Azon kaptam magam, hogy a zenét szinte már alig hallom, csak azt az egyenletes pulzálást érzem, és az előttem álló lány hófehér nyakát bámulom, melyen csak úgy gyöngyöztek az izzadságcseppek. Néhány koromfekete hajtincs omlott a vállára.
Nagy a tömeg.
Semmi feltűnést nem keltene. Azt hinnék, hogy egyszerűen elájult.
Nem tudtam, és nem is akartam tovább uralkodni magamon, hirtelen elkaptam a lány derekát. Sikított egyet a lelkem, de semmi figyelmet nem kapott, hiszen sikítoznak itt elegen. Másodpercek alatt oldalra billentettem a fejét (reccs) és máris puha bőrébe mélyesztettem a szemfogaimat. Gyorsan ittam, hogy ne legyek „gyanús”, majd elengedtem a derekát, és lám-lám, már föl is borult a leányzó. Tényleg nem sokat foglalkoztak vele. A biztonságiak kicibálták a tömegből, és gondolom, amikor a sokadik arcára löttyintett víz után sem reagált, kezdett nekik derengeni, hogy nem csak a koncert hevétől alélt el a hölgyemény.

Újra a színpad felé bámultam, és felkacagtam, amikor meghallottam annak a számnak az első hangjait, amiért jöttem. Nem meglepő módon a Vampires Will Never Hurt You. Hát az a kislány tudna mesélni!
Átverekedtem magam a tömegen (nem volt nehéz, tekintve egy fejlett vámpír és néhány fiatal erőviszonyait). Teljesen előre mentem, és a kordonnak támaszkodtam. Kényelmesen elhelyezkedtem, ehhez csak „néhány” lányt kellett arrébb lökdösni. Egész jó kis pogót csináltam magam köré.
Rákönyököltem a kordonra és neki is láttam a tervem megvalósításának.
Na? Vajon mikor fog kiszúrni az izzadságtól lucskos énekes? Általában szembeötlő jelenség vagyok, ahogy az őrjöngő emberek között meglehetősen ridegen támaszkodom, és bámulom a színpadot. Na meg ehhez még hozzáadva egy kis vámpír-erőt, tuti a siker.
És igen! Észrevett.
Az első reakciója a „Hát ez meg?” volt. Továbbra is ugyan úgy meredtem rá, és követtem a szememmel a mozgását.
Újra rám pillantott. Kíváncsi lett a drága.
Sejtelmes vigyorra húztam a szám.
Gerard Way pupillája egy pillanatra meglepetten kitágult, majd a „Jó ég, ez a buzi kiszúrt magának!” gondolat suhan át a fejében.
Már nem azért, de kikérem magamnak a buzi jelzőt. Csak azért, mert copfba van fogva a hajam? Meleg, vagy homoszexuális! És egyébként meg nem vagyok az. Kac-kac. Nem kell nekem mindent elhinni. Megvagyok én a csajokkal… is. Bár ez az utóbbi időkben... Na mindegy. Senkit sem érdekel a magánéletem. Még.
Viszont az, hogy kiszúrtam magamnak, az teljesen tökéletes meglátás a részéről. De még hogy kiszúrtalak! Ó, bébi, ha te azt tudnád... Nem énekelnél ilyen nyugodtan karószúrásról az biztos. Mondjuk most már nem is volt olyan nyugodt.
Kismilliószor lopva rám sandított. Nyugi, itt vagyok még, nem fogok eltűnni!
Amikor a szám vége fele újra rám pillantott, kivillantottam neki a szemfogaim. Összerezzent. Mennyire aranyos!
Az már kevésbé tetszett, amikor meggyőzte magát, hogy tuti nem is igaziak a fogaim.

Innentől kezdve már ott elől maradtam, és szüntelenül bámultam Gerard Wayt. Csodálom, hogy hogy tud így az előadásra koncentrálni. Ügyes gyerek.

A gondolataiból nem sok mindent lehetett kiolvasni, mert elég nagy kavarodás volt odabent. Teljesen a koncerttel volt elfoglalva, és a legjobb formáját akarta hozni, ez persze a legtöbb ilyen koncerten alap dolog.
Már egy kicsit kezdtem is unni magam, amikor az alacsony, gitáros csávó elég feltűnően közeledni kezdett a kis kiszemeltemhez.
Jött a kislányok hergelése. Olyan csókcsatába kezdtek a színpadon, hogy egészen megjött a kedvem nekem is, hogy felpattanjak hozzájuk.
A csókjelenetük végén egy pillanatra találkozott a tekintetem a mélynövésű sráccal, de az ő reakciója csak egy „Jujj” volt.

A koncert végeztével természetesen követtem őket, ahogy leballagtak a színpadról.
– Gee! – kiáltott fel az alacsony srác, és az énekes mellé ugrált. – Láttad azt a hapsit?
– Melyiket?
– Amelyik úgy stírölt téged, hogy majd kiesett a szeme!
– Ja...
– Egyre jobb rajongóink vannak – nevetett a banda elképesztően göndör hajú tagja. Nőn ilyen hajzat még fétisemnek is mondható lenne, de pasin nem igazán vonz.
– Még jó, hogy minden homi Gee-t pécézi ki – vigyorgott egy másik tag, akinek sem a haja, sem a termete nem volt kirívó, viszont azt megtudtam, hogy az énekes testvére.
– De te ugye engem szereeetsz? – akaszkodott az alacsony (akit amúgy Franknek hívnak) Gerard nyakába és adott egy cuppanós puszit az arcára.
– Aha – bólintott komoran Gerard.
Igazán lehetne egy kicsit kedvesebb... bár ő még nem tudja, hogy talán értékelnie kéne még azt, hogy beszélgethet a barátaival.
– Mi bajod van már? – engedte el Frank Gerardot.
– Semmi. Megyek elszívok egy szálat – közölte Gerard és már el is indul az egyik hátsó kijárat felé.
Ó, még hogy semmi! Rajtam jár az esze. Nem, nem az érzelmi hova kötődésem miatt, sokkal inkább a szemfogaim gyanús mérete gondolkodtatta.
Tök rendes, hogy csak úgy önkánt feltálalja magát nekem. Az volt eddig a legnagyobb problémám, hogy hogyan fogom elcsalni a többiektől. Hát így már tiszta sor.

A léptei visszhangoztak a kihalt folyosón. Jó kis horrorfilmbe illő jelenet. A gyanútlan áldozat az ajtó felé ballag, és érzi, hogy valaki követi. Hátra néz, de nincs ott senki. Mekkora klisé, mégis mindig tuti siker!

Jobban szeretek pasikra vadászni, mint nőkre. Izgalmasabb. A srácoknak sokkal érdekesebbek a reakcióik. A csajok sikítoznak, és a nagy rész még az előtt elájul, hogy a nyakát kitörhetném.
Viszont a pasik! Az a legszórakoztatóbb, amikor valaki harcolni is próbál. Teljesen esélytelenül küzd az életéért. Rém vicces tud lenni.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy Gerard hogy fog viselkedni.
Nyúl a kijárat kilincs felé, ééés... az ajtó zárva volt. Micsoda véletlen.
– Kurva életbe – motyogta idegesen, visszafordult, tett egy lépést, és jé, lekapcsolódtak a villanyok a folyosón.
– Mi a... – morogta.
Hopp, egy égősor felkapcsolódik, éppen hogy bevilágítja a folyosót. Higgyétek el, az ilyesmivel mindig tarolni lehet. Gerard szitkozódva kapta körbe a fejét. A semmiből előtte termettem, olyan közel hozzá, hogy az orrunk összeért.
– A rohadt életbe! – kiabált, és hátrahőkölt.
– Mr. Way – szólítottam meg viszonylag hangosan. A megszólítás mindig fontos. Azért döntöttem a Mr. Way mellett, mert az ilyesmi mindig ad egy bizonyos kezdőlöketet a beszélgetésnek. Csak nem fogok odaállítani elé, hogy „Csá Gee!”. Bár annak is meglenne a maga romantikája.
Gerard rögtön felismert, hogy én bámultam egész koncerten, és az arca érdekes színt öltött. Valahol a zöld és a vörös között.
– Öh... Jó estét... – felelte leplezett zavarodottsággal. Megjegyzem tényleg elég jól leplezte.
– Nekem csodálatos este. Nagyon tetszett a koncert – mondtam kimérten.
– Örülök – húzta erőltetett mosolyra a száját. Kilépett előlem, tett volna egy lépést előre, és búcsúzásképpen fölemelte a jobbját, hogy intsen, de én megfogtam a kézfejét és elmosolyodtam. Egy olyan tipikus buzis mosoly volt. Direkt. Had zavarodjon össze még jobban.
Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejében, és nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Egyrészt újra a hegyes fogaim körül tekeregtek a gondolatai, másrészt pedig egy elborult elméjű rajongónak könyvelt el.
Végül kirántotta a kezét az ujjaim közül, vetett rám egy szúrós pillantást, és elindult. Most a karja után kaptam, és visszarántottam:
– Egy autogramot kaphatok?
Abban a reményben, hogy talán leszállok róla, ha belefirkant abba a noteszbe, amit elé tolok, bólintott. Aláírta, és felnézett rám.
– Köszönöm – mondtam, és olyan nagyra nyitottam a szám, hogy kényelmesen megszemlélhesse a fogaim.
Gerard szája is kinyílt egy picikét, és nézett egy pár pillanatig, majd megint menni készült.
Most nem cicóztam, szó szerint rávetettem magam, a mellkasánál átfogtam és a fülébe suttogtam:
– Éhes vagyok!
– Anyád! – vágott gyomorszájon. Egy cseppet sem fájt, de meglepődtem. Ezek szerint Gerard is hadakozó típus. Nyam! Így még jobb lesz.
– Anyám már több ezer éve nem él, úgyhogy lécci ne szidd – vicsorogtam, és egy kis illúzióval a szemem is átállítottam „vámpír üzemmódba”. Igazából ennek a szivárványhártya elvörösödésnek, pupilla beszűkülésnek semmi haszna nincs, de az emberek kajálják az efféle kis trükköket.
És most jön a kedvenc részem. Gerard elkezdett félni. Nincs jobb a félelemnél. Teljesen feltölti az embert... vagyis engem. Mindig hadilábon állok az általános alannyal.
Még nem rettegett, de egyre szaporábban vert a szíve.
Megpróbálta magát kivergődni szorító karjaim közül. Na, ezt szeretem a pasikba! Nem visítozik, nem ordít, nem csíp, nem harap, csak üt és vergődik. Vagyis ütne, de nem tud.
Az ember gyerekkorában mindig azzal jönnek, hogy „ne játssz az étellel!”. Nem is nagyon játszottam, úgyhogy most élem ki magam.
Egyik kezemmel elengedtem a mellkasát, és jó alaposan letapogattam a szerszámát.
Ettől „kicsit” kiakadt. Ritkán díjazzák az ilyesmit a férfiak.
– Szerintem ne kiabálj segítségét, mert ha idejönnek a haverjaid, a szemed előtt fog az összes szép lassú kínhalát halni – suttogtam amikor Gerard nagyon erősen azon kezdett ez gondolkodni, hogy mindjárt ordít egyet.
Jól döntött. Ordítás helyett, csak egy nagyot nyelt, és még hevesebben vert a szíve.
Oké, mondjuk lehet, hogy az én szívem is hevesebben verne, ha egy állat már közel egy perce a farkamat szorongatná.
– Tényleg vámpír vagyok – mondtam, mikor kételkedni kezdett.
– Na jó, ha ez kell a boldogságodhoz... – vettem le a kezem a férfiasságáról.
– Mit akarsz tőlem te vadbarom? – szólalt meg végre, újabb óriásit nyelve.
– Szerinted a vámpírok mit szoktak akarni az ártatlan kisfiúcskáktól? – vicsorogtam.
– Menj a picsába!
– Most mi van? Nem izgalmas egy vámpírral dumálgatni? Ne mondd, hogy nem akartál még találkozni eggyel, mert úgyis tudom, hogy hazudsz!
Gerard egyre jobban mocorgott, én pedig meguntam, hogy tartanom kell őt. Na jó, játsszunk tovább. Kicsit enyhítettem a szorításon, hogy Gerard ki tudjon szabadulni. Egy pillanatot sem tétovázott, elrohant. Hagytam, hadd fusson egy kicsit, aztán elé ugrottam, és most elölről zártam a karjaimba:
– Megvagy! – nevettem föl. – Nem kell félni, nem bánt a bácsi csak megharapdál! – vigyorogtam.
Eszméletlenül édes, rémült kissrác képet vágott. El sem hiszem, hogy leszámítva a vámpír létemet, még fiatalabb is lennék ennél a férfinél.

Közelebb húzódtam hozzá, egyik kezemmel hátrafogtam a két csuklóját, másik kezemmel pedig elsimítottam a nyakához érő hullámos, sötétbarna tincseket, és végighúztam körmeimet a nyakán. Azonnal libabőrös lett.
Kinyitottam a szám, közel hajoltam a nyakához és valami egészen meglepő dolog történt. Eddig úgy remegett, hogy majd kiugrott a kicsi szíve a helyéről, de most már egyenletesen szuszogott.
Már azt hittem egy pillanatra, hogy elájult, de persze ez nem lehetett, hiszen teljesen stabilan állt a lábán. Félbehagytam az eddigi műveletem. Gondolatolvasás nélkül semmit sem lehetett róla leolvasni az arcáról. Nem néztem volna ki a srácból, hogy erre képes.
– Nem félsz? – csusszant ki a számon a kérdés.
– Kéne? – suttogta halkan. És nyugodtan. Na nézzenek oda, miből lesz a cserebogár! Elrontja itt a játékom. Vagy éppen ezzel teszi érdekessé?
– Hát, végül is csak másodperceken belül kiszívom a véredet, utána pedig magamévá teszlek. De lehet, hogy inkább fordítva.
A falhoz nyomtam, és széttéptem a mellkasán az ingét, a térdemet pedig a lába közé nyomtam.
– Oh bébi... – nyögtem a fülébe.
Megint lüktet az egész teste a félelmétől. Vagy nem csak a félelemtől. Lehet, hogy mindig ilyen halál közeli élményről álmodozott a kis rock sztár?
Igen, minden bizonnyal. Az én testem pedig a vágytól lüketett, főleg ágyék-tájékon.
– Vámpírt csinálsz belőlem vagy... vagy megölsz? – suttogta, amikor megint a nyaka felé közeledtem.
Válasz helyett végignyaltam a nyakát. Ő behunyta a szemét és összeszorította a fogait. Rátapasztottam az ajkaim a bőrére, majd jó erősen kiszívtam a nyakát. Nem a vérét. Csak úgy, mint ahogy poénból a srácok a szerelmük nyakát szokták szívogatni. Óvatos voltam, hogy a fogaim még véletlenül se sértsék föl a bőrét.
Mikor eltávolodtam a nyakától, én már fulladoztam az elfojtott röhögéstől, és ő is kezdte kapizsgálni, hogy itt valami nem stimmel.
– M… most mi van? – tátogta.
– Vampires will never hurt you – susogtam a fülébe, adtam az arcára egy puszit, és olyan gyorsan távoztam előle, hogy neki úgy tűnjön, köddé váltam.

Kezdődhet a játék!

My Vampire Romance - Előszó

Jó páran vagytok, akiknek ismerős lehet ez a történet egy bizonyos fórumról - akik nem ide tartoznak, azoknak tárgytalan ez a szövegelés, úgyhogy teljesen nyugodtan mehetnek olvasni az 1. fejezetet -, de azt kell mondjam, az oda még öt évvel ezelőtt felkerül iromány nem mondható valami igényesnek. Sem fogalmazás, sem helyesírás, sem pedig szerkesztés szempontjából. Na meg a hangvételben is akadnak bőven kivetni valók, mert be kell valljam nektek, hogy az a "kis történet" sokkal inkább azt a célt szolgálta részemről, hogy egy tinilányt fülig magamba bolondítsak, mintsem arról, hogy valós történetet meséljek el neki.
Csak azért jöttem akkor elő a történettel, mert a több ezer áldozatom közül pont egy bizonyos Gerard nevű rockénekes volt az, akivel hatás tudtam gyakorolni egy leányzóra, aki egészen véletlenül lehet akár Lia is.

Tehát, amikor én évekkel ezelőtt előrukkoltam a "Gerard Way felemelkedése és bukása" történetecskével, elképzelésem sem volt arról, hogy öt év múlva Ravennel újra együtt fogok munkálkodni bármin is. (Mármint szexen kívül...)
Hát, most íme.
Az egyik ok, amiért Lia és Raven közreműködésével újra nekikezdünk a történet elmesélésének az az, hogy egyre többen írtátok, hogy elkezdtétek olvasni az alapsztorit, és tetszett, a másik pedig az, hogy ha már Rev itt szenveleg azzal, hogy mennyire borzalmas vámpírként, érdemes megemlíteni azt is, hogy milyen volt az élete előtte

Elég a szószaporításból, essünk neki a dolognak!

Ui.: A rendkívül szellemes cím Lia és Rev ötlete volt. Ha csak rajtam múlt volna, maradt volna "Adam", vagy "Hogyan dugjunk meg egy énekest néhány hét alatt".
Na jó, tényleg van valami halvány irónia a címben: a My Chemical Romance már nem létező banda.

A verebek bekaphatják - Stephen King: Halálos árnyék

Vonatkoztassunk el most attól, hogy egy olyan személy írja a következőket, aki még egy gennyedző húscafatot sem tud fizikai létéből felmutatni. Lia azt mondta, hogy amit most csinálok, azt jobb helyeken szimpla fanfictionnek hívják. Tőlem aztán annak hívjátok, aminek akarjátok, ettől függetlenül leírom a véleményem, amolyan „karakter szemmel”. Nem szívesen veszem magamra ezt a karakter attitűdöt, de hát egyelőre ez van. Bőven több, mint a semmi.

Lássuk a sztorit!
… vagyis inkább részletét.

A huszonötödik fejezettől kezdve az egész baromság. Addig szinte már fantasztikus, és öröm volt olvasni, és beleéltem magam, mint kisgyerek a játékba, nem is nagyon részletezem a dolgokat, mert ezt mindenkinek el kéne olvasnia, de! Thad ezen gondolata után az egész sztori kisiklik:

„Tégy úgy, mintha egy regény volna! Egy történet, amit most írsz!”

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 12.rész

A hotelbe érve gondosan beraktam a kartondobozt a hűtőszekrénybe, majd alig tettem néhány lépést, visszafordultam, hogy kivegyek még egy tasakot. Hamar el fog ez így fogyni.
Ledobtam magam a fotelembe, és a kis dohányzóasztalra tettem a lábam.
Nem mondom, hogy minden keserűségemet sikerült elnyomnia a vér kellemes ízének, de esett legalább annyira jól, mint anno egy jó cigaretta.

Chris a karfára ült, átkarolta a vállam, és csókot nyomott a fejem búbjára:
 – Látod, csak megoldódnak a dolgok! Ha elfogy, visszamegyünk Tomékhoz, aztán nem is kell ölnöd, amíg nincs kedved. Minden okés lesz.
Mint valami elcseszett romantikus vígjátékban, mikor a feleség gügyögve próbál lelket önteni a munkából morcosan hazatért férjébe. Csak vér helyett egy dobozos sör kellett volna a kezembe, a másikba pedig egy napilap.
Ha napilap nem is, de egy színes magazin hamarosan a kezembe is került.
Már válaszoltam volna Chrisnek, hogy sosem lesz kedvem ölni, és nem pofázzon nekem arról, hogy minden rendben lesz. Amikor szólásra nyitottam a szám, rózsaszín szélvészként robogott be Lucy. Pedig már nagyon reménykedtem benne, hogy most jó ideig ellesz Priscillával. 
Mondjuk örökre.

 – Nem is hiányoznak a barátaid? – csacsogta a kis szörnyeteg, miközben körbetáncolta a szobát. A harmadik kör után elém dobott egy magazint. – Ez nem szép dolog!
A címlapon egy olyan férfi arcképe szerepelt, akit nem is olyan rég, még nap mint nap láthattam a tükörben. Most már csak régi, nem kívánt ismerősként derengett.
A szalagcím láthatatlan ökölként vágott gyomron:

My Chemical Romance: Gerard Way eltűnt
vagy ócska reklámfogás?

Szóra sem méltatva felkaptam a magazint a dohányzóasztalról, összegyűrtem, és a szoba másik felébe hajítottam. Meglepődtem azon, hogy viszonylag kis lendülettel is mekkorát repült az újság. Lucy vinnyogva felnevetett. Chris nem találta szórakoztatónak a dolgot, de talán még irritálóbb volt az a szánakozó tekintet, amivel jutalmazott.
Rosszul voltam a gondolattól, hogy találkoznom kell azokkal, akiket mindenkinél jobban szeretek, és mindennél többet jelentenek számomra. A bandával. A családommal. Gyűlöltem magam a gondolat miatt, de azt kívántam, bár soha többé ne kéne látnom őket. Bár sose ismertük volna egymást. Akkor nem okoztam volna nekik annyi fájdalmat, amit a legkevésbé sem érdemeltek meg.

*****

Lianne:

 – Na, ez most tényleg elég hatásvadászul hangzott! – vigyorgott Adam.
 – Ó, mert te aztán szavakba tudnád önteni azt a borzalmat, amit akkor éreztem, igaz? – csattant föl Raven.
 – Nem hiszem – vonta meg a vállát Adam. - Igazából felesleges rá a betűket pazarolni.
 – Majd én is belepofázok abba, amiket te írsz, oké? – szóltam közbe mérgesen én is.
 – Csak tessék! – tárta szét a karjait Adam.

*****

 – Mikor talizol velük? – vihogott Lucy, jól láthatóan óriási élvezetét lelve abban, hogy sikerült felzaklatnia a magazinnal.

 – Ne erőltesd! – szólt rá Chris, és ebből vagy egy órás civakodás kerekedett, minek végén Lucy már azzal is előrukkolt, hogy mekkora kretének vagyunk, amiért nem megyünk vele vadászni.
Toporzékolt még egy sort, aztán köddé vált.

 – Majd lenyugszik! – mosolygott Chris Lucy hisztirohamán.

 – Leszarom – feleltem őszintén.

 – Vele se legyél olyan bunkó! Félig ő teremtett. Oké, kicsit dilis, de…

 – Elhiszed, hogy ezt is leszarom? – vágtam közbe.
Chris megvonta a vállát, és kacagva a vérre bökött.

 – Olyan menő vagy azzal a zacskós vérrel!
Már a harmadik tasak.

 – Anyád… – sziszegtem.

 – Őt ne szidd lécci – ingatta a fejét.

 – A kurva anyád! – felpattantam a kanapéról, és az ablakoz vonultam. Elég morbid tükörkép volt. Úgy szürcsöltem a vért, mintha csak valami üdítőital lenne.

 – Most komolyan, mit ártottam én neked azon kívül, hogy most fincsi vért ihatsz?
Nem feleltem, csak hátat fordítottam neki. Azonnal elém ugrott:

 – Akkor menj ki a napra! Nem foglak megállítani! – kiáltott, mint egy zsémbes feleség, majd mikor újra ledobtam magam a fotelre, ragyogó tekintettel folytatta. – Na látod! Már nem is akarsz meghalni. Elhiszem, hogy akkor meg akartál, Adam miatt, meg minden, de most már nincs kedved meghalni, úgyhogy ne legyél ilyen bunkó! – fecsegett.

 – Tele van a tököm veled!
Egyszerűen nincs megfelelő szó arra, hogy megértessem Chrissel, kopjon már le végre.

 – Most mi bajod van, de komolyan?

 – Hogy mi bajom van? Irtózom a gondolattól, hogy találkoznom kell a szeretteimmel! Ez a kurva nagy bajom! – mutattam végig magamon, és az asztalra hajítottam a kiürült tasakot.

 – Na, végre valami konkrétum! – mosolygott Chris pofátlanul. – Ráér, nem?

 – Aha – böktem a szoba másik felében heverő magazinra.

 – Hát, írj neki egy e-mailt!

 – Sziasztok, ne aggódjatok értem, sikerült megszabadulnom attól az állattól, aki minden bizonnyal örökre sebet ejtett rajtatok, úgyhogy már nem kell aggódnotok, most itt vagyok Chrissel! Ja, Frank, emlékszel Chrisre? – Frank és Chris képe bevillant a lelki szemeim elé, majd sötét ködként el is lepte az agyam. – Már hogy a kibaszott kurva életbe ne emlékeznél! MIATTA van ez az egész! – üvöltöttem torkomszakadtából.

 – Héhé, nyugi! – tartotta maga elé a kezeit Chris, mintha attól félne, hogy bármiféle kárt is tudnék benne tenni.

 – Ne mondd nekem, hogy nyugi, te aljas, tetves kis gennyláda, a te kibaszott nyáladtól mászott rám Frank, emiatt borult el Adam agya, és… ! – még perceken keresztül ordítottam, ahogy talán még soha, minden szavakba foglalható dühöm Chrisre zúdítva.

*****

Lianne:
 – Nem akarod elmesélni, azoknak, akik nem tudnák, hogy mik voltak azok a borzalmas emlékek, amitől hisztériázni kezdtél? – érdeklődött Adam a lehető legbájosabb mosolyát magára erőltetve. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, és reménykedtem, hogy erre nem nekem kell majd válaszolnom.
 – Chris megcsókolta Franket, azt talán nem kell még egyszer elmondanom, hogy mi történik a nyálától. Frank pedig rám mászott. Adam meg féltékenységi rohamot rendezett – morogta Raven kelletlenül.
 – És komolyan azt hitted, hogyha ez az egész nem történik, boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Ajjajj drágáim, csak szükség lesz újra végigrágni a „hogyan ismerkedtem meg Gerarddal” mesét.
 – Adam, ez most nem ide tartozik – vágtam rá. 
 – Figyelsz te arra, amit Rev mesél? Pontosan ez tartozik ide. Ha már ezt írjátok, össze kell szépen szedni azt a sztorit is, ami a megismerkedésünkről szól. Indítsunk róla közvélemény-kutatást? Fontos részleteket nem szabad eltitkolni!

_____________________________________________________

A következő rész rendhagyó lesz, mert sajnos Adamnek igaza van abban, hogy vannak részletek, amiket nem lehet kihagyni, különben érthetetlen lenne a történet. Mivel Raven továbbra sem szeretne erről beszélni, majd Lucy írásait felhasználva mutatom be dióhéjban, hogy mi is történt. 

A verebek még mindig szállnak

Végre sikerült Liával időt szakítanunk egymásra, és átbeszélni egy-két dolgot, ami elengedhetetlen volt a bloggal, és a közeljövővel kapcsolatban. Nem volt egyszerű menet, de kétségtelenül szórakoztató. Legalábbis a részemről.
Továbbra is, mindketten - kisebb nagyobb megszakításokkal -, Stephen King hatása alatt vagyunk, ezért is kellett újragondolnunk néhány dolgot.
Még mindig nem jutottam a Halálos árnyék végére, és el nem tudjátok képzelni, milyen furcsa ez így nekem, mert odahaza néhány óra bőven sok is egy vaskos kötet kivégzéséhez, most meg örülök, hogyha sikerül rávennem Liát az olvasásra, pláne most, ezzel a nagy Húsvétozással. Érdekes egy ünnep, mint ne mondjak! Főleg ez a feltámadt Jézus, meg minden... Egész elgondolkodtatóan hangzik. Egy hapsi aki csodákat tesz, meg az (egyik?) istenetek fia, aztán meg keresztre feszítik az emberek. Igazán bájos. Sajnálom, hogy nem akkoriban sikerült átnéznem hozzátok.
Raven odáig meg vissza van a történetért. Igaz, ő alapjáraton szimpatizál mindenkivel, akinek lételeme a szenvedés. Még a végén nagy Istenhívő lesz itt nekünk. Na de most nem ez a lényeg. Egyszer majd azért kitérek bővebben is a vallásokra. Tudom, tudom, titeket sokkal jobban érdekelne az, hogy nálam, odahaza mi a helyzet vallás téren, mint hogy milyen vallások vannak nálatok.
Maradjunk a verebeknél.

Miután a Halálos árnyékban ahhoz a részhez értünk, hogy George átszúrt egy ceruzát Thad kezén, Lia rettegve került mindenféle ceruzát, mire én közöltem vele, hogy ezt bármilyen íróalkalmatossággal eljátszhatjuk. Erre jött az, hogy akkor inkább nem is hisz bennem. Olyan édes, amikor előjön ezzel, ilyenkor gombamód elszaporodnak az aranyos kis véletlenek.
Aztán addig ügyeskedtem, amíg elvágta az ujját a tojásszeletelővel. Nem mondom, hogy ömlött a vér, de azért szép lett egy tojásszeletelőhöz képest. És egész mély. Erre jó szokásához híven transzba esett, én pedig végre vertem belé egy kis észt, úgyhogy azóta "szent a béke".
Hogy sikerült bele észt vernem?
Rávilágítottam arra az egyszerű tényre, hogy miközben néha még Ravent is megszégyenítő módon játssza itt a mártírt, valójában kegyetlenül élvezi ezt az egészet. Igen, még a tojásvágós kis akciónkat is. Hiszen nélkülem egyszerűen nem is lenne élete. Az égvilágon semmije nem lenne, csak ülne a szobájában, és úgy tenne, mintha bármit is csinálna. Igazából a legtöbb ember így működik. Nem kellett sokat erősködnöm, más már előttem tökéletesen rávilágított a lényegre:

Nem úgy van-e, hogy lelkének egy része mindig is imádta George Komor egyszerű,
erőszakos természetét? Nem csodálta-e lelkének ez a része George-ot, aki nem botlik meg mindenben, nem ütközik bútordarabokba, aki sosem látszik gyöngének vagy ostobának, aki sosem félt a gyerekkori, rejtelmes démonoktól? Akinek nincs felesége, és nincsenek gyerekei, akire tekintettel kell lennie. Nincs se szeretet, se szerelem, ami kötné vagy lelassítaná. Akinek sosem kellett végigrágnia magát ócska dolgozatokon, akinek sosem kellett végigszenvednie a tanszéki költségvetési bizottság üléseit. Akinek az élet legbonyolultabb kérdéseire is világos, egyenes válaszai vannak.
Aki nem fél a sötétségtől, mert birtokolja a sötétséget.
– Igen, de akkor is egy SZEMÉTLÁDA! – kiáltotta a józan formájú, amerikai gyártmányú,
négykerék-meghajtású autó forró katlanában.
Úgy van – és lelkednek egy része épp ezért találja őt olyan vonzónak, ugye?

Ennyi az egész. Annyira egyszerű, mégis olyan hihetetlen mértékben túl tudják bonyolítani a dolgot.
Na először ráveszem Liát az olvasásra, aztán az írásra.
Már nagyon várom, mi fog ebből az egészből kikerekedni.