Terry Pratchett: Faust Erik (Korongvilág IX.)

Még lógok A mágia fénye kritikával is, de mivel ez az Erik egy rövidke kis kötet volt a Korongvilágból, úgy éreztem, ehhez gyorsabban össze tudok szedni egy kis szövegelést nektek. Eléggé le vagyok maradva az olvasmányaimról szóló eszmefuttatásaimmal, de igyekszem behozni a lemaradást. Ebbe a összefoglalómba jó sok képet kaptok, mert nem tudok betelni az illusztrációkkal!

Erik a Korongvilág egyetlen démonidéző-hackere.
Nagy kár, hogy nem valami jó benne.
Csupán annyit szeretne, hogy teljesüljön három kívánsága. Nem vágyik semmi különlegesre – legyen halhatatlan, uralkodjon az egész világ fölött, szeressen belé őrülten a világ legszebb nője, a szokásos.
Ám egy traktábilis démon helyett Széltolót idézi meg, aki minden valószínűség szerint a világegyetem legkevésbé rátermett varázslója, valamint a Poggyász néven ismert szerfölött intraktábilis és rosszindulatú utazási kelléket.

A fülszöveggel azonnal megvett magának, úgyhogy ugrottam is egy nagyot A mágia fényétől egészen az Erikig, így kihagyva pár könyvet, amit egyrészt megbántam, mert spoilereztem magamnak egy jó nagyot, másrészt meg örülök, mert amire egyesével eljutottam volna a 9. könyvig, hát, az nem valószínű, hogy még idén belefért volna.

El akartam olvasni előtte Ghoete Faustját, de... hát hogy is mondjam... jelenleg nem a drámai költeményekért rajongó korszakomat élem. Higgyétek el nekem, volt már olyan korszakom - nem is egyszer -, bármennyire is meglepő lehet ez a blogom ismeretének fényében.

Démonidézés

A Faust Erik egy rövid, ámde velős történet, és már korábban - pontosan az Elveszett Próféciáknál -  halálosan szerelembe estem Pratchettbe... illetve stílusába - Lia, ne kapj szívrohamot, amúgy is abba vagyok szerelmes akibe csak akarok. De maradjunk a stílusnál. Szóval eddig is rajongtam az elmebeteg hasonlataiért, leírásaiért, ebben a könyvben aztán  annyi gyönyörűséget kaptam, hogy egyszerűen képtelenség betelni vele!

(…) ha van olyan, amiért egy varázsló elcserélné még a nagymamáját is, az a hatalom. De valójában nem annyira furcsa, mert bármelyik mágus, aki elég értelmes ahhoz, hogy öt percig életben maradjon, ahhoz is elég értelmes, hogy rájöjjön, ha van is bármiféle hatalom a
démonológiában, akkor az a démonoktól függ. Ha a saját céljaidra használod, az olyan, mintha csörgőkígyóval próbálnál egereket agyonverni.

Erik életkora határozottan meglepett. Nem erre számítottam, na! Szóval hatásos volt az a szép lassan állszakállt levedlős jelenet.
A srácra úgy tömören annyit tudok mondani, hogy aranyos, és hát... akarok egy gyereket, még mindig. 

– A tezumán papok bonyolult naptárt fejlesztettek ki, és mindent tudnak a Korongkurvatúráról – idézte Széltoló.
– Á! – ujjongott Erik. – Remek!
– Nem – tanúsított türelmet Széltoló –, az görbületet jelent.
– Ó!

Azt azért sajnálom, hogy nem jutott nagyobb szerephez. Ott volt, jó pár poénos megjegyzés, ilyesmik, és hát ő a címszereplő, de mindig a háttérben álldogált. (Kicsit olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint Morttal.) Oké, mit várjon az ember egy 13 évestől. Azért ennél egy csöppet többet. Az rendben, hogy halhatatlanságot, hatalmat, meg nőt akar, de... mondjuk ez így rendben van. Tudja mi a lényeg! Csak kicsit lehetett volna aktívabb.

Széltolót még mindig imádom. Illetve még A mágia színe elején nem voltam annyira odáig érte, de olvasás közben lapról-lapra egyre inkább megkedvelem ezt az idiótát.

Első útjuk a tezumánokhoz vezetett, ami - mint a könyv összes többi része - rendkívül elszórakoztatott.

A tezumánok réges-rég rájöttek, hogy minden folyamatosan egyre rosszabb lesz, és, mivel szörnyen földhözragadtan gondolkoznak, bonyolult rendszert fejlesztettek ki annak nyomon követésére, hogy mennyivel rosszabb minden egymást követő nap.

De ami a legjobban tetszett a törzsnél játszódó részben, és amitől lehervadt a mosoly Lia arcáról...

Ha már olyan törzs vagy, amely a mocsárban él egy nyirkos erdő közepén, sehol semmi fém, és olyan istent sóztak rád, mint Quetzacoatl, és aztán találsz valakit, aki azt állítja, ő a felelős az egészért, valószínűleg szeretnél némi időt eltölteni annak elmagyarázásával, milyen hihetetlenül csalódott vagy. A tezumánok nem látták semmi okát, amiért finoman kéne bánniuk az istenségekkel

Raven sem véletlenül próbálja mostanság likvidálni Liát. (És erről még semmit sem meséltem, basszus!) Pedig szegény csajnak nagyjából annyi köze van a világunkban történtekhez, mint Eriknek, de hát ha van éppen kit hibáztatni!

alkotó: SharksDen

Amikor illusztrációkat nézegettem a könyvhöz, ez tetszett a legjobban. Mondjuk Eriknek van egy kis Harry Potter beütése, de Széltoló tök jó. Liával nem győzünk vitatkozni Széltoló koráról... De ahogy az ábrázolásokat elnézem elég széles a skála az életkorát illetően

Széltolóék bravúros megmenekülése után jött a storti háború. Azt hiszem én vagyok az első aki úgy olvasta ezt a történetet, hogy fogalma sem volt, hogy mi ez az egész a falóval. Még jó, hogy Lia figyelt az iskolában, úgyhogy a lényeget össze tudtam szedni hozzá.
Homérosz is felkerült az "akiktől olvasnom kell" listámra.

Az a bizonyos ló

– A lényeg az – vágott közbe sietve Széltoló –, amit drámai szükségszerűségnek neveznek. Senkit sem fog érdekelni egy háború, amit egy egész kedves, jó megvilágításban mérsékelten vonzó hölgyért vívnak. Ugye?

Az volt a legjobb, hogy a végén szépen fény derült rá, hogy végig a démonok ügyeskedtek, nem pedig Széltoló lett hirtelen szuper-démon.

Ezek a szárnyak delejességből és formát öltött űrből voltak, és szétterültek, míg pusztán halvány függönynek látszottak a fehéren izzó firmamentum háttere előtt, és oly lassan, oly feltartóztathatatlanul verdestek, mint a civilizációk keletkezése.
Azért persze denevérjellegűnek tűntek, ám csupán a hagyomány kedvéért.

Lia, tanulj, könyörgöm, tanulj, én azért olvasom Pratchett könyveit, hogy jól szórakozzak, de te azért, hogy hátha valami ragad a fejedben arról, hogy hogyan kell klassz leírásokat kanyarítani a papírra! 

A többszörös felkiáltójel biztos jele az elmebajnak.

 A Pokol teljesen magával ragadott!!!

A hang, amit produkált, valaha népszerű dallam lehetett, esetleg tehetséges zeneszerző alkotása, akit egy röpke, mámorító pillanatra a szférák zenéjére méltattak. Azonban most csupán giling-GALANG-csing-CSENG-ett.
És pongyola fogalmazás lenne azt mondani, hogy a csengetésre ajtót nyitó izé rémálom volt. A rémálmok általában meglehetősen őrült dolgok, és nagyon nehéz elmagyarázni a hallgatóságnak, mi volt olyan félelmetes a megelevenedő zoknikban vagy az élősövényből kiugró óriásrépákban. Ez a valami az a fajta borzasztó valami volt, ami csakis úgy jöhet létre, hogy valaki leül és nagyon világosan iszonyatos gondolatokat gondol. Több csápja volt, mint lába, ám kevesebb karja, mint feje.
Valamint jelvénye is volt.
A kitűzőn ez állt: "A nevem Serkentostorrah, a Pokol Porontya és a Rettegett Portál Förtelmes Felügyelője: Miben Segíthetek?"
Nem volt túl boldog ettől.

Egyszerűen zseniális ez az ember. Bármit megadnék érte, hogy elbeszélgethessek vele. A bármit elég tág fogalom, de úgy érzem nem csekélység, ha azt mondom, hogy a világom is odaadnám neki! (Bocs Lia.)
Mondjuk már azért egész jól kezdek összebarátkozni az angol nyelvvel...

Astfgl, a démonkirály is kedvemre valónak tűnik, igaz, kicsit labilis a drága, na meg ez a szobanövény imádat! Esküszöm, megjött a kedvem néhány cserepes növény beszerzéséhez. Majd Chris locsolja őket, úgyis imádja az ilyen buzis dolgokat. Ha rajtam múlna, szegény macskám is feldobta volna a talpát, ha nem talál magának bőségesen kaját  a kastélyomban és környékén.

Tetszett amit Astfgl - micsoda koncentráció kell hozzá, hogy jól írjam le a nevét, ezért nem zaklatom Liát a saját nevemmel sem - a Pokollal művelt, az aztán tényleg szenvedés, amit ő összehozott az odakerülőknek! 

{Széltoló} Most rádöbbent, mitől volt olyan vonzó az unalom. Attól a tudástól, hogy rosszabb dolgok, veszedelmesen izgalmas dolgok zajlanak épp csak a sarkon túl, és hogy neki semmi köze hozzájuk. Ahhoz, hogy az unatkozást élvezni lehessen, kell legyen valami, amivel összehasonlítod.
Míg ellenben ez itt csupán unalom volt unalom hátán, saját magába visszatekeredve, míg óriási lehengerlő pörölycsapássá vált, amely megbénított minden gondolatot és tapasztalatot és a flanelhoz hasonló valamivé kalapálta az örökkévalóságot.

Annyira csodálatos megfogalmazása az unalomnak! Lia azzal traktál (na persze azért, mert Gizi a fülébe ültette a bogarat, különben nem lenne ennyi esze...), hogy én valójában félek az örökkévalóságtól. Nem, drágám, nekem semmi bajom az örökkévalóságtól. Az unalom az, amitől kiborulok. És nem a szimpla unalom, hanem az a dolog, amit Pratchett a napnál is világosabban megfogalmazott.

Lenézett az épp megmászott széles lépcsőfokokra. Többé-kevésbé újdonságnak tűntek; mindegyiket hatalmas sziklabetűkből építették. Például az, amire épp most lépett rá, így szólt: Jót Akartam.
A következő ez volt: Azt Hittem, Tetszeni Fog Neked.
Erik ezen állt: A Gyerekek Érdekében.
– Fura, nem? – mondta. – Miért csinálták ilyenre?
– Szerintem ezek jó szándékok akarnak lenni – válaszolta Széltoló.
Ez volt a Pokolba vezető út, és a démonok, végre is, ragaszkodnak a hagyományokhoz.

Ez így a vége felé igazi kegyelemdöfés volt.

Jelenleg belefogtam egy kis ismerkedésbe Neil Gaimannel, de már alig várom, hogy újra rászabaduljak egy Korongvilág kötetre.

Ui.: Szegény Hogyhíjjákot kihagytam! Pedig lehet, hogy nekem is ilyen beszédes házi kedvenc kéne. 

Képek forrása