Miért nem lépsz le?

(Sajnálatos módon az eddig a kontrollról szóló eszmefuttatás Liától, kegyetlenül a Delete gomb áldozata lett, miután megpróbáltam azt is feltölteni ide. Pedig igazán szenvedélyesre sikerült. De azért vigaszként Raven sem kispályás a drámázásban, sőt! Miután Lia ötvenkilencedszerre kérdezte meg tőle kissé már vörösödő arccal, hogy tulajdonképpen miért is van itt Raven, végre kiöntötte a lelkét a kis köcsögöm.
Már megint az a nagy helyzet, hogy ez a két szerencsétlen annyit ült a bejegyzésen, hogy csoda, hogy most már fel tudtam tenni… És akkor Lia csodálkozik, hogy nem lesz belőle író, amikor egy ilyet is úgy kell kirángatnom az ujjai közül.)

*

Lia:
Már megint itt, hol máshol. Én a gép előtt, Adam jelenleg az ágyamon fetreng, Raven pedig az ággyal szemközti falon lévő radiátort támasztja.
– Tulajdonképpen miért is nem lépsz le? – kérdezem, talán kicsit sokadszorra, és szemrehányóbban a kelleténél.
– Szívesen végignézném, ahogy szembesülsz vele, hogy az istened szenvedésre teremtett téged. – Nem éppen erre a válaszra számítottam.
– Ezért vagy itt? – kérdezem hajthatatlanul. – Oké, én hívtalak – sóhajtok, mintha ez a legmellékesebb dolog lenne a világon –, legalábbis először, de ha olyan baromira utálsz mindenkit, Adamet, az egész blogot, azokat, akik olvassák, engem, és mindent, akkor miért… miért… Ennyire motivál az a rohadt lány? Vagy Gerard? Vagy mit akarsz tulajdonképpen? Megkukultál? Még te is? – fordulok Adam felé.
– Csak tök jó nézni a kiborulásod. Imádom – vigyorog Adam. – Ez mindent megér, nem? – kacsint Raven felé. Az egykori énekesnek mintha egy halvány mosoly suhanna át az arcán. Nem tetszik ez a mosoly. Raven nem szokott mosolyogni.

– Miért vagy itt? – kérdezem újra, most már kicsit tartva a választól.
– Tudod te azt – sóhaj végül.
– Nem tudom! – fakadok ki, majd vonakodva hozzáteszem, hátha ezzel kicsit hízelgek a makacsságának. – Egyébként is… Tőled akarom hallani.
– Igen? – vonja föl a szemöldökét, és rég óta először most látom a tekintetét szikrázóan élőnek, nem pedig mintha egy üres és fekete üveg aljára bámulnék.
– Igen – vágom rá, hiszen napok óta akarok már kicsikarni valami kis nyilatkozatot a hollómból, legyen az siránkozás, gyűlölet, bosszúterv, vagy bármi. Most végre látom rajta a hajlandóságot a mesélésre, úgyhogy eszem ágában sincs annyiban hagyni.
– Ne mindig csak ez a vadbarom pofázzon! – győzködöm. – Kíváncsi vagyok a történetedre! Kíváncsi vagyok a vámpírként töltött első éveidre, hogy milyen érzés annak lenni, aki vagy, hogy milyen a világotok a Te szemszögedből! Vagy az én világom. És mit akarsz itt tulajdonképpen, mert az már elég világos, hogy egyáltalán nem szándékozol megszállni semmilyen Gerard Way-t. Azt mondjuk nem tudom, hogy képes lennél-e rá, vagy sem, de az biztos, hogy még csak meg sem próbálod. Szóval? Hogy is van ez? Miért vagy itt?
– Nagyon jó játék eljátszani, hogy az égvilágon nem tudsz semmiről semmit, és te vagy Lianne Hide, a lány, aki írónő akar lenni, és ezért lepaktált egy démonnal, igaz?
Inkább nem szólok semmit, arra gondolva, hogy a lényeg az, hogy szépen minden le legyen írva, aztán később ráérek kozmetikázgatni a nyers szövegen.
Csak hagyom, hogy beszéljen, ha már végre megnyílt.
Egy szemmel alig következő mozdulattal kirántja a sarokba gördített babzsák fotelem, a székem mellé húzza, és törökülésben leül rá. A könyökét a térdére támasztja, az állt pedig az ujjai közé hajtja, és felnéz rám. A szívem és az elmém azonnal olvadásnak indul a tekintetétől. Néhány másodpercig hagyja, hogy ábrándos tekintettel fürkésszem az arcát, azon merengve, hogy azért mégiscsak elég sok marad belőle, igazából csak az orra és az arca változott a vámpírráválása után elkerülhetetlen műtéttől, és ezek a változások is csak az előnyére váltak. Mikor úgy vélte, hogy eleget bámultam, gúnyosan felhorkantott, és színpadias stílusban belekezdett.
Tényleg kegyetlenül affektál.
És egy igazi ripacs, pedig Adam mellett nem könnyű kitűnni az ilyesmivel.
Az általa elmondottak következnek, minden csak és kizárólag Raven saját véleménye.

– Azért vagyok itt, mert alig néhány hónapja megtudtam, hogy előfordulhat, hogy az egyik vallásunk tényleg a valóságon alapszik, pedig Adam és az anyja minden baromsága ellenére eddig ateistának vallottam magam. De ez még semmi. Az egész világom egy hümm… mi is a megfelelő szó? Hibban? Kényszerbeteg? Elmebeteg? Gonosz? Istennő? Ó, nem! Egy teljesen mindennapi nő, dehogy nő, kislány! Szóval az egész világom egy kislány kezében van, aki még a saját élete felől sem tud dönteni. Az komoly dilemmát okoz neki, hogy milyen szakirányra menjen az egyetemen, vagy hogy egy még triviálisabb témát említsek, hogy milyen kabátot vegyen. Egy döntésképtelen, infantilis csaj kezében van minden. Minden! A testem, a nevem, a múltam, a jelenem, a jövőm, minden, amiről azt hittem, hogy én vagyok, vagy voltam, az csak egy elém tárt illúzió, ami bármelyik másodpercben változhat. Lehet, hogy most meg tudom mondani, hogy pontosan melyik évben, melyik kórházban születtem, de talán két perc múlva már az anyám nevét sem fogom tudni.
Adam csak legyint erre az egészre, mert nem érti, mert nem érdekli, neki mindegy, hogy ki az anyja, te vagy minden, vagy éppen semmi, de én látom, mi ez az egész. Persze abban nem vagyok biztos, hogy téged ki irányít. Irányít-e valaki, aki veled is ugyan azt játssza, mint velem, és minden egyes másodpercben megváltozhat a kiléted, csak éppen fel sem tűnik, mert mindig új emlékeket kapsz, köréd épül az egész világ. Nem tudhatom. Ahogy azt sem tudom, én tudnék-e ilyet. Lehet, hogy már csináltam is, csak te elvetted. Játszol, játszotok, mind istenek vagytok, talán mind istenek vagyunk, és egyben csak egy kibaszott történet karakterei. Legutóbbi tudomásom szerint több mint száz évet éltem már. És jé, egy mazochista ribanc vagyok. Megváltozhatok? Természetesen.
Ja, mégsem. Ennek lettem teremtve, köszönöm szépen.
Igen, amíg Adam itt elszórakozgat, visszamehetnék az úgynevezett otthonomba. Talán valamit úgy ahogy helyre is tudnék hozni a porig rombolt világban. De mégis mi haszna volna? Ti itt regényt írtok, és ez által minden változik. Ha nem is minden percben, de legalább hetente egyszer. Avery, Harley, MCR, PoL, ki tudja azt már! Abban sem lehetek biztos, hogy milyen bandában játszottam! Az öcsém nevét sem tudom! Mikey Way az én öcsém is volt valaha, vagy egyáltalán nem is volt öcsém soha? Fogalmam sincs a tükör melyik oldalán állok. Pláne, hogy a tükör léte is kérdéses.
Amíg itt vagyok, ebben a szobában, legalább látom, hogy mi változik. Ha odaát, otthon élem az öröklét végtelenül nyúló masszáját, csak szimpla agymosás az egész. Így is az, de így legalább tudatában vagyok legalább az agymosás tényének, és nem szélmalomharccal töltöm az öröklétet. Így el tudom olvasni. Így látom, hogy volt ennek az egésznek egy másik kimenetele is. Annyira nem vagyok naiv, hogy azt mondjam, élhettünk volna örökkön örökké boldogan Adammel, édes kettesben, de hát ki tudja. Lehet, hogy összejött volna. Rajzolgasd csak a tönkremeneteli diagramot, én majd addig… mit is csinálok? Ja igen, majd szenvedek, ahogy szoktam, majd ribanckodok, ahogy szoktam, próbálom megmenteni a világot, ami nem is létezik. Igazán jó móka. A világom teremtője egy írónősdit játszó kiscsaj. Nem egy nagy szakállas, botra támaszkodó ősz öregember, minden bölcsességgel megáldva, de még csak nem is valami végtelenül gonosz démon, hanem egy kislány. Ja nem, nem is egy kislány, mert akkor talán több lenne a póniló, meg szivárvány, meg bolyhos és aranyos kiscicák. Csak egy csaj, aki nosza rajta, találjunk ki valamit. Hát helló. Itt vagyok. A roncs, az elátkozott, a mazochista kéjenc dög.
A beteg.
Még az is lehet, hogy saját magam betege.

Több mint száz éve volt – állítólag – hogy bármit is írtam, dalszöveget, vagy képregényt, de ha ezen az egészen felbuzdulva újra alkotásra adom a fejem, akkor abban egészen biztos vagyok, hogy csak olyan világot kreálnék, amiben én is szívesen élnék, mert nagyon remélem drága Írónő, hogy halálod után orral előre beleesel abba a mocsokba, amit ide felmázoltál.

Csak hogy stílusos legyek: Neked, attól aki sosem voltam.