0

My Vampire Romance - 15. fejezet

Posted in
Gerard:
Egy lovagregényből vett szobabelső hatását keltette a helyiség, de a terem közepén álló bizarr berendezési tárgy vonta magára minden figyelmem.
– Az egy koporsó? – hebegtem őszinte áhítattal.
– Miből jöttél rá? – nevetett Adam gúnyosan. – Gyere, nézzük meg közelebbről – suttogta nem túl sok jót sejtetően.
Eltolta a koporsó fafedelét – talán diófa, díszítés nélkül –, az egész belső részt mélyvörös, bársonyszerű anyaggal párnázták ki. Szerencsére üres volt. De nem sokáig.
Adam egy hirtelen mozdulattal az ölébe kapott.
– Szeretnéd kipróbálni? – és már bele is nyomott a koporsóba.
Megmukkanni se tudtam, annyira meglepődtem. Tágra nyílt szemekkel néztem föl Adamre, és fogalmam sem volt, hogy magam mellé kéne szorítani a kezeimet, vagy csak lazán a mellkasomra rakni, végül az maradt, hogy két oldalt megmarkoltam a koporsó szélét.
– Nem minden nap fekszel koporsóban, mi? – guggolt le mellém.
Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. Nem mondhatom, hogy sosem szerepelt a terveim között, hogy még élve egy koporsóban feküdjek, mert már kisiskolás korom óta – mikor először voltam temetésen – ki akartam próbálni. Egy sosem látott, távoli rokon ravatala mellett végig azon morfondíroztam, hogy mennyire kényelmes lenne rendes ágy helyett a szobámba. Anyám csak nevetett kínjában, amikor felvetettem neki az ötletet a vacsorán.
– Itt szoktam hosszabb időket átaludni – mesélte Adam, és az arcomat cirógatta a mutatóujjával.
Bólintottam, és csak abban reménykedtem, hogy nem az fog következni, amire gondolok. Az következett. Adam óvatosan fölém mászott.
– El lehet férni benne ketten is – hajolt a fülem mellé, és ráült a csípőmre. – Miért nem szeretnél velem együtt lenni? Mitől félsz? Nem tennék benned kárt – suttogta magához képest meglepő kedvességgel, de még így sem igazán éreztem a szavai hitelességét.
– Tudod mit? – folytatta halkan. – Én várni fogok; várni addig, míg nem ölelsz majd te át engem, és suttogod a fülembe, hogy kívánlak Adam!
Mi van?
Az arcomra is százszázalékosan kiült a döbbenet, Adam pedig csak elvigyorodott.
Azt aztán lesheti, a rohadt életbe!
Igyekeztem nem nagyon mocorogni alatta.
Száz év múlva sem történne ilyen! Mármint… testileg. Illetve a véréért előfordulhat, mert azt kívánom, és… Nem. Nem fog. Ez csak kíváncsiság. És nem vagyok már tizenéves, hogy kíváncsiságból lefeküdjek vele.
Ahogy ezzel győzködtem magam, Adam feje mellett megláttam a falon egy fiatal lányt ábrázoló teljesalakos festményt. A festmény stílusa, és a lány élénkpiros, fodros öltözéke közel sem passzolt a szoba középkorias, fából faragott berendezési tárgyaihoz. Adam észrevette, hogy elnézek mögötte, és követte a pillantásom.
– Ő Lorenna – közölte egyszerűen.
– És ő volt... a... – próbálkoztam, hátha a patakparton elhangzottakon kívül bővebb információkat is megtudok a méretes keblekkel és darázsderékkal rendelkező hölgyről, aki kacéran les ki a tollas legyezője mögül.
– Jajj már! – Adam idegesen kimászott a koporsóból. – Régi történet.
Felültem a bársonypárnákon, és reménykedve néztem Adamre, hátha megtudok még részleteket.
– Amúgy is, mi a szarért érdekel téged annyira? – meredt rám zaklatott tekintettel.
– Te hoztad föl a témát az erdőben. Fontos volt neked a lány, nem?
– És? – vonta föl a szemöldökét.
– Érdekel, hogy ki volt neked fontos.
– Miért is?
Óriásit nyeltem. Adam sürgetően kopogtatta az ujjait a koporsó szélén.
Átfutott a fejemen, hogy azt mondom, azért mert tegnap azt mondtuk, hogy hivatalosan is járunk, de aztán villámsebesen elhessegettem a gondolatot, mert biztos voltam benne, hogy Adam erre a hivatalos nászéjszaka elhálásával válaszolna.
– Érdekelnek a veled kapcsolatos dolgot – böktem ki. – Mert vámpír vagy. Azért ez nem mindennapi, ahogy eddig tapasztaltam.
Adam csettintett, és egy szék máris a koporsó mellett állt. Leült rá, és a koporsó szélére könyökölt, állát a kézfejeire támasztva.
– Mikor már vagy húsz éve vámpír voltam, és szenvedtem a gyötrő örökléttől, megláttam őt egy álarcosbálon. Még most is pontosan emlékszem, hogy mi volt rajta. Vörös, és fekete fodrok mindenhol. Hasonló, mint a képen. Szerelem volt első látásra. És nem csak a részemről. Minden olyan csodásan ment! Amikor bevallottam, hogy vámpír vagyok, azt hittem el fog menekülni, de nem tette. Még jobban ragaszkodott hozzám. Imádta a véremet! – Itt nyomatékosan rám pillantott. – Olyan vad éjszakákat töltöttünk együtt, hogy azt te el sem tudod képzelni. Ő viszont halandó lány létére élvezte, és imádta! Pár év elteltével rájöttem, hogy ő mégiscsak egy ember, és ezen sürgősen változtatni kell. Amikor feldobtam neki a vámpírrá tennélek témát, nagyon megrémült. Hetekig került engem, de aztán kis idő múlva fölkeresett, hogy bármi áron velem maradna örökre, aztán meghalt.
Adam olyan hirtelen fejezte be, hogy fel sem fogtam a mondata végét.
– Mi? – néztem rá döbbenten.
– Meghalt – vonta meg a vállát és elfordult
– De...
– Nincs de! Meghalt. Tudod, az embereknek van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy a legváratlanabb pillanatban is meg tudnak halni – morogta ridegen, és karba tett kézzel a festmény elé sétált.
– Sajnálom – motyogtam.
– Dehogy sajnálod! Leszarod, hogy mi van velem! – mondta, még mindig a festmény felé fordulva.
Kimásztam a koporsóból, és bizonytalanul mellé léptem, bár fogalmam sem volt, hogy mihez akarok kezdeni.
– Tényleg sajnálom. – Egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy sajnálatom nyomatékosításképpen megszorítsam Adam karját.
– Ó, Drágám! – fordult felém, és halványan mosolygott. – Tudod mennyire féltem attól, hogy tényleg megkísérelsz megölni, és akkor majd bántanom kell téged? – Óriásit nyeltem, és a legkevésbé sem tudtam elképzelni ezt a szituációt. Adam folytatta. – Bébi, amikor először lestelek a koncerten, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy köztünk valami ilyen fog kialakulni. Azt hittem, hogy csak egy jót játszom veled, és annyi. Nehogy azt hidd, hogy célirányosan beléd voltam zúgva! El sem tudod képzelni, hogy miket tudnék én veled csinálni! Gondolatolvasás nélkül is tudom, hogy kipróbálnád, milyen, ha egy vámpír beléd hatol. És nem csak a fogaival. – Halvány nyoma sem volt már Adam Lorennával kapcsolatos emlékeinek, amik eddig a szobára telepedtek. – Hamar túl lennénk rajta, és utána úgyis csak azt kérnéd nyögve, hogy még, még, még! Éhes vagy? – kérdezte váratlanul. Ebben a kontextusban nem volt bizalomgerjesztő a kérdés.
– Az attól függ – nyögtem. Hogy mit akarsz a számba tömni.
– Nézzünk körül a konyhában! – javasolta bátorítóan mosolyogva. A napközben elfogyasztott zacskó chips nem tűnt kielégítő étrendnek, de eddig még csak meg sem fordulhatott a fejemben olyan hétköznapi cselekedet végrehajtása, mint az evés.

Legnagyobb bánatomra nem jártuk végig újra a folyosókat, hanem egyik pillanatról a másikra egy étkezőterem közepén álltunk, egy vagy öt méter hosszú asztal mellett. Ebben a helyiségben – a vámpír kocsmához hasonlóan –, nagyjából lehetetlen lett volna megállapítani, hogy melyik művészeti korszak stílusjegyeit hordozza. A falon szecessziót idéző növénymotívumos freskók és plasztikák gyümölcsökkel, újra előbukkantak a gótikus rózsaablakok, az oroszlánmancs formára kifaragott lábú tölgyfaasztal lehetett vagy ötszáz éves, lábunk alatt pedig néhány helyen repedezett fekete márványpadló. Az asztal túlsó végében meg volt terítve egy személynek. Adam arrafelé vezetett.
– Chris! – kiáltotta el magát. – Hol lehet az az istenverte?– tette hozzá morogva – Chris! Ha most azonnal nem kerülsz elő, én...
Egy szempillantás múlva a semmiből előbukkant tőlünk háromlépésnyire egy legdurvábban saccolva is alig húsz éves, hófehér bőrű, tejföl szőke, göndör fürtös, szürke szemű srác. Vékony volt, csontos testalkatú, az arca viszont olyan, mintha egy barokk angyalka elérte volna a kamaszkort. Egy vékony, a szeme színéhez tökéletesen passzoló inget és fekete nadrágot viselt, a vélhetően legdrágább, enyhén hegyes orrú fekete bőrcipővel.
– Na, végre – sóhajtott Adam. – Kész van már a vacsora? – förmedt a fiúra.
– Még nincs – motyogta a srác lehajtott fejjel.
Az az érzésem támadt, hogy ennek a szerencsétlen fiúnak közel sem csak a vacsora készítés a feladata Adamnél.
– Megint Lucyval lógtál, mi?
– Aham – bólintott Chris, majd rám nézett és elhúzta a száját. – Ezért vagy annyira oda?
– Igen, ezért vagyok annyira oda! – utánozta Adam a fiú kicsit nyávogós hangját, és magához ölelt. – Na, húzzál valami kaját csinálni!
– Jóvanna’! – morogta a srác, és el is tűnt.
– Kiborít ez a gyerek! – sóhajtott Adam – Teljesen hasznavehetetlen. Engedem neki, hogy itt lakjon, de semmire sem képes. Egyébként jól főz. – Ezzel kapcsolatban tökéletesen igaza volt Adamnek. Alig tíz perc múlva már egy húszfogásos vacsora illatozott előttem. Nem egyszer volt szerencsém fényűző éttermekben ebédelni, de a legdrágább luxuslakosztályhoz járó vacsora is eltörpült emellett. Nem kérettem magam, pakoltam a tányéromra mindenből, ami megtetszett. Ha már egyszer egy vámpír lát vendégül, nem fogom visszafogni magam.
Adam a bal oldalamon ült, és az asztalra könyökölve nézte, ahogy eszem.
– Te egyáltalán nem tudsz így enni, mi? – kérdeztem két falat pulykacomb között.
– De – vonta meg a vállát –, csak most jobban leköt, hogy mi hogyan mutat a szádban.
Ettől kicsit elment az étvágyam. A továbbiakban kerültem minden fallikus alakúnak mondható ételt.

Adam:
Tudtam én, hogy a kis énekes odáig meg vissza lesz a házikómtól! Az étkezőben is elmélázva nézte a festményeket két harapás között.
Miután befejezte az étkezést, és ivott néhány pohárral a legdrágább borokból, ami nagyjából annyiba kerülne, mint egy koncertjük teljes bevétele, teljesítettem a leghőbb vágyát – ami sajnos nem az volt, hogy döntsem hanyatt az étkezőasztalon, és nyalogassak róla pudingot –, úgyhogy egy kis kastély-járó körútra invitáltam.

Már az ötlet felvetésétől is kis híján elalélt. Általában ilyen hatással van az emberekre a kastélyom, csak ezt még Gerardnál a három éves művészeti főiskola is tetézi.
Egyelőre az előbb mutatott koporsós szoba felé vezető folyón kísértem végig újra, mert jelenleg az volt a legszebb állapotban. Ha előre tudom, hogy Gerard nem csak egy oszlopot fog látni a kastélyomból, amihez hozzá van kötözve, akkor megkérem Christ, hogy rakjon rendbe még néhány pompás kis folyosót.
A folyosón végighaladva minden egyes képről mondtam egy-egy kis sztorit, amihez eredetileg nem tartozott, ahhoz is rögtönöztem valamit, amitől Gee hanyatt vágódhatott. Mondjuk az itt lévő képek nagy része teljesen jelentéktelen volt, a legtöbbjüket csak azért szereztem be, mert tetszett.
Gerard érdeklődése kielégíthetetlen volt. Minden tudni akart, pontosan ki festette, melyik évben, miért, hogyan, honnan kerül ide, milyen ecsetvonásokkal, stb.
Na meg jócskán dobott a hangulatán a „nem-érek-hozzád-amíg-te-nem-akarod” szöveg. A legutolsó kis csitrinél is bejön. Jó, persze Gerard annyira azért nem sötét, hogy azonnal készpénznek vegye a szövegelésem, de legalább a buksijába ültettem a reményt, hogy nem kell annyira félnie. Mint tudjuk, a remény fantasztikus dolgokká tud bimbózni.

– Nyithatnál belőlük egy tárlatot! – sóhajtott fel mély áhítattal egy lefejezést ábrázoló, naturális kép után.
– Minek?
– Adam, ezek felbecsülhetetlen értékű műkincsek! – csoda, hogy nem tapsikolt páros lábon ugrálva, ahogy Lucy szokott.
– Aha.
– Hogyhogy ennyi bámulatos festményt felhalmoztál, ha nem is érdekel a művészet?
– Miért ne érdekelne a művészet? Egyszerűen csak momentán jobban lefoglalsz. Tudod, jobban szeretek a jelenben élni, mint százéves festményekkel foglalkozni – magyaráztam menet közben.
– Ez lenne az életfilozófiád? – érdeklődött. – Carpe diem?
– Fogjuk rá. Aki az örökléttel rendelkezik, annak nincs sok értelme másért létezni.
– Ezt hogy érted? – Ó, éljen, már filozofálni is akar!
– Hát, arra például nem valami izgalmas törekednem, hogy maradandót alkossak, nem igaz? – vigyorogtam.
– Mit élvezel abban, hogy embereket ölsz? – kérdezte egy kép előtt elhaladva, ami igen szemléletesem ábrázolta, ahogy egy férfi tőrrel átvágja a másik nyakát.
– Mi élvezel a cigiben? – vontam meg a vállam.
– Nem gondolod, hogy van egy árnyalatnyi különbség?
– Nem.
– Ezt kifejtenéd bővebben?
– Meg akarod fejteni a lelkem titkait? – vigyorogtam.
– Nem hiszem, hogy nagy esélyekkel indulok – csóválta a fejét halványan mosolyogva.
Megtorpantam, és karba tett kézzel, hunyorogva néztem Gerardra.
– Te most flörtölsz velem – jelentettem be.
– Nem! – vágta rá. – Én… megismernélek szívesen, de nem testi közelségből.
– Pedig mintha tegnap bejelentettük volna, hogy járunk.
Óriásit nyelt. Sikeresen kitéptem szegényt a kellemes kis műelemzős csodavilágból.
– Most mi van? Eldumálgatnál velem az örökléten keresztül, de a szextől máris kiakadsz? Valaki molesztált kiskorodban, hogy ennyire odavagy tőle? Egy ijesztő nagybácsi, vagy ilyesmi?
– Nem, semmi ilyesmi… – Már megint az orra alatt motyogott.
– És ha kiverném neked?

Gerard:
– Kösz, inkább kihagynám – dünnyögtem az orrom alatt.
Egy kísérteties vízesést ábrázoló kép előtt álltunk. Adam azt mondta, három embert ölt meg érte, mégpedig pontosan annál a vízesésnél. Annyira élveztem a vele együtt töltött estét, mint még soha, és őszinte áhítattal ittam minden egyes szavát, legszívesebben jegyzeteltem volna, hogy semmit se felejtsek el a festményekről szóló megjegyzéseiből. Elkedvetlenített, hogy a hosszú órákon át tartó folyosó bebarangolás után újra kilyukadtunk a szex témakörig. Bár ha kiveri nekem, az végeredményben még nem szex.– Valahol mélyen csábítónak tűnt, mert fesztiválos körökben nem egyszer hallottam, hogy egy férfi tudja csak igazán, hogyan kell, de józan pillanataimban sosem gondolkodtam el a dolgon. Egy évszázadokat megélt vámpír pedig egészen biztosan tudja mi az igazi, de úgy éreztem, a manuális kielégítést túl keskeny határ választja el attól, hogy Adam nekem essen.
Azt mondta, nem fog addig semmit csinálni, amíg nem kérem.– Ezt persze nem hittem el, de kellemes gondolat volt, hogy talán mégsem erőszakolna meg csak úgy.

– Hány óra van? – kérdeztem egy ősrégi állóóra mellett elhaladva. Háromnegyed ötnél állt a mutató, és mivel teljesen elveszítettem az időérzékem, megdöbbenve bámultam az órát.
– Nem mindegy az, szívem? – karolta át a derekam. – Ez úgysem működik már – bökött az órára.
– Hát ö... Nem neked nem mindegy? – ráncoltam a homlokom.
– Cicám, ha eddig nem tűnt volna fel, a kastély nagy része teljesen el van szigetleve a napfénytől.
– Ja – bólintottam bugyután, majd újra Adamre néztem. – És te mit csinálsz nappal?
– Hát az attól függ, hogy milyen a társaság – vigyorgott.
– Ha… ha megkérlek, reggelre visszavinnél a többiekhez?
– Az pedig attól függ, milyen szépen kérsz.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy „A szokásos?”.
– Amúgy vinnélek, de már késő – mosolygott tetetett sajnálkozással.
– Tessék?
– Feljött a nap. Tudod, én így nem tudlak elvinni – sóhajtott művien.
– Az lehetetlen! – Természetesen arra értettem, hogy már reggel van.
– Ez igazán hízelgő – vigyorgott gúnyosan. – Jó sokat sétáltunk meg sztorizgattam, bizony!
– De… – tátogtam kétségbeesve.
– De vagy hazasétálsz párszáz kilométert le a megmászhatatlan hegyről, vagy itt maradsz velem. Végre huszonnégy órát együtt lehetünk. Sőt! Még utána jön az este! Ó, Bébi de jó lesz! Na, és mivel fogjuk eltölteni? Sétálgassunk még, vagy esetleg...
– Sétáljunk – vágtam rá, és alig tudtam elhinni, hogy ennyire elrepült az idő.

0 megjegyzés:

Wattpad