1852 – Írok, mert muszáj

– Látod, már megint odáig vannak érted a csajok. Úgy tűnik, a szenvedő rocksztár attitűd sosem megy ki a divatból. Mesélj szépen, mi nyomja a kicsi lelked! – vigyorog Adam Ravenre a chatben folytatott beszélgetések után.
Annyi történt, hogy az utóbbi időben rég szólt már bejegyzés a hányattatott sorsú démon-vámpír-szirénről – a szirént valahogy sosem érzem közel hozzá –, úgyhogy éppen ideje írni róla néhány szót, és mivel a későbbiekben szükség lehet rá, hogy én meséljek a kis barátaimról, ne csak Adam ontsa magából a szavakat, így hát itt vagyok.
– Baszódj meg, rendben? – morog hősünk, az önjelölt holló, majd idegesen felém kapja a tekintetét. – Lia, te meg ne írd már!

– Bocsi, muszáj a napi 2000 körüli szószám, még ha az a ti civakodásotok is! – Pontosan 1667 szó, továbbra is, megfogadtam magamnak. Úgyhogy megint állandóan a Word alsó állapotsorára pislogok, és figyelem, ahogy szépen emelkedik a szavak száma. Már szinte hiányzott az utóbbi napokban.
– Nem mondok semmit – von vállát Adam egykori nagy szerelme. Talán az én egykori nagy szerelmem is lenne?
Nem, továbbra is csak rajongásnak nevezném. Elég beteges rajongásnak.
– Most is mondtál – vigyorog Adam, akit viszont semmi pénzért nem neveznék a szerelmemnek. Szó szerint megszállottság.
Raven hallgat, és karba tett kézzel ledobja magát a piros pokróccal leterített ágyamra. Én meg írok. Mert muszáj, muszáj leírni, muszáj rögzíteni. Mi ez, ha nem OCD? Stephen King, ezt az OCD-s baromságot te ragasztottad rám, nagyon szépen köszönöm. Bár aligha vagyunk tegező viszonyban.

Raven jelentősen jobban néz ki, mint a NaNoWriMo-ra írt Menthetetlen című történet idején, de szinte cseppet sem hasonlít arra a rocksztárra, akiként megismertem.
Elnyűtt, kinyúlt fekete póló, még valami lekopott felirat maradványaival az elején, és legalább ugyan ennyire kopott fekete nadrág, a bal térdénél már fel is mondta az anyag a szolgálatot, és egy tíz centis hasadást csak néhány szövetszál tart egybe. Elmaradhatatlan fekete bakancs, de sajnos az is a lestrapált munkásbakancsféle.
Adam az íróasztalomnak támaszkodva nézi, és vigyorog. Hogy ő hogy néz ki? Hát, olyan Adames. Tökéletes. Pedig rajta is fekete póló, fekete nadrág és bakancs van, de minden patyolat tiszta, és tisztán fekete, a kopottság szürkéjének egyetlen árnyalata nélkül. Kopottság szürkéje... biztos ez az ötven egyedik árnyalat. Ez tényleg gyenge volt, nem kell a kommented Adam!
Egyébként most azért írok, mert Adam rám parancsolt, hogy azonnal álljak vissza a napi megadott szószám keretre, különben nem lesz belőlem senki, és semmi. Erről el is kezdett írni egy bejegyzést, amibe úgy szapul engem, mint annak a rendje, de megígérte, hogyha ma rendesen írok, akkor nem rakja föl. Úgyis fel fogja rakni, de legalább meglesz ez a bejegyzés is, hogy bizonyítsa, dolgozom az ügyön. Ma különben is a matekvizsgára készülés mellett csomót dolgoztam a blog új arculatán, úgyhogy semmi joga nincs azzal jönni, hogy... Tudjátok mit? Itt van, amiről Adam a délelőtt szövegelt, legalább növeli a szószámot, hiszem fizikailag ezt is én írtam.

"Most, hogy Lia befejezte a NaNoWriMo-t megint visszasüppedt a kínzóan unalmas közszerűségbe. Az egy dolog, hogy a Menthetetlen című regényen nem javított még egy szót sem – persze, persze, pihentetni kell egy kicsit a kéziratot... ekkora baromságot! –, de semmi mást sem írtunk. Le vagyunk maradva egy rakat könyvkritikával, az MVR folytatásáról pedig már nem is beszélve. És ami a legbosszantóbb, rólunk beszélek, E/2–ben. Egy hónap alatt hozzám nőtt a kis csaj. De komolyan, olyan kellemesek voltak a napok, minden este szépen meséltem, ő meg írt, gyakorlatilag az extázis állapotában, akár bombát is robbanthattak volna mellette, arra sem szentelt volna különösebb figyelmet, csak én, és a történetem léteztünk a számára azokban az órákban, és ezt ő is élvezte, mindennél jobban élvezte. Erre most, hogy vége a novembernek, és úgy ahogy odavágta a regény utolsó fejezeteit a "papírra", mintha az egészet elvágták volna.
Megint kételkedem benne, hogy valaha is író lesz a csajból. Mármint olyan, akit olvasnak is. Az rendben, hogy ír magának, örülök neki, hogy addig is velem foglalkozik, annak már kevésbé, hogy a NaNós sztorit nem akarja feltenni a netre. Az rendben, hogy ki akarja javítani, van is rajta javítani való bőven, de miért nem lehet úgy csinálni, mint az MVR–nél, hogy miközben javítja a fejezetet – drága Loveless, akit szintén kezdtem megkedvelni, bétázza – szépen sorba tölti föl a blogra, hogy az olvashassátok

Hajtogatja, hogy őt nem érdekli a pénz, ő csak írni akar, de azért dugdossa a sztorijait a fiókba, hátha majd összefut egy kiadóval. Ja, meg a kedvencem az, amikor előjön azzal, hogy megígértem neki, hogy segítek, de nem segítek eleget, és már lassan két éve vagyunk aktívan együtt – Évfordulós ajándékot nem akarsz? –, és neki még mindig semmi felmutatható története nincs. Mégis honnan a halál fa... szóval honnan lenne, ha most sem javítja gőzerővel a Menthetetlent? De nem hogy gőzerővel nem javítja, egyáltalán nem javítja! Jó, pillanatnyilag örülök, hogy tudok írni a blogba, de amúgy annyira szét van esve, és céltalan az egész csaj, hogy az nem igaz. Talán nem is céltalan a legjobb szó, hanem... ambíció hiány? Akik olvasták a Nanós bejegyzéseket, azok láthattak, hogy mennyire fel volt pörögve, és tele volt energiával, na, mostanra totál lemerült. Csak addig van neki az energiámból, amíg velem van, de ezt nem hajlandó felfogni. Azt se hajlandó elfogadni, hogy tennie kell a céljaiért, nem fog minden az ölébe hullni a semmiből. Én tudok segíteni, de ez egy két oldalú folyamat. Hagynia kell, hogy segítsek. Segíts magadon, isten is megsegít. Vagy hogy tartja a mondás.

Egyértelmű, hogy össze kell kapnia magát. Azzal sem én, sem pedig ő nem fog menni semmire, hogyha csak úgy várjuk, hogy megtestesüljek, mert arra elég volt ennyi itt töltött idő, hogy rájöjjek, nem fog csak azért menni a dolog, mert akarom. Ez egy hosszú folyamat. Abban biztos van valami, hogy az odahaza megszokott isteni lényemből adódóan nagyon elkényelmesedtem. Az, hogy nálatok is elfogadják a hatalmam, hát ahhoz kemény munkára lesz szükség."

Most már egy szava sem lehet. Itt vagyok, és írok, szóval igazán kiveszem a részem a munkából. Ezek ketten pedig csak rontják itt a levegőt a szobámban. Természetesen imádom, ha itt vannak. Bárhol is van az az itt.
– Cica, nyögj már valamit, mert a kiscsaj tényleg képes kétezer szón keresztül baromságokat pötyögni, ha te nem nyilatkozol! – sóhajt Adam. Semmivel sem írok értelmetlenebb dolgokat, mint amiket ő szokott, de most nem szállok vitába vele, mert érdekel, mit húz ki Ravenből, aki rendíthetetlenül mered az ágyam előtti tarka rongyszőnyegre.
Adam következő cselként előszedi a tabletem, és Raven orra alá nyomja a képet, amit előkeresett rajta. A lestrapált vámpírom hiába próbálja megőrizni a hidegvérét, egy pillanatra felhúzza az orrát, és gyűlölködő grimasz suhan át az arcán. Sajnálom őt, szerintem mindenkinél jobban sajnálom. Én nem állnám meg egy ilyen kis szájhúzogatással, hogy ha ez az életem – illetve már csak puszta létezésem – maga lenne a pokol, aztán az orrom alá dörgölnének fényképeket arról, hogy egy másik, messzi-messzi világban vigyorgok, és van egy minden bizonnyal szintén vidám gyerekem is.
A férfi a képen Gerard Way, olyan művigyorral, hogy szinte már fáj, de azért azt sugallja, hogy alapvetően minden rendben, csak a kamerák előtt bemutatott színpadias pózolástól egyszerűen ráragadt ez a bájmosoly. Legalábbis nekem ez jut róla eszembe. A kislány pedig Bandit, akiről fogalmam sincs, hogy az anyjára, vagy az apjára ütött-e, de sötét szeme és sötét haja van, az biztos. És már most irigylem, mert neki garantáltan könnyebb lesz kiadnia egy regény, amennyiben ír, mint nekem.

Mostanra már annyi minden történ, hogy fogalmam sincs, pontosan milyen kapcsolatban van Raven, és az a Gerard Way, aki a Föld nevű bolygón – hogy Föld nevű bolygó lehet? Biztos rengeteg – él. Az kétségtelenül közös bennük, hogy mindketten csak voltak egy fantasztikus banda énekesei.
– Hagyd már ezt abba! – morog rám Raven.
– Még nem lehet – sóhajtom, megint az állapotsorra pillantva. 1260. Az jó szám, páros, és a számjegyek összege 9, ami szerintem még szintén egy egész jó szám, annak ellenére, hogy páratlan. Jó, ennyire még nem kattantam be, de hát miért ne keverhetnénk bele a levesbe egy kis kényszeres számolgatás? Annyi minden összeszámolni való dolog van. Na meg kedden matek vizsga.
– Te meg vidd innen ezt a vackot! – címzi Raven Adamnek, aki még mindig a képen lévő kislányt nézi, olyan vigyorral, hogy most már talán csak magamat próbálom meggyőzni arról, hogy ez a démon az összes igazi (jobb szó rá a büntetendő…) perverzió közül legalább a pedofíliát nem mondhatja magának.
– Annyira tündéri ez a kislány! Hát nem fantasztikus, hogy én éppen gyereket akarok, erre itt van a kis barna fürtös aranyos?
Igazából egyáltalán nem féltem Banditet. Na meg Gerardot se. Ahogy Adam is írta feljebb, ahhoz sokkal több kéne, hogy bárkinek is kárt tudjon okozni ideát. Rajtam kívül persze. De azért megnyugtató, hogy azon kívül, hogy üres szavakkal cseszegeti Ravent, semmit sem tud tenni ez a vadbarom. Sztorinak persze jó lenne ez az egész ide-oda dimenzióváltós megszállós, elveszem a majdnem-lányodat, és sajátomként nevelem fel téma, és mennyire, de mennyire megírnám!
– Hát írd! – Adam szeme úgy csillog, mintha máris a karácsonyi ajándékot nyomnám a kezébe.
Dehogy írom. Nem fogom tönkretenni egy kislány életét. Na meg Raven akkor tényleg kinyírna. Biztos vagyok benne, hogy ő képes lenne rá. Adammel ellentétben.
– Kóstolgatunk, kóstolgatunk? – nyújtja ki a nyelvét Adam. Néha kígyónyelve van. Komolyan.
Nagyjából már megszoktam, hogy csak a szája nagy, de az akkora, hogy az egész világot lenyelné. Viszont Raven! Ő meg tudna ölni. Ha akarna.
– Én is meg tudnálak! – vágja rá Adam, mint egy kisgyerek az óvodában, aki azzal verseng a társával, hogy ki tud nagyobbat ugrani anélkül, hogy belezuhanna az árokba.
– Nagyon túl akarod feszíteni a húrt, igaz? – ellöki magát az íróasztaltól, és a székem mögé sétál. A kezeit óvatosan a vállamra teszi. Kiráz a hideg. Lehajol hozzám, az ajkai szinte a fülemhez érnek. – Sokkal rosszabbat is tehetsz egy emberrel annál, mint hogy megölöd – suttogja.
Nem félek tőle. Tudom, hogy most biztonságban vagyok, és nem tehet ellene semmit. Ez természetesen módfelett bosszantja.
Dívához méltóan sóhajt egyet, és macskás léptekkel a szobám közepére vonul. Imádom, amikor tehetetlen, egyszerűen megveszek érte, amikor látom az arcán, hogy legszívesebben lekeverne egy akkora pofont, hogy lefejelem a billentyűzetet. Még hogy nőket nem üt! Viccnek jó. De most tényleg nem teheti, mert én irányítok.
– Ha ennyire te irányítasz, akkor miért sírsz állandóan, hogy nem lesz belőled neki, és unalmas és jellegtelen életet hátrahagyva fogsz megdögleni? – karba fonja a kezeit, és tökéletes kontraposztban áll előttem. Erről eszembe jut, hogy a hétvégén még egy csomó krokit kell rajzolnom. Nem, nem krokodilt, hanem pár vonallal felrajzolt mozdulatvázlatokat a rajzórára. A gond csak az, hogy igazi emberről kéne.
Megvonom a vállam. Feltűnően sok most az egy főre jutó átlag vállvonogatás a szobában, de hát ez van, ma mindenki ilyen passzív. Jelenleg amúgy sem gyötör a gondolat, hogy mi lesz a jövőben. Mert most írok, és most rohadtul nem izgat, hogy mi lesz akár ezzel a kis szösszenettel néhány perc múlva, olvassák-e vagy sem, és éppen ez a legjobb az egészben. Miután bezárom a Wordöt, Adam pedig, talán még néhány szót hozzábiggyesztve, feltölti a blogra, majd megint elkezdhetek gondolkodni azon, hogy a való világban mégis miben lehetne kamatoztatni ezt az alig egy óra alatt összehozott agymenést.
Amiben Raven végeredményben nem sokat nyilatkozott.
Egyszer csak megnyílik.
Ha másban nem, akkor az MVR második szériájában. Igyekszem azt is írni, tényleg! Meg Raven saját sztoriját. Meg kijavítani a Menthetetlent. Meg könyvértékeléseket írni. Szétszakadni azért nem tudok. Eléggé.