My Vampire Romance - 5.fejezet

Gerard:
Kulcs fordult el a zárban, de ez még összemosódott egy álommal, amire később egyáltalán nem emlékeztem.
– Basszus Tom! Megint itt hagyta a hullát valami barom! Nehogy már megint nekem kelljen fogdosni! – A sipító hang úgy rántott ki az álomvilágból, mint máskor a kávéfőző fütyülése. A hang gazdája fölkapcsolta a villanyt, én pedig a szemem elé kaptam a kezeim.
– Bazd meg, ez még él! – kiáltott föl az ajtóban álló lány, és undorodva felém bökött. Hevesen pislogtam, hogy ne csak az ággyal szemközti falon lévő, hullámvonal mentén elhelyezett lámpaégők táncoljanak a szemem előtt.
Azt se tudtam, hol vagyok, végigpörgött a fejemben vagy öt hotelszoba, ahol a turné alatt megszálltunk, de egyik sem passzolt a képbe. Csak akkor kezdett derengeni a dolog – jobban mondva nekem vágódott –, amikor elővillantak a lány szemfogai. A hölgyemény a vámpírfogakat leszámítva is érdekes jelenség volt. Mezítláb állt előttem a bézs padlószőnyegen, egy tarka, földig érő, rongyos hatást keltő szoknyát és szűk, pánt nélküli pink toppot viselt melltartó nélkül, zafírkék hajából pedig a szélrózsa minden irányába színes tollak lógtak ki. A „hippi vámpír” gondolat futott át az agyamon.
A lány az ágyhoz ugrott, és vészjóslóan közel hajolt hozzám.
– Hol van Adam? – bukott ki belőlem gondolkodás nélkül. Kicsit meglepődtem, hogy milyen magas és cincogó a hangom. Hál’ istennek csak a halálfélelemnek volt köszönhető.
– Ja! – csapott a homlokára a lány. – Persze! Te vagy George, akit hagyni kell, had pihenje ki magát. Hopsz – harapott az ajkába gondterhelten.
– Valójában Gerard – motyogtam, nem mintha a nevem egy cseppet is mérvadó lett volna a helyzetben.
– Ja, igen-igen! Adam hagyott neked valami levelet. Nézd, ott van! – mutatott a mellettem heverő, félbehajtott papírra. Eddig nem is volt időm körbenézni. Szerencsére semmi olyan kalandra utaló nyom nem ötlött azonnal szembe, amiben nem akartam részt venni.
Enyhén remegő kézzel felvettem a levelet, széthajtottam és elolvastam a rajta álló cikornyás betűkkel írt szöveget:

Bocsi Cicám, de el kellett mennem, remélem nem haragszol, és azért jól aludtál nélkülem is. Megbeszéltem Tomékkal, hogy kapsz kaját, piát, meg amit csak akarsz reggelire. Majd a koncert után találkozunk. Ügyes legyél!

Csók,
Adam

– Hát akkor további jó pihenést, és bocsi, hogy felébresztettelek. Lehetne róla szó, hogy Adamnek nem köpsz be? – kérdezte a lány. Értetlenül pillantottam föl a levélből.
– Hogy nem hagytalak aludni.
– Ö… persze – nyögtem, bár még mindig nem voltam magamnál.
– Köszke. Csáó! – intett. Lekapcsolta a lámpát, és lendületesen bevágta az ajtót maga után.

Újra eldőltem az ágyon, a levelet a hasamra ejtve. Végigtapogattam magam, és megnyugodtam, hogy mindenem meg van még, és nem is fáj semmim. A nemi erőszak gyanúját az is kizárta, hogy talán nem öltöztetett volna vissza ugyan úgy, ahogy voltam, viszont azt nem néztem ki Adamből, hogy szó nélkül hagyta, hogy csak aludjak. Onnan szakadt meg a film, hogy a húga odaadta azt az italt. Lehet, hogy a húga erőszakolt meg? Akárhogy is néztem, ez kevésbé tűnt elborzasztónak, mint az Adames verzió, de a szobában továbbra sem találtam semmi szexre utaló jelet. Talán csak lakmároztak belőlem egy kicsit. – bizarrul pozitív gondolat volt a jelen szituációban. Mindkét oldalt végigsimítottam a nyakam, de seb sehol. Ez persze nem zárta ki a vérivást, hiszen rengeteg filmben láttam már, hogy a vámpírok nyála szinte azonnal képes begyógyítani a foguk okozta sebet.
Felkattintottam az éjjeli lámpát, és még az ágy alá is belestem. Sehol szétdobált ruhák, ostor, bilincs, szájpecek, vagy bármi, amit ezekből kinéznék.

Elolvastam még egyszer a levelet, mert elsőre az égvilágon semmit sem sikerült felfognom belőle, azon kívül, hogy tényleg vámpírok közt töltöttem az estét, és minden jel arra mutat, hogy még mindig élek.

Hosszú percekig feküdtem még az ágyban, hogy rendbe rakjam az agyamban tolongó gondolatokat, de nem jártam túl sok sikerrel. Szórakozottan elmosolyodtam azon, hogy Adam a koncert után megint látni akar. Legalább nem olyan, aki az első éjszaka után lelép. Erről rádöbbentem, hogy nekem van egy bandám, akikkel ma koncertet tartunk a városban, és fogalmam sincs hány óra lehet, mert sehol egy ébresztőóra, a szoba pedig teljesen be van sötétítve.

Pánikszerűen felpattantam az ágyról, de azonnal vissza is szédültem. Az első lépések nehezen mentek az agyamat ellepő, másnaposságot idéző köd miatt.
A harmadik emeleten voltam. Teljesen modern berendezési tárgyak, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy a legújabb trend szerint. Lenéztem, és láttam magam alatt a bár asztalait és a rájuk pakolt, felfelé meredő lábú székeket.
Lebotorkáltam a lépcsőkön, és még a fejem fájlalása közben is kerítettem időt arra, hogy megcsodáljam az emeletenként változó stílusú korlátot és lépcsőfokokat.
A tollas csaj felmosott a legalsó lépcsőfok előtt. Csak később vettem észre, hogy vérrel kevert vizet csavar ki a felmosórongyból. Szerencsére nem voltam képes felfogni a jelenetet, különben biztosan elhányom magam.
A bárpult mögüli ajtóból előkerült a nagydarab, mosolygós csapos.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman.
– Jó reggelt – motyogtam, és sebes léptekkel haladtam az ajtó felé. Ha már eddig nem ettek meg, most se fognak!
– Nem akarsz bekapni valamit reggelire? Adam mondta, hogy estesselek meg, ha éhes vagy.
Már a „bekapni valamit”-tól is kisebbfajta pánikroham tört rám.
– Nem, köszönöm! – utasítottam vissza nem éppen udvarias hangnemben, és a következő lépésnél már kint is voltam. A biztonsági őr sehol. A fényes napsütésben úgy támaszkodtam a koszos falnak, mintha kilométereken keresztül üldöztek volna.
Túléltem. Egy kibaszott vámpír kocsmában töltöttem az estét, és mégis élek! – ezzel a kellemes gondolattal löktem el magam az épület falától. Most már, hogy biztonságban éreztem magam, hülyeségnek tűnt, hogy olyan gyorsan kiiszkoltam, ahelyett, hogy megszemléltem volna még minimum négy emeletet, a festményeivel együtt. Természetesen inkább nem mentem vissza bepótolni a mulasztást.
Megpróbáltam előkotorni az emlékeimből, hogy merre jöttünk tegnap este. Túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy Adam a seggemet taperolja.

Alig lézengtek emberek az utcán, ebből, és a nap állásából azt sikerül leszűrnöm, hogy kora délelőtt lehet még. Erről aztán bevillant, hogy ki tudja melyik délelőtt, hiszen akár napokon keresztül is feküdhettem eszméletlenül. Egy kis újságosbódé előtt elhaladva végigsiklott a szemem a napilapokon, és fellélegezhettem, hogy valóban csak egy éjszaka erejéig rabolt el a vámpír.
Egy ötven év körüli hölgytől kértem útbaigazítást (belőle néztem ki azt, hogy még csak hírét se hallotta az MCR-nek), aki elhadarta ugyan, hogy merre van a keresett hotel, de közben olyan megbotránkozva meredt rám, hogy utána gyorsan megnéztem magam egy kirakat üvegében. Nem éppen szívderítő látvány fogadott. Egy koncert után nem vagyok ilyen szar állapotban. A hajam szanaszét állt, mint Toroé, ha elfekszi, a szemfestékem pedig úgy folyt végig az arcomon, mint egy másnapos kurvának.
Megszaporáztam a lépteimet.

A célhoz közeledve elmormoltam pár néma imát, hogy a srácoknak még csak fel sem tűnt, hogy szó nélkül kimaradtam az este. A régebbi zűrjeim miatt nem igazán díjazták a „szó nélkül eltűnök” dolgot. Volt, hogy az út közepéről kellett összeszedniük, mert annyira belőttem magam, hogy négykézláb se igen tudtam kúszni, ha meg mégis nekiindultam volna, darabokban kanalazhattak volna fel az autópályáról.
De ezek már rég voltak. Ahhoz képest most, majdnem józanon visszataláltam egy vámpírbárból, és még azt is megúsztam, hogy valaki szétkúrja a seggem. Egy év tisztaság eredménye. Nem rossz.

– Te meg hol a jó büdös picsában voltál? – fogadott Frank lelkesen, mikor beléptem a hotelszobám nappalijába. Az öcsém ült mellette a kanapén, jól láthatóan éppen egy Resident Evil pálya közepén zavartam meg őket. Ray minden bizonnyal a gitárját nyúzza valahol a szomszédban.
– Azt mondtad, hogy szarul vagy! – nézett rám Mikey is rosszallóan. Már majdnem rávágtam, hogy csak nem volt kedvem virtuálisan aprítani a zombikat, amikor igazi élőhalottakkal tölthettem az estém.
Persze azonnal tudtam, hogy nem véletlenül az én szobámban nyomkodták a konzolt. Két fertőzést terjesztő hulla lekaszabolása között aggódtak értem, melyik árokból kell hiúzniuk, ha délig nem kerülök elő. Útközben igazán lehetett volna annyi eszem, hogy kitalálok nekik valami, szinte már hihető sztorit, de csak az újdonsült élményekkel volt tele a fejem. Kénytelen voltam improvizálni.
– Tudjátok hány vámpír van Benderben, és hány embert gyilkolnak meg egy éjszaka? – kérdeztem tőlük halál nyugodtan.
Néma csönd.
– És tudjátok, hogy legalább a felük homokos?
Még mindig semmi reakció, azon kívül, hogy Mikey résnyire nyitotta a száját.
– Én most mennék aludni – jelentettem be, és elindultam a szobám felé.
Nem akartam, hogy utánam jöjjenek és faggatózzanak, mert elképzelésem sem volt, mi bővebbet mondhatnék. Néhány lépés után már hallottam a lövöldözést a játékból.
Én visszatértem egyben, ők nem csesztetnek, hogy azonnal végezzenek el rajtam vérvizsgálatot, egyszóval mindenki boldog.
Bevonultam a szobámba, bekaptam két szem Aspirint, az egyetlen gyógyszert, amit megtűrtek a közelemben, szigorúan csak egy kisebb kiszerelésű doboz erejéig, hogy ne kelljen minden egyes fejfájásomra térden állva könyörögnöm valamelyikük előtt, azt bizonygatva, hogy egy pirulától még nem leszek függő.
Úgy ahogy voltam, cipővel, mindenestül, elborultam az ágyamon, nem törődve azzal, hogy lassan nagyon rám fért volna egy fürdés.
Habár órákat aludhattam a kocsmában is, úgy nyomott el az álom, mint akit fejbe vágtak.

*****

Lindsey, az aktuális, drága barátnőm vagy ötvenszer próbált hívni a nap folyamán.
Három hónapja járogattunk akkor, és egész jól megvoltunk. Egy fesztiválon ismerkedtünk meg, és az első találkozásunkkor rajtaragadt a szemem a feslett iskoláslányt idéző szerelésén. Elmosolyodott, én is elmosolyodtam, és elkezdtünk beszélgetni.
A Midless Self Indulgence nevű banda basszerosa volt, úgyhogy zenéről megállás nélkül tudunk beszélgetni, a szó szoros értelmében megtaláltuk a közös hangot. Képtelen vagyok belegondolni, hogy ha akkor nincs Adam, közös turnéra indulunk a bandáinkkal, talán néhány hónap múlva összeházasodunk Lindseyvel, rá egy évre pedig születik egy gyönyörű kislányunk.
Így viszont nem vettem föl a telefonom, és nem is hívtam vissza.
Majd koncert után.
Majd Adam után. Jobb, ha így nem beszélek vele, mert csak megbántanám, amíg nem tudok valami normális dolgot kitalálni erre a vámpír ügyre.
Ez persze csak gyenge kifogás volt, még magam előtt is. Egyszerűen csak nem akartam vele beszélni. Ahogy senki mással sem.

A srácok megpróbálták még kicsit firtatni a homokos vámpír ügyet, amiről a megérkezésemkor hadováltam. Csak annyit felteltem, hogy kicsit berúgtam az este, de már minden oké – ezt már-már nekem is sikerült elhinni.
Egyelőre többé-kevésbé kielégítette őket a válasz. Persze tudtam, hogy ez az egyelőre maximum a koncert utánig tarthat ki, most is csak azért hagynak békén, mert nem akarják balhéval elrontani a fellépést.
Jobb lesz Adamet úgy bemutatni, hogy a srácok el is higgyék, hogy nem csak az alkohol beszél belőlem.

*****

Adam:
Lassan már mondhatom azt, hogy a szokásos. Itt vagyok a koncerten, és bámulom Gerardot. Gyakorlatilag már attól ráizgulok, ha csak látom, ahogy teszi-veszi magát a színpadon. Néznének a kiscsajok, ha elkezdeném itt mellettük verni magamnak. Bár annyira a koncert révületében vannak, hogy talán fel sem tűnne nekik.

Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy egyértelművé váljon, a bandatagok közül ki mit keres a színpadon. Az én kis kiszemeltem a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit próbálja azzal kompenzálni, hogy ő most A Rocksztár, a mélynövésű kis törpe, az agyában dübörgő agressziót vezeti le a folyamatos ugrabugrálással, Gerard egyszálbél öcsikéje pedig élvezi a sikongató csajok tekintetnének kereszttüzét, mert ha nem egy rock bandában játszana, semmi esélye sem lenne dögös csajok felszedésére. Aki határozottan kilógott a sorból, az Ray a göndör gitáros, mert ő jól láthatóan, és főleg hallhatóan, tényleg ért a zenéhez. Nagy peche, hogy évekkel ezelőtt belefutott a megalakuló garázsbandába, különben már a Valery-i Filharmónikusok között lehetne. Mindenesetre Gerard a legfinomabb falat közülük, az biztos.
Nem ússza meg a kis aranyos! Ma ki nem üti Priscilla!
Na persze óvatos leszek. Eleinte. Először csak simogatni fogom, meg ölelgetni, játszom a romantikus szeretőt, meg… – éppen ilyesmiken tűnődtem, amikor valami olyasmi történt, amire a jelenlegi helyzetben a legkevésbé sem számítottam.
És legalább olyan hatásos volt, mint Pris kis koktélja.
A Frank gyerek, gitározás közben odavonult Gerardhoz, és csak úgy pikk-pakk lesmárolta. De úgy rendesen, nyelvesen.
Az összes kiscsaj körülöttem nedves bugyival sikoltozott, az én agyamat pedig ellepte a zöld köd. Megindultam a színpad felé, hogy a gitárost elevenen kibelezzem, Gerarddal pedig nem döntöttem el hogy mit fogok csinálni, de abban biztos voltam, hogy nem élvezné.
Fél úton megtorpantam (addigra már lecuppantak egymásról), és néhány másodpercig bambán élveztem, ahogy a féltékenység lüktet bennem. Ez a lüktetés teljesen más fajta, mint amit az ágyékomban szokott összpontosulni, viszont bármiféle lüktetetést élvezek, ami a testemben vagy éppen a „lelkemben” végbe megy, mert az egyértelmű bizonyítéka, hogy még mindig eleven vagyok.
Álltam a színpad előtt, és ízlelgettem az érzéseimet.
Ezek szerint eddig elkerülte a figyelmem, de Gerardot máris a magaménak érzem, annak ellenére, hogy fizikailag még nem tettem magamévá.
Szép munka.
A kibelezésnél humánusabb módszerrel is meg lehet oldani ezt a kis zavart. Nem kell vérfürdőt rendeznem, csak azért mert rám tört egy kis féltékenység.
Kár lenne elpazarolni a rock-csibét.

Gerard:
A koncert alatt végre sikerült egy kicsit kikapcsolnom, még annak ellenére is, hogy tudtam, Adam most is figyel. Bármilyen szar helyzetben voltam, a fellépéseinket mindig imádtam, mert bármi is uralkodott körülöttem, a színpadon minden gond megszűnt, és ehhez még drogok sem kellettek. Az utóbbi kijelentést persze évekig nem vettem figyelembe.
Egészen addig felszabadultan énekeltem, amíg Frank a maga lendületes módján oda nem ugrált hozzám, és ugyanazzal a lendülettel le nem smárolt.
Nem ez volt az első eset, hogy a köztünk kialakult feszültséget ezen a kissé egyedi módon vezettük le a színpadon. Valami bizarr okból, általában használt is a kapcsolatunknak, hogy ha valami miatt felhúzta az agyunkat a másik, akkor egyszerűen csak lesmároltuk. Eleinte persze polgárpukkasztás volt az egész, az első csókunk elcsattanásakor annyira be voltam tépve, hogy csak felvételeken láttam viszont a dolgot. Frank sem volt éppen józan. Csak később kaptunk rá a terápiás vonzatára. Nem volt ezekben a csókokban semmi szenvedély. Illetve szenvedély volt, csak a legkevésbé sem a szerelmes fajta. Én mindig úgy éreztem, hogy egy gigantikus orrba vágás, és egy megbocsájtó baráti ölelés keveréke. A jelen helyzetben nagyjából annyit jelentett: „Gerard, mekkora barom vagy, amiért este szó nélkül lelépsz, aztán reggel részegen baromságokat hordasz össze.”
Persze ez nem magyarázza azt, hogy miért csak Frankie-vel békültem ilyen módon. Talán nem is érdekes. A többieket nem érdekelte. Lindseyt sem érdekelte. A rajongók meg imádták a dolgot. A homofóboknak pedig felcseszte az agyát. Akkor miért is ne?
Most mégis azt éreztem, hogy nem kéne, de mivel tudtam, hogyha most ellököm magamtól az adrenalintól túlpörgött ritmusgitárost, akkor megint hosszú hónapokig mindenhol olyan rajongói üzenetek fognak fogadni mindenütt, hogy min vesztem össze Frankie-vel, inkább hagytam, hogy az ajkamba harapjon.
Ha azt is tudom, hogy rajongói levelek ezrei helyett mi fog történni, akkor a színpad másik végébe taszítom Frankie-t.

Épp hogy elindultunk a srácokkal kifelé, a turnébuszhoz, amikor egy teherautó erejű lökés ért oldalról, és teljesen a falnak szorított.
Adam úgy nyomott fel a betonfalra, hogy a lábaim le sem értek a földre, mert valahol a térdeim alatt tartott. Szétfeszítette a combjaim, és közéjük állt.
Keményen lesmárolt – sokkal keményebben, mint ahogy Frankie valaha is tette –, teljesen nekifeszült a mellkasomnak, levegőt is alig kaptam, közben pedig fel-le tolt, és éreztem, ahogy a merev farka a fenekemnek nyomódik.
Már ez is éppen elég volt, de abbahagyta az erőszakos csókokat, és helyette két ponton erős szúrást éreztem a nyakamon. Tehetetlenségemben felordítottam.
Frank és Ray felénk rohant, én pedig már azt üvöltöttem, hogy ne jöjjenek közelebb, de Adam feléjük nyújtotta egy egyik karját…

Adam:
… úgy vágódtak a falnak, mint két rongybaba. Mit képzel magáról ez a két kis pöcsfej? Megmenthetik Gerardot?
Költői kérdés volt, naná, hogy ezt képzelik. Ezért szeretem jobban a pasikat. Sokkal aktívabbak. És krízishelyzetben gyakran azt hiszik, hogy a szükség majd különleges erővel ajándékozza meg őket. Oké, ez néhány helyzetben össze is jön, de ellenem még a dühtől felpumpált erő is csak lenge simogatás lenne.
Ha akarnám, itt, a szemük láttára csinálnám fel a kis dalos madárkámat. Igaz, nem volt valami nagy a közönség. Csak a banda tagok. Hol maradnak ilyenkor a sajtósok? Az állítólagos biztonsági embereikről meg már nem is beszélve. Még jó, hogy valahol a turnébuszban verik a farkuk. Vagy felszedtek néhány kiscsajt azzal a szöveggel, hogy majd bemutatják őket a bandának.
– Menjetek innen! – nyöszörgött Gerard a barátai felé. Édes. Az ő tesztoszteronmennyiségéből kinéztem volna egy csajos „Segítség!” kiáltást is.
Átöleltem, és már el is tűntünk a többiek szeme elől.