Zenék és szövegek - ...cock, cock... és kicsit elkanyarodtunk a témától

Amikor Lucy megtudta, hogy Chrisről írtam, és még zenét is mutattam hozzá, azonnal követelte a magáét.

Tessék:

Borzalmas, és hallgathatatlan, akárcsak Lucy – már az én ízlésem szerint.

Tovább olvasom!

My Vampire Romance - 13. fejezet

Adam:
– Kibaszottul idegesítő öcséd van – sóhajtottam, amikor megérkeztünk a kívánt helyre. A változatosság kedvéért egy újabb temető. Nem tehetek róla, hogy Gerard odavan az elcsépelt, horrorfilmbe illő helyszínekért. A lakhelyemtől egyenesen a gatyájába élvezne.
– Köszönöm, hogy nem bántottad őt! – mosolygott lehengerlően.
– Ó! – mosolyogtam én is, és próbáltam úgy tenni, mintha mit sem tudnék a tervéről. – Mire ez a nagy kedvesség?
– Hát, ő… – motyogta, és minden bizonnyal az előre megtervezett mondatait pörgette a kis buksijában. – Köszi a vért és a vodkát! – összekulcsolta az ujjait maga előtt, és az egyik vállát fölhúzta.
– Csak nem rájöttél, hogy jobban jársz, ha aranyosan viselkedsz? – segítettem neki egy kicsit, hogy gördülékenyebben menjen a játszma.
– Lehet, hogy igen – pislogott édesen.
– Remek! – csaptam össze a tenyerem. – Tudtam, hogy előbb vagy utóbb végre megtörsz!
Szinte már élethűen vágott megtört ribanc fejet.
– Na, akkor ennek örömére térdelj le, és szeress! – vágtam hátba.
Mesterien tud elsápadni is. Ja, hogy az valódi.
– Adam... Miért vagyunk megint egy temetőben? – próbált kitérni a téma elől nyafogva. Na, mi van, lassabb tempóra számított?
– Tudod, valami okból kifolyólag különleges kötődésem van a halottakhoz! – nevettem.
– És mit fogunk itt csinálni?
Nem érzi, hogy a nagy affektálással már-már átmegy a szerepét illetően ripacskodásba?
– Te nyelsz, én meg nyögök – feleltem.
– De én még sosem csináltam, tudod… OLYAT... – nyavalygott szempilláit rebegtetve. Tény, hogy kifogástalanul játssza a rossz buzit. Még jó, hogy tudom, hogy csak játssza, különben úgy itt hagytam volna már darabokban, mint a sicc.
– Majd belejössz – simogattam meg bíztatásképpen a hátát, és intettem neki, hogy induljunk egy kis sétára a temetőben.
– De én félek – sütötte le a szemét.
Oké. Ez már azért tényleg túlzás. Elhiszem, hogy fél, na de ennyire túljátszani a szerepet?
– A farkamtól? Hát, nem egy ember halt már meg általa, de azért annyira nem veszélyes – ha játék, legyen játék. Csak az a szar, hogy én eddig is folyamatosan ezt csináltam, úgyhogy most nehéz túltenni magamon. – Olyan lesz, mintha egy jó vastag jégkrémet nyalogatnál – magyaráztam.
– A jégkrémet szeretem! – mosolygott fájdalmasan bájosan, és körbenyalta a száját.
Tudni akarja, hogy mivel ölhet meg? Ha még sokáig játssza itt nekem az agyát! Miért érzem úgy, hogy egy kicsit félreismert? Nekem nem egy nyálas majom kell (azt találok magamnak tucatszám, amikor csak akarok), hanem Gerard Way, úgy ahogy van.
Az egyetlen, ami elviselhetővé tette az egészet, az az volt, hogy mennyire undorodott a saját színészi játékától.
– Jajj, cicám, olyan édes vagy! Látod mennyivel jobb, ha nem durcázol, meg utálatoskodsz? – pusziltam meg az arcát. – Na, meg is érkeztünk! – álltam meg az egyik kripta előtt.
– Hova? – csodálkozott Gerard, és egy pillanatra még a szerepéből is kiesett.
– Ahova megbeszéltem a találkát.
– Kivel? – pislogott. Erre nincs előre betanult szöveg, mi?
– Majd meglátod! – ültem le a kripta előtt álló díszesen faragott kőpadra, aminek a karfája egy-egy már kopottas oroszlánt mintázott. – Na, csüccs ide! – csaptam a combomra. Gerard készségesen helyet foglalt rajtam, nekem háttal ülve.
– Kivel találkozunk Adam? – döntötte a vállamnak a fejét.
– Mondom, hogy majd meglátod! – sóhajtottam. – Tuti késni fognak, na meg mi is előbb érkeztünk. Mi lenne, ha addig elkezdenéd gyakorolni a fagyis mókát?
– Hááát... de mi van, ha közben jönnek?
– Szerintem nem fogja őket zavarni – vontam meg a vállam.
Pris és Lucy – főleg az utóbbi hölgyemény –, teljesen rágerjedt a témára, hogy tüzetesebben megvizsgálja, ki miatt kezdtem bele újra az önmegtartóztatásba. Na, meg eltökélt céljuk volt, hogy kicsit felrázzák a fogadásunk végkimenetelét.
– De én nem szeretném temetőben csinálni– nyafogott Gerard. – Inkább mesélj még nekem valamit a vámpírokról – fúrta a vállamhoz a fejét, a jobb kezével a nyakától indulva végigsimította a testét, mintha ez csak egy mellékes mozdulat lenne.
Hát ilyen is tud lenni? Egy kis számító dög? Aki képes némi kis információért cserébe az ölemben vonaglani? Nem rossz. Igazi ripacs.
A pad egy élesebb motívumán végighúztam a csuklóm, és Gerard orra alá toltam a sebet.
A szíve nagyot dobbant a szivárgó vérem láttán. Rögtön rám harapott.

Gerard:
A merev farka a hátamnak nyomódott. Hogy tud ennyire felizgulni tőlem? Hátha sikerül a terv. Feltéve, ha nem olvasta már ki rég a fejemből, de nem hiszem, mert akkor már rég... nem ilyen állapotban lennék. Több gondolatra nem futotta, mert a vér magával ragadott a tökéletes megsemmisülésbe.

A seb összezárult, kinyitottam a szemem, és a meglepettségtől Adam karjába haraptam.
– Neked nem fog menni! – kacagott Adam, és kihúzta a kezét a számból.
Két nő állt előttünk, az egyik Priscilla, megint elképesztően dögös szerelésben –Jó, hogy mindig olyan helyzetben találkozunk, hogy a testvérét szívom.–, a másik lényt pedig még nem is igazán lehetett nőnek nevezni, mert lehetett vagy tizenhárom éves. Csak a hold, és egy nagyon gyér fényű lámpa világított a közelben, de bőven elég volt ennyi is. Rózsaszín tornacipő, feketén csillogó macskanadrág, fölötte rózsaszín tüll szoknyácska, a kezén fekete rózsaszín csíkos kesztyű, a rózsaszín tupírozott hajában egy óriási lila masni, halálfejjel a közepén. Ezek mellé társult a My Chemical Romance-es póló a masírozó csontvázakkal.
Az első gondolatom az volt, hogy az azért már teljesítmény, hogy a tini vámpírok is MCR-es pólóban feszítenek, második gondolatra meg nem volt idő, mert a lány visongva az ölembe pattant. Adam ezt hangos nyögéssel kommentálta, mert én meg még mindig az ő ölében ültem.
– Baszd meg, Luc!
– Az öledbe’? – vihogott a csaj.
– Ja, ő Lucy – bökött Adam a lányra, a fejem fölött.
– Szijjaaaa! – integetett Lucy az arcomba.
– Priscillát meg már ismered. Luc, szállj már le rólam, a kurva életbe! – kiabált Adam.
– Hozzád se érek! – nyújtotta ki a nyelvét a rózsaszín hajú vámpír, így megcsodálhattam a rózsaszín köves nyelvpiercingjét is.
Egy macska mozdulataival dörgölődzött az ölemben.
– Szeretnéd hármasban nyomni? Na, Adam? Gyerünk! Az a fogadáson kívül lenne! – akkorát ugrott rajtam, hogy már nem bírtam tovább, és gondolkodás nélkül két kézzel lelöktem magamról a lányt, majd fölugrottam Adam öléből. A fiatal vámpír háttal a földön landolt, de kevesebb, mint egy másodperc múlva már talpon volt.
Már bántam, hogy fölálltam, ugyanis minden egyes porcikám remegett.
Adam homlokráncolva fürkészett engem, Priscilla karba font kézzel támaszkodott egy óriási kőangyalnak. Lucy ideges mozdulattal megigazította a félrecsúszott szoknyáját, amiből nem sok jóra mertem számítani.
Nem lehetne esetleg gyorsan és fájdalommentesen megölni engem?
Két jéghideg kéz rántott magához hátulról, gyengéden átölelte a vállam, és a fülem mellé hajtotta a fejét.
– Szegénykét tönkreteszitek – búgta Priscilla, és mutató ujjával végigsimította az arcom. – Az ember nem játékszer.
Az a csöppnyi biztonságérzet, amit egy pillanatra a karjai közt érezni véltem, a következő megszólalásánál szertefoszlott.
– Nem játékszer, hanem kaja! – suttogta, most már eszelősen kegyetlenül.
Adam kirángatott a testvére karaji közül.
– Akkor most mindenki megpróbál normálisan viselkedni, és nem cseszegeti senki Gerardot, csak azért mert ember. És nem molesztálja senki, na persze rajtam kívül! – vigyorgott Adam.
A csajok unottan bólogattak, én pedig megint úgy éreztem magam, mint egy öleb. Egy kis csönd következett, de sajnos nem tartott elég sokáig.
– És te most akkor buzi vagy, vagy biszex? Csak mert remélem, hogy azért a csajokra is izgulsz, nem csak az ilyenekre – bökött Lucy Adamre.
– Hagyjatok már békén, a kurva életbe! – fakadtam ki kicsit hangosabban a kelleténél. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem eredetileg most ki kéne csikarnom Adamből, hogy mivel is lehet őt megölni. Valahogy már nem volt lelki erőm tovább játszani a nyálas langyit, pedig itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy „színt valljak” Adamnek.
– Most mi van? – húzta el a száját Lucy sértődötten. – Csak érdekelt, ha már te vagy a kedvenc énekesem.
– Én vagyok a kedvenc énekesed? – meredtem rá bambán.
– Ahhaaaa! – vigyorgott Lucy. – Amióta együtt vagy Adammel főleg! Tudom ám az összes számotokat kívülről!
Zavartan bólintottam, miközben belekezdett a Cemetery Drive című számba. Egész jó hangja volt.
– Jaj, most itt fogunk rostokolni egész éjjel? Menjünk már buliznííí! – nyújtotta föl a karjait, és megfordult a tengelye körül.
– Gyere, édes drága szerelmetes Gerardom! – kapta el a könyököm Adam erőszakosan.
Buzli? Mi van? És velem? És miért? És...
– Hova megyünk? – bukott ki belőlem a kérdés, és igyekeztem követni Adam tempóját, különben kitépi a karom a helyéről.
– Van itt egy nagyon fasza hely! Tudooood, ilyen kaja, pia, zene, tömeg, pasik, csajok, drog meg ilyenek – magyarázta lelkesen Lucy.

Hogy kijussunk a temetőből, át kellett másznunk egy magas kerítésen. Természetesen Adam készségesen segített nekem. Nem értettem most miért nem teleportálunk, de biztos megvolt erre a vámpíroknak a sajátos rendszerük.
Szerencsére az utcán épphogy néhányan tébláboltak, azok sem szenteltek ránk különösebb figyelmet, pedig elég feltűnő jelenség voltunk: elől egy pink-punk-emo kiscsaj ugrál folyamatosan MCR számokat énekelgetve, mögötte egy szőke, bőrrucis csaj méltóságteljesen lépdel a tűsarkain, a sort pedig két egymásra tapadó buzi zárta.

A szórakozóhelyen már mindjárt más volt a helyzet. Beléptünk, és az ajtó körül állók tekintete rögtön ránk szegeződött. Természetesen a férfiak szeme Priscillára tapadt. Néhány undorodó pillantásból levontam azt a következtetést, hogy nem éppen melegbár. Lucy már rég bevetette magát a táncoló tömegbe. Hangosan dübörgött a zene, villódzó fények, vonagló testek egymásnak simulva. Csak egy egyszerű discónak tűnt, közel sem volt annyira lenyűgöző, mint a vámpírbár. Jól láthatóan ide többségben rendes, élő emberek járnak, ráadásul nem éppen a legelitebb lokál lehet a környéken.
Csalódottan vánszorogtam Adam után az egyik beugróban elhelyezett félköríves, foszladozó szélű, egykor kékszínű kanapéhoz. Priscilla is kényelmesen letelepedett mellénk, a pofátlanul mustráló férfiszemek kereszttüzében.
Sokkal szívesebben lettem volna a vámpírkocsma elvarázsolt világában, mint ebben a lepukkant lebujban, de ezt megtartottam magamnak.

Lucy kis idő múlva viruló arccal elénk táncolt, és meglebegtetett az orrunk előtt egy kis zacskót, tele eufóriát ígérő fehér porral.
Hát, remek. Még be is fogok ma szívni.
A kokainnal sosem volt olyan szorosan ápolt kapcsolatom, mint a fűvel vagy extasyval, de az biztos, hogy nem vetettem volna meg, ha az orrom alá tolják.
Adam rögtön kikapta Lucy kezéből a csomagocskát, egy kicsit az asztalra szórt a tartalmából, és annak rendje és módja szerint felszippantotta.
Egy nagy sóhajjal fejezte ki elégedettségét.
– Már érzem – meredt a plafonra.
Jó ég! Adam alapból is szörnyű, milyen lesz a kokótól?
Lucy vihogva követte Adam példáját, aztán felém nyújtotta a maradék port.
– Hé! – kapta ki a kezéből Adam. – Gee bébi nem kap.
Mi az, hogy én nem kapok? Nekem kéne most ez a legjobban!
– Nagyfiú már! – mosolygott Pris, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki élni akar a szerrel.
– De nála még hatása is van! – morogta Adam. Furcsálltam, hogy nem akar engem önkívületi állapotban látni, de legutóbbi szavai még jobban megleptek.
– Nálam? Rátok nem? Szóval... Nincs hatással?
– Nincs. – A szőke vámpírnő élesen kacagott.
– De akkor minek szívjátok?
– Mert az olyan trendíííí! – vihorászott Lucy.
– Csak a tudat miatt csinálják – ingatta a fejét Priscilla, amiből lerítt, hogy nevetségesnek találja a két társát.
– Ennyi erővel porcukrot is szívhatnátok – motyogtam az orrom alatt. Mindenki nagyon jót mulatott a megjegyzésemen.
– Ha kér, akkor adj neki! – szólt rá Adamre a testvére.
– Kérsz? – nézett rám Adam reménykedve, hátha nemet mondok. Egyértelmű volt, hogy a párbeszédet illetően le vagyok maradva valamiről, de vámpírok társaságában ez nem ért meglepetésként.
– Aha – bólintotta határozottan, és már attól a gondolattól is szinte elszálltam, hogy vámpírokkal kokózok. Úgy éreztem, ennél elitebb kuriózum nem lehet a világon.
– Legalább talán feloldódik egy kicsit. Olyan feszült – duruzsolta Priscilla, keresztbe tette a lábát, hogy az ölembe kerüljön a lábfeje, kis híján felnyársalta Adamet a tizenöt centis tűsarkával.
– Na, jó – sóhajtott Adam, és lelökte rólam a húga lábát. A tenyerébe szórt az anyagból, és elém tolta. – De ha annyira kiüt, hogy nem leszel magadnál, és valaki esetleg megerőszakol, ne engem hibáztass! – tette hozzá nyájasan, amikor már felszippantottam a cuccot.
Mi van, ha ez valami olyan erősségű volt, mint az a lötyi a múltkor a kocsmában, és pillanatokon belül eszméletlen leszek?
– Nyugi már! Csak lazíts! – nevetett Adam az elszörnyedt arcom láttán.

Egyáltalán nem volt borzalmas társaság a három vámpír, sőt, kifejezetten szórakoztató helyzet, ha az ember elfeledkezik arról, hogy hidegvérű kéjgyilkosok, és nem figyel arra, hogy Adam minden végigtapogathatót végigtapogatott már rajta. A kokain is nagyban hozzájárult, hogy megbékéljek az „apró” kellemetlenségekkel.
– Gyertek táncolnííí! – pattant föl Lucy, miután elfogyasztottuk az első kör italokat.
Adamnek is megtetszett az ötlet, és ami neki tetszik, annak nekem is tetszenie kellett.
– Nyomás, drágám, most megmutathatod, hogy tudod magad rázni! – Még megdöbbenni sem volt időm, máris a hullámzó tömeg közepén álltunk.
Monoton, elektronikus zene lüktetett, körülöttük mindenki – nagy valószínűséggel hozzám hasonlóan kábítószeres mámorban úszva –, vonaglott a párja körül. Engem némiképp kiráncigált az öntudatlanságból Adam jelenléte.
– Jól látod, neked is ezt kéne csinálnod – szólt rám Adam bólogatva, mikor elkapta a tekintetem.
– Mit? – gyorsan elfordultam a tömegből is kirívóan erotikus táncot lejtő Priscilla felől, akit máris négy férfi környékezett.
– Vagy vegyél példát Lucyről – unszolt Adam. A rózsaszín lány is rendesen rá volt már tapadva egy vörös hajú, közel sem józan állapotban lévő, huszonéves srácra.
– Én nem vagyok csaj! – kiáltottam föl, ami persze a dübörgő zene miatt egyáltalán nem tűnt kiáltásnak.
– Nem? – vigyorgott Adam. Megállás nélkül nekem dörzsölte magát hátulról. Megmarkolta az ágyékom, és elhúzta a száját. – Tényleg nem. De a kedvemért ugye bevállalod? – ezt sokkal inkább volt kijelentés, mint kérdés.
– Mit? – nyeltem egy óriásit. Egy kevésbé monoton szám következett. Nem akartam megvárni, amíg Adam bedurvul, ezért a ritmusra jobbra balra dülöngéltem előtte.
– Tudod te azt! Képzeld azt, mint amikor koncert közben úgy vonulsz, mint egy kis plázacica!
Megráztam a fejem a zene ritmusára.
– De de! – forgatott meg maga körül. Újabb fejrázással feleltem. – Menni fog az – unszolt meglepően gyengéden, és azt vettem észre, hogy a nagy tiltakozás közepette már egész vonaglásszerű, amit művelek.
Ó, te drága kokain!
Hasonló, de mégis más érzés volt, mint egy teljesen felszabadult, betépett koncert. Nem emberek százai bámulták a bandát, és érezték a zenét, hanem egy vérszívó démon nézte minden mozdulatom.

Adam:
Úgy táncolt nekem, mint egy született kurva a plusz zsebpénzért. Az sem zavarta, hogy itt elvileg bárki felismerheti. A picsába, hogy Lucy egész kokós akciója erre ment ki. Most aztán megkaphatnám Gerard szexi kis seggét. Amíg tart az eufórikus állapot, addig valószínűleg még élvezné is, de akkor buktam a fogadást. Luc és Pris részéről pontosan erre ment ki a dolog.
Másrészt viszont nem is bántam annyira, hogy nem eshetek neki az énekesnek. Magamat ismerve tudtam, hogyha egyszer az a minimális kontroll is elveszik, amit a fogadás eredményez nálam, akkor örökre elfelejthetem a drága kis cicámat a kiadós kefélés után.
Tényleg tetszik ez a srác – elmélkedtem, miközben Gerard mozdulatait néztem. – Tény hogy gyengéim az apakomplexusos, mű-egoista, nemi identitászavarral küszködő kis pöcsök, ráadásul Gerard egyenesen istenít a vámpírságom miatt, ami csak még imponálóbbá teszi, de van itt még valami. Az előbb felsorolt jellemekkel rendelkezőknek csak töredékükkel játszadozom ennyi ideig. Oké, oké, a fogadás…

Gerard az ellen sem tiltakozott, hogy a helyünkre visszatérve az ölembe ültettem. Az arcán elterülő bamba vigyortól kifejezetten úgy tűnt, hogy élvezi a helyzetet.
Minden szép és jó volt egészen addig, amíg egy fiatal lány oda nem somfordált az asztalunkhoz:
– Gerard Way? – rebegtette a csillámporos műszempilláit Gerardra.
Az énekesem, drog ide vagy oda, a kérdésnek köszönhetően megint elért arra a pontra, hogy ha nem szorítottam volna elég szorosan a derekát, felpattant volna rólam. Máris megalázva érezte magát attól, hogy itt "melegedik" velem, és lebukott. Ő harcol gőzerővel a homofóbia ellen. Hát nem ez a legjobb reklámfogás?
– Tessék? – nézett Gerard a lehető legértetlenebb arckifejezéssel az ifjú hölgyeményre.
– Nem te vagy a My Chemical Romance énekese?
– Én? Öhm.. – Mulatságosan elváltoztatta a hangját. – Énekes?
Csak hogy fokozzam a hangulatot, jó lassan végignyaltam Gerard nyakát, és mindkét kezem az ágyékára szorítottam. A lány jobbnak látta, ha inkább magunkra hagy minket ebben az intim helyzetben, de a bárpulttól visszasandítva még kattintott rólunk pár képet a mobiljával.
– Juj de jó, holnapra az egész világ tudni fogja, hogy együtt vagyunk – suttogtam lelkesen Gerard fülébe. – Ugye ez minket egyáltalán nem zavar, édes? Hüm?
– Nem, drágám.
– Drágám? – Ez azért meglepett.
– Együtt vagyunk, nem? – vonta meg a vállát, és nekem dörgölődzött.
Ennyire kiüti a kokó? Ja... hogy még mindig él az a terve, hogy ki akar nyírni. Bájos.
– De – helyeseltem, és megsimogattam a combját.
Lucy is visszaérkezett az asztalhoz. Teljesen leizzadva, és lihegve dobta le magát mellénk. Igen, vannak azok a módszerek, amikkel vámpír testből ilyen emberi folyamatokat lehet kiváltani.
– Fú, basszátok! Az a csávó nagyon jól nyomta – vigyorgott, és körbe nyalta a száját. – Itt mi a helyzet?
– Pihenünk. És hivatalosan is járunk – jelentettem be dagadó… büszkeséggel.
– Igeeeeeeen? – vinnyogott tágra nyílt szemmel, és gyanakodva mérte végig Gerardot.
– Ugye, szívem? – löktem meg alulról újdonsült kedvesemet
– Igen – bólogatott Gerard, elenyésző lelkesedéssel, úgyhogy Lucy küldött felém egy vidám „Ez még nem érvényes!” pillantást, és összecsapta a tenyerét:
– Akkor csak így tovább!
Gerard szeme megakadt a csajszi csuklóján. Ezek szerint csak most tűnt fel neki, hogy a bal karja telis-tele van vágásokkal. Lucy is észrevette Gerard érdeklődését.
– Ezeket nézed? – fordította felé az alkarját. – Jók, mi? Csak tudod milyen macerás? Ha nem figyelek oda, pillanatok alatt összeforrnak! Az embereknek persze nem nehéz vagdosni magukat. Nézd, itt van, hogy MCR!
Gerard elmélázva vizsgálgatta Lucy sajátkészítésű hegtetoválásait.
– Majd egyszer nézd meg a blogomat! Tele van képekkel! Van olyan, amin egy rózsaszín esernyővel szúrom keresztül magam, szerintem az kurva jól néz ki, persze azt hiszik, hogy photoshop, de azért nagyon poén, meg… Ja, tényleg! Akarok veled is képet! Mondjuk, levághatnád a fejem egy konyhakéssel! Milyen jó lenne már, nem? Akár mehetne valamelyik magazin címlapjára is! Sz'tem nagyon faszás lenne! – Luc csak mondta és mondta, Gerard pedig figyelmesen hallgatta.
– Te, Lucy – vágott közbe Gerard barátian csevegő hangon, a bélkiszedős, kerítésre feltekerős kis mese után –, tényleg nem tudsz meghalni semmitől?
Mielőtt még Lucy vigyorogva közölhette volna, hogy a napfényen és egy bizonyos kardon kívül semmi, még csak egy hosszan tartó sebet sem tud rajta ejteni, gyorsan a leányzó fejébe férkőztem, és felvázoltam neki a helyzetet a kedvenc énekese terveit illetően.
– Ó, a szenteltvíz, az például kicsinál! – fecsegte Lucy. – Egy csepp lemar mindent!
– Lucy! – csattantam fel megjátszott dühvel. – Mi lenne, ha most eltakarodnál a picsába?
Kibírhatatlan egy nőszemély, de ha szívatásról van szó, lehet rá számítani. Olyan arcot vágott, mint aki tökéletesen megbánta, hogy eljárt a szája, és eliszkolt.
– Szóval itt vered ki a farkam, vagy a vécében? – váltottam gyorsan témát.
– Nem lehetne valami csendesebb helyen? – kérdezte Gerard, mikor végre felocsúdott abból az elégedettségből, hogy a cserfes kislány ilyen könnyedén kikotyogta a fegyvert.
Legalább annyi esze lenne, hogy ne ilyen hirtelen, és feltűnően legyen szolgálatkész. Oké, mentségére legyen mondva, hogy be van állva, és nem érzi, hol a határ. Na nem mintha a temetőben érezte volna. Ha nem látnék a fejébe, ennyi hirtelen jött nyáladzástól akkor is gyanút fognék. Még jó, hogy a kézimunkát nem tiltja a fogadás „szabályzata”.

Gerard:
– Most valami mocskos helyhez van kedvem – vonta meg a vállát.
Egész éjszaka Adam ölében ültem, és szerintem megállnám a helyem egy sarkon, de még az is lehet, hogy luxus prostiként is. Még egy, és egyben az utolsó farok kiverés ellenzése nem érte volna meg, hogy Adam bárkit is ki találjon nyírni.
Lependerített az öléből, majdnem az asztal alá csúsztam. Mire rendesen visszaültem a kanapéra, a vámpír slicce már lehúzva, és asztal alatt ágaskodott a csupasz férfiassága.
– Inkább a vécében – feleltem.
Rossz ötlet volt. A férfivécé még undorítóbb volt, mint amit a szórakozóhelyből kinéztem. Alig volt egy talpalatnyi hely, ami ne ragadt volna a különböző testnedvektől, és a szagtól én is úgy éreztem, hamarosan okádni fogok.
– Ennyire mocskos helyhez van kedved? – néztem Adamre reménykedve, hátha ad még egyéb választási lehetőséget.
– Mint láthatod, engem nem zavar! – vigyorgott. A cipzár már megint lent volt, bár egy pillanatra elgondolkodva abban sem voltam biztos, hogy felhúzta, amíg a mosdóba értünk. Megfogadtam magamnak, hogyha arra kér, hogy térdeljek le, azonnal kiiszkolok a helyiségből.
– Nem érzel szagokat? – Befogtam az orrom, mert képtelen voltam tovább elviselni a gyomorforgató bűzt, ami bármelyik fesztivál nyilvános vécéjén túltett.
– Azt a finnyás mindened! – forgatta Adam a szemeit, és a következő pillanatban egy sikátorban álltunk. Mélyet lélegeztem a hűvös éjszakai levegőbe. A bal oldali épület falára ragasztgatott hirdetésekből azt a következtetést vontam le, hogy a lebuj hátsó kijáratánál lehetünk. Néhány konténerből már szinte kifolyt a szemét, szerencsére nagyrészt papírkartonok, de hallani lehetett, hogy valami motoszkál köztük. Legalább semmiféle emberi ürülék nem bűzlött a környéken.
Adam a szemközti, konténermentes, fekete óriáspolipot ábrázoló graffitis falnak támaszkodott.
– Értékelném, ha tennéd a dolgod, szerelmem! – bökött mindkét mutatóujjával a farkára. Odavonszoltam magam, és a friss levegőtől – na meg a kokain nagyjából egy órányi hatása múlásával –, kijózanodva megfogtam Adam merevedését, és tettem, amit kért. Már előre tartottam tőle, hogy letérdeltet, és megint az arcomra akar élvezni.
Ahogy az várható volt, Adam egészen magához passzírozott. Némán vártam, hogy most milyen kreatívan perverz szövegekkel fogja szórakoztatni magát, de e helyett megcsókolt. Megint olyan átkozottul gyengéden, ami ezerszer jobban zavarba hozott, mint az erőszakossága.
Idővel azért a megjegyzések sem maradtak el, de most eltért a megszokottól.
– Imádom, ahogy csinálod. Tényleg. Nagyon kezdelek ám megkedvelni – suttogta a fülembe, és finoman simogatta az arcom, az államat a tenyeréhez támasztva.
– Én is téged – búgtam kéjesen, hátha ez majd hozzájárul egy gyors orgazmushoz.
– Tudom – mosolygott, és tovább csókolt a nyakamon.
Tudja? Mit tud? – Egy pillanatra még a kezem is megdermedt a döbbenettől. – Egyáltalán nem kedvelem! Nem úgy! A fejemből olvasta ki? De hát nem igaz! Tök mindegy. Holnap ilyenkor már a túlvilágon lesz, vagy bárhol van a helyük az ilyen teremtményeknek! Vége lesz ennek a pokoljárásnak.
Egy nagy sóhajjal a tenyerembe élvezett, de még hosszú pillanatokig nem hagyta abba a csókot.
Most nem is volt durva. Szinte már… – inkább gyorsan egy zsebkendőbe töröltem a kezem, mielőtt Adam lenyalatta volna a nedvét.


*

Terry Pratchett: A mágia színe (Korongvilág I.)

Liával ádáz harcot vívunk azért, hogy a nyár hátralévő részében Korongvilág, vagy Harry Potter maratont tartsunk.
Na jó, azért annyira nem ádáz, Korongvilágot olvasunk, és kész.

Imádom Pratchettet, és ezt már véglegesen bejelenthetem, pedig még csak két művét olvastam. A mágia színe sokkal jobban tetszett, mint a Mort – pedig az se volt rossz –, lehet, hogy megérte volna alapból ezzel kezdeni – ha már ez a sorozat első kötete –, na de most már mindegy.

Több helyen olvastam, hogy ez még a gyengébb Korongvilág-kötetek közül való, mert eredetileg fantasy paródiának indult a dolog. Hát, ha ez a gyengébb, ide nekem a többit! A nélkül, hogy ismertem volna a paródia tárgyait, hihetetlenül elszórakoztatott a történet.

Nagyjából úgy bámultam körbe a Korongvilág itt megismert helyein, mint a Turista, igaz, talán kevesebb naivitással. Én is, én is akarok menni! Végre valami igazán szórakoztató hely. Te jó ég, mennyire szórakoztató lehet Pratchett agya! Na mondjuk az Alzheimer is dobhat a dolgon, az biztos. Most mondjátok, hogy nem úgy hangzik, mint egy helyiségnév! Tudom, tudom, ilyennel viccelődni csúnya dolog.
Ezért csinálom. Démon vagyok, vagy mi!
Amúgy nagyon várom már, hogy Lia megöregedjen, az lesz ám a jó móka. Ja, ennek már megint semmi köze a könyvhöz. Meglep ez még valakit? Az újonnan erre tévedőket biztos. Üdv néktek!

Tovább olvasom!

My Vampire Romance - 12. fejezet

Gerard:
A nap az arcomba sütött.
Hamar ráeszméltem, hogy ez azt jelenti, hogy Adam már nincs velem. Görcsbe rándult a gyomrom a tegnap elszenvedett megaláztatások emlékétől. ”Gerard! Lábhoz!” – csendültek fel a fejemben Adam szavai. Ahogy a fürdőben bánt velem… Hányszor fog még meztelenre vetkőztetni? És ez még messze nem a legrosszabb húzása volt. Az isten tudja melyik lepukkant hotelben lehetek. Ráadásul otthagyott egy hullát Mikeyéknak.
Az ágyon csak egy kispárna volt, se paplan, se lepedő. Ez meglepett, mert a berendezési tárgyak teljesen rendben voltak, modernek, és esküdni mertem volna, hogy puha párnák és vastag paplan közé hajtottam le a fejem. Attól rettegtem, hogy megint a vámpír kocsmában vagyok, csak egy másik emeleten, mint amit eddig volt szerencsém látni.
Felültem az ágyon, és körbenéztem, hogy milyen olyan tárgy akad a szobában, amivel azonnal véget tudnék vetni mindennek. Nem volt igazán komoly elhatározás, csak kellemes volt újra belegondolni, hogy ha akarnám, egy konyhakéssel azonnal megoldhatnék mindent. Mindig megnyugtatott a tudat, hogy akkor ölném meg magam, amikor csak akarnám.
Pásztázó tekintetem megakadt az éjjeli szekrényen fekvő papírlapon, aminek sarkát vörös csóknyom díszítette. Nem rúzzsal kikent ajkak hagyták a nyomot.

Jó reggelt Édes Egyelten Kiscicám!

Ezek a fránya reggelek, hogy mindig el kell téged hagynom!
Gondolom jót aludtál, mert csak úgy felborultál az este. Hát ennyire kifárasztottalak? Pedig igazán nem mondhatod, hogy olyan sok mindent csináltunk volna.
A tested valami fantasztikus! Gondoltam szólok, hogyha esetleg nem tudnád. Itt ülök melletted, és ne tudd meg, mit csinálnék én most veled... Na majd holnap esete! Ne félj, ahogy lemegy a nap, én ott leszek ahol te, akárhol is vagy!
Legyél rossz, és gondolj sokat rám!

Csókol örökké hű szerelmed:
Adam

Olvasás közben enyhe hányinger kerülgetett, és egyre ellenállhatatlanabb vágyat éreztem életem azonnali kioltása iránt. Azt, hogy emellett mire vágytam, csak néhány perc múlva voltam hajlandó beismerni magamnak.
Ahogy végigolvastam a szöveget, apró darabkákra téptem a papírt.
A ruháim sehol, hiszen Adam a fürdőszobában vetkőztetett meztelenre. A biztonság kedvéért magam elé szorítottam a kispárnát, és kimentem az étkezőbe szúró-vágó eszköz keresése céljából, de az asztalon újabb üzenetet pillantottam meg.

NYISD KI A HŰTŐT!

Olyan nagy betűkkel volt írva, hogy nem lehetett nem elolvasni.
Faszt nyitom ki!
Kinyitottan. Csak egy pohár vörös folyadék, és egy vodkás üveg – alig volt az alján egy kornyi – állt a legfelső polcon. Meg egy újabb levél.

Ezek szerint sikerült kitalálnod a hálóból! Ügyes fiú!
A nyereményed 2 dl a véremből! Gondolom elég nyomott a hangulatod, úgyhogy jót fog tenni. Kicsit sűrű lesz így (majd ha érdekel, elmagyarázom, hogy miért nem alvadt meg, feltéve persze, ha cserébe... na de érted te!), szóval, ha túl sűrű, hígítsd csak fel a vodkával! Nagyon fincsi!
Mennyit tudok én írni... Egészségedre szépségem!

Kivettem a vért és a vodkát is. Egyik kezemben tartva az egyiket, másikban a másikat, elgondolkodtam, hogy melyikre is vágyom én jobban. Nem volt szükségem hosszú hezitálásra.
Belekortyoltam a vérbe, és megállapítottam, hogy valóban sokkal sűrűbb, mint ahogy eddig kóstoltam, úgyhogy beleöntöttem a vodkát. Megkevertem az ujjammal, majd egy hajtásra legurítottam az egészet. Olyan volt így, mint valami likőr. Vérlikőr. Sokkal kevésbé nyújtott intenzív élményt, mint amikor közvetlenül a vámpírból fogyaszthattam, de még így is kellemesebb hangulatom támadt néhány pillanatra.
Észrevettem, hogy még a lap hátoldala is tele van Adam írásával.

Na jó Bébi, ma nagyon rendes leszek hozzád, remélem ezt este kellőképpen meg fogod hálálni!
Elárulom, hogy jelenleg abban a hotelben vagy pici szívecském, ahol a barátaid töltötték az éjszakát. Ha sietsz, és szerencséd van, akkor talán még itt találod őket... Ha meg nem, akkor keresd őket valamelyik környéki hullaházban. – Ennél a mondatnál kivert a veríték. Még szerencse, hogy tovább olvastam. – Ne értsd félre! Téged keresnek a hullaházban.
Ja, és az öltözködéssel nem kell bajlódnod. Na, most már tényleg hagylak.
Szeretlek Kicsim! Puszi a hasadra,
Adam

Majd kiszakadt a szívem a megkönnyebbüléstől.
Berohantam a fürdőszobába és rögtön megértettem, hogy miért nem kell bajlódnom. Egy szál ruhám sem marad ott. Még a bakancsom sem. Törölközőről már nem is beszélve.
Telefonnak sem volt nyoma a szobákban.
Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy jópofa látvány lesz, ha lemegyek így a szálloda recepciójára, és megérdeklődöm; itt tartózkodik-e még az együttesem többi tagja. Adam eltűntetett minden paplant, törölközőt, vagy pokrócot, amit magam elé tudtam volna szorítani, csak a kispárna maradt. Adamtől még ez is jóval több, mint a semmi. Talán pusztán csak figyelmetlenség a részéről.

Eltűntettem a véres-piás üveget meg a leveleket a szemétbe – az üvegeket elmosva, a leveleket széttépve – és kiléptem a szobámból. Elsprinteltem a liftig. Csak nekem lehetett olyan pechem, hogy hárman legyenek már az öt személyes liftben. Teljesen közömbös képet vágva inkább vártam a másikat.
A földszinten kioldalaztam a liftből, és gyors léptekkel a recepció felé vettem az irányt. A hideg márványpadló szinte égette a talpam. A szemem sarkából láttam, hogy az egyik nagydarab biztonsági őr komor képet vágva az adóvevőjébe beszél, majd fenyegető lépésekkel elindul felém. Megszaporáztam a lépteim, most már a hallban lézengők is felfigyeltek az akciómra. Már a vállam után nyúlt a biztonságőr, amikor kis híján ráhasaltam a pultra, és hadarni kezdtem a megszeppent recepciós fiúnak:
– Gerard Way vagyok, és azonnal... – annyit tudtam csak mondani, mert a srác megkönnyebbülve összecsapta a tenyerét, és tárcsázott az előtte lévő telefonon. Felemelt kézzel jelezte a biztonsági embernek, hogy nem kell kiraknia. Az összegyűlt közönség érdeklődve figyelték az eseményeket, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és csak arra koncentrálni, hogy a párnám jó helyen maradjon.
– Mr. Way! Itt van a bátyja! – mondta diadalmasan a telefonba a szőke recepciós.
– Mikey az? Hol? Hányas szoba? – nyúltam át az asztal fölött, és kis híján kicsavartam a kezéből a telefont.
Lehet, hogy Mikey és a többiek is megtanultak titokban teleportálni, mert egy másodperc múlva csak azt éreztem, hogy valaki hátulról nekem ront, és a karjai vastagságából ítélve egyáltalán nem egy biztonságőr volt. Drága öcsikém akaszkodott teljes erejéből a nyakamba. Egy újabb pillanat múlva már Frank is támadt.
– Hol van Ray? – kérdeztem suttogva.
– Inkább fönt – biccentett Mikey a körülöttünk álló emberek felé. Néhány fiatal máris szorgosan kattintgatott a telefonjával. Remek. „Gerard Way seggpucéran”. Ezzel ellesznek egy ideig.
Némán siettünk fel az eredetileg számomra kivett szobába, miközben az egyik biztonságőr lebirkózott egy elszánt fiatal lányt, aki a nyomunkba akart eredni.
– Toro lelépett – közölte Frank szárazon, a recepciónál feltett kérdésemre –, de tök mindegy. Veled mi van?
– Hogy van képed erőltetni? – fakadt ki Mikey ingerülten. Frank kevésbé döbbent le rajta, mint én.
– Srácok, én… – Mi van? Ray elment? Hova?
– Csak azt ne mondd, hogy jól vagy, mert ezt a szar azért nem vesszük be! – szólt közbe Frank.
– Nem tett velem semmit, higgyétek el! Csak egy idióta, és azzal szórakozik, hogy megszívat. A ruhámat is eltűntette – még egy „jajj de vicces ez a lökött vámpír” vigyort is sikerült az arcomra erőltetni.
– Azok a buszban vannak – felelte Frank. – De ahhoz képest, hogy csak szórakozik Salvadort mozdulat nélkül kicsinálta!
– Ki az a… Ó! Hogy került ide az a fickó? Miből gondolta, hogy egy rohadt pisztoly ártani fog egy ilyen teremtménynek? Honnan szedtétek össze?
– Netről – bökte ki Frank, majd azonnal hozzátette – Oké, hülyeség volt.
– És mi a szent szart csináltatok a hullával? – pillantottam körbe a teljesen holttest-mentes nappaliban.
– Csak a fejével. A teste eltűnt – vonta meg a vállát Frankie.
– Ray ezért ment el. Mert Frank, hát… – hebegte az öcsém.
– Nem szóltunk a zsaruknak. Meg senkinek. Ahogy te is kérted.
– El nem tudjátok képzelni, mennyire jól tettétek! – sóhajtottam és lerogytam az egyik fotelbe. – De ugye Ray se…
– Nem – vágta rá Frank. – És nem volt semmi gáz. Megbeszéltük, hogy ő nem akar részt venni egy fej eltűntetésében, úgyhogy inkább kiszáll a buliból. Ennyi. Megígérte, hogy nem szól senkinek.
– De a turné…
– Már nem azért, de csak neked nem tűnik fel, hogy nem a koncert a legfontosabb, amikor egy kibaszott vámpír letépi egy ember fejét egy hotelszoba közepén? – meredt rám Frank a helyzethez képest csak enyhén vádló tekintettel. Mikey újra rászólt, hogy mégis mit képzel magáról.
Végeredményben Adam az utóbbi este nem említette, hogy kötelező lenne fellépnünk, és akkor se akadt ki, amikor lemondunk egy koncertet, így abban reménykedtem, hogy talán nem is olyan fontos már neki a dolog.
– Gee, én nem hiszem el, hogy csak békésen sakkozik veled az a kibaszott vadállat, de ha nem érzed magad készen arra, hogy beszélj róla, rendben van. Viszont nem gondolhatod azt, hogy mi majd itt karba tett kézzel ülünk, és várjuk, amíg a te fejedet hajítja a szőnyegre!
Mikey nem szólt semmit, csak óriásit nyelt.
– Akkor mit csináltok? Felbéreltek még egy ártatlan srácot, aki azt hiszi, hogy szembeszállhat az Antikrisztussal is? – csattantam fel.
– Logikus gondolatnak tűnt, hogy ha vámpírok rohangálnak, akkor vadászok is vannak. Oké, ezek szerint nem a neten.
– Frank…
– Kinyírjuk a rohadékot!
– De már halott!
– Valahogy el lehet tűntetni a föld színéről – legyintett Frank, mintha a legmellékesebb dolog lenne Adam halhatatlansága. – Rengeteg módszert találtunk, csak…
– Kitalálom, az interneten!
– Valamelyiknek működnie kell! A hagyományos módszerek? A kereszten kívül. Foghagyma, szenteltvíz…
– Nem hiszem, hogy még egy próbálkozás után is csak jót röhögne rajtunk! Ha elvétenénk, vége, nincs több esélyünk! Kicsinál mindenkit!
– Hát pont ez az! Valahogy nincs kedvem úgy élni, hogy bármelyik pillanatban vámpírvacsoraként végezhetem! Vagy te! Vagy képzeld el, én Jamiára is gondolok, apropó, Lindseynek nem győzünk mit magyarázkodni, hogy hol a francba vagy állandóan!
– Szóval én csak magamra gondolok, baszd meg? Képzeld el, nem vakációzom Adam mellett!
– Tudom! De… – Frank szorosan összezárt ököllel hadonászott a levegőben. – Ki kell csinálnunk! Legalább meg kell próbálnunk kicsinálni!
Már majdnem valami olyasmi csúszott ki a számon, hogy azért annyira nem vészes a helyzet, talán nem is olyan szörnyeteg Adam, mint amilyennek ők képzelik, de szerencsére még mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, ráeszméltem, milyen brutális gyilkosságokat követett el, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül. Hogy juthat eszembe, hogy egy ilyen fenevadat védjek?
– Igazad van – bólintottam. – Sajnálom az… előbbit.
Frank átölelte a vállam, majd Mikey is követte a példáját. Nem győzték mondogatni, hogy sajnálják, hogy most ilyen durván viselkedtek, de nekik sincsenek acélból az idegeik.
Frankie elmesélte, hogy miként szívatta meg őket Adam, a ruháimat felhasználva, és mennyire féltek, hogy tényleg végzett velem.
Nem bírtam ki, hogy ne tegyem föl a kérdést, ami már Salvador első megemlítésétől foglalkoztatott.
Mit csináltak a fejjel?
– Bedobtam egy hátizsákba, rá egy rakat követ, és útnak engedtem a folyóban. Elsüllyedt – hangzott Frankietől a rémisztően higgadt válasz. Most már semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy teljesen komolyan gondolja Adam likvidálást. Az pedig erősen elgondolkodott, hogy mindeddig egy olyan ember volt a banda ritmusgitárosa, aki jól láthatóan hidegvérrel tűntet el egy emberi fejet. Ez nagyjából annyira nem illett bele az eddig számomra „való világnak” hitt dologba, mint a vámpírok létezése. Mikey arcát elnézve, Frankkel kapcsolatban ő is hasonló véleményen lehetett.
Beláttam, hogy igazuk van, nem tehetek úgy, mintha Adam a légynek sem tudna ártani, amiért velem eddig csak szórakozott. Bár az magamnak sem ismertem el, hogy eddig borzaszóan önzőn viselkedtem, de elhatároztam, és meg is ígértem a banda megmaradt tagjainak, hogy a biztonságunk, és a szeretteink biztonsága érdekében – na meg azért, hogy ne csináljanak a vámpírvadász felbérelésénél is több életet követelő baromságot–, kiszedem Adamből, hogy mitől döglik meg. Ezt természetesen könnyebb volt mondani, mint egyáltalán belegondolni.
Ha kell leszopom, igazán nem nagy ár azért, ha utána kapok egy fegyvert a kezembe, aminek köszönhetően többet nem parancsolhat, és nem öldökölhet ártatlan embereket kénye-kedve szerint. A „kiszedem Adamből, hogy mi a gyengéje” terv részeként persze nem említettem a srácoknak az esetleges – valójában elkerülhetetlen – orális műveleteket.
Lelkem mélyén tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ha Adam nem akarja elárulni – már pedig mi a szarért árulná el az ellene használható fegyvert –, akkor tehetek én érte bármit, nyelhetem akármilyen mélyen a farkát, akkor sem tudom meg a titkát. Mégis úgy éreztem, hogy ennyivel tartozom a barátaimnak. Legalább megpróbálom, nem csak Adam minden csettintésére ugorva várok, és hallgatom a fantasztikus történeteit, amíg Frank és Mikey az internet és könyvtárak segítségével próbálják megfejteni, mi lehet a fegyver egy eddig mesebelinek hitt faj ellen. Azt egyikük sem támogatta, hogy egymagam próbáljam meg kideríteni a dolgot. Ezt egy órákon keresztül tartó anyázós vitában fejtették ki.

*
Egyéb használhatónak tűnő terv híján, maradt az én elképzelésem. Sikerült elhitetnem a srácokkal, hogy Adam sokkal jobban odáig van értem, mint ahogy az látszik, és egy kis megjátszott kedvességgel elég sok mindent el tudok érni nála. Titkon abban reménykedtem, hogy ha ma este felhúzom Adamet az elhalálozásával kapcsolatos kérdésekkel, akkor el laza mozdulattal letépi a fejem, és mindenki számára véget ér a rémálom.
Magányomban döbbentem csak rá, hogyha nem vagyok Adammel, akkor már valahogy egyáltalán nem is tűnik olyan borzasztónak az egész, és mekkora baromság lenne megölni az arany tojást tojó tyúkot, aki jelenleg megannyi elképesztő történettel tud szolgálni. Hát istenem, ha az a perverziója, hogy engem nézeget zuhanyozás közben, amíg nem mászik rám, addig nézzen! Na jó. Talán mégis eléggé szörnyű, ha az embert folyamatosan szexuálisan zaklatják. De ha egy vámpír zaklatja szexuálisan az embert, az azért mégis csak...
Elszégyelltem magam a gondolattól. Nem játszhatok a szeretteim életével, csak azért, mert még órákon át hallgatnám Adam történetét Lorennáról, vérfarkasokról, és bármi egyébről, még akkor is, ha közben megállás nélkül molesztálna.
Írtam Lindseynek egy e-mailt – igen, csak egy rohadt e-mailre tellett tőlem, mindezek után –, hogy ne haragudjon, amiért teljesen eltűntem, de szar a mobilom, és el vagyok temetkezve a munkába, mert éppen remek ötleteim támadtak az új albummal kapcsolatban. Reménykedtem benne, hogy talán azt gyanítja, viszonyom van valakivel, és a következő üzenetében elküld engem a picsába, és soha többé nem akar látni.
* Adam:
Gerardék továbbra sem hagyták el a hotelt. Erre valahogy számítottam.
A kis énekesem a tévé előtt ült, igazi rock bálványhoz illő lazaságot színlelve, keresztbe tett lábbal bámult valami talkshow-t. Az egy dolog, hogy úgy ült a kanapén, mintha gruppie lányok csapatát várná, na de hogy mindezt kigombolt inggel tegye, az rögtön felkeltette az érdeklődésem. Hüm, ezek szerint máris hatott az én kis meztelenkedős tréningem?
– Jössz szerelmem? – nyújtottam ki a kezem, amint felfedtem magam előtte. Rögtön veszített a halál nyugodt rocker hatásból, de legnagyobb meglepetésemre felpattant, és elfogadta a kinyújtott kezem.
– Aha! – bólintott izgatottan.
Gondolom, nem kell részleteznem, hogy egy csöppet megdöbbentem a hirtelen jött lelkesedésén. Na, ahhoz sem kellett azért nagy IQ, hogy rájöjjek, készülnek valamire, nem pedig egy nap alatt jött rá, hogy most azonnal meg akarja kúratni magát.
– Helyes! – vigyorogtam.
Ebben a pillanatban a drága kis öcsike rontott be az ajtón. Újabb vámpírvadász ezennel sehol. Gerard viszont még jobban ledöbbent, mint tegnap a vadász felbukkanásakor. Ezek szerint ez még nincs benne a tervbe, akármit is akarnak.
– Gerard, ne csináld! – vetette rá magát Mikey a bátyjára.
– Hé! – cibáltam le egy mozdulattal Gerardról, és pólója nyakánál fogva magam elé állítottam. – Nyugi! Csak megdugom néhányszor a bratyód, és reggelre egyben visszahozom rendben? – mosolyogtam a tőlem telhető legbarátságosabban. – Nem kell itt a hisztid. Ma jó napom van, úgyhogy ne akarj felbosszantani!
Gyors léptekkel elindultam a folyosóra, Gerard pedig engedelmesen jött mellettem. Persze csak a hatás kedvéért nem teleportáltam még el. Kíváncsi voltam, hogy mit produkál még az öcsike.
Mikey ahogy összeszedte magát, rögtön utánunk rohant.
– Na ide figyelj! – fordultam hátra. – Ha most azonnal nem kopsz le, én tűntetlek el, Gerardot pedig úgy elintézem, hogy csak tolókocsival fog tudni közlekedni!
– Mikey! – sziszegte Gerard a fogai közül, pont mint akinek éppen beleköptek a kis tervecskéjébe.
Nem tudtam tovább türtőztetni a kíváncsiságomat, és egy pillanat alatt kiderítettem, hogy mi a nagy büdös helyzet. Kis híján felröhögtem. Ilyen édes gondolatot! Gerard ki akarja szedni belőlem, hogy mitől purcanok ki! Akkor ezért ez a nagy felhajtás. Szegény öcskös, sejthet valamit, hogy mégsem akarja nekem kiszolgáltatni a testvérét. Gerard meg vakmerőbb, mint gondoltam, amiért ilyenre vállalakozik annak ellenére, hogy tudja, milyen árai lehetnek az információnak! Jajj, csak ellen tudjak állni neki!
A gondolatolvasás után úgy érzem magam, mintha egy társasjátékban csaltam volna. Ezért vagyok képtelen pasziánszozni. Még magammal szemben is csalok. Na mindegy. Azért hagyom Gerardot hadd játsszon tovább. Mi lesz itt ma! – Képzeletben már sátáni kacaj kíséretében dörzsöltem össze a tenyerem.
– Mikey, ne aggódj! Nem fog bántani.
– Nem hát! Ő is élvezi! – Vigyorogva Gerard fenekébe csíptem. – Minél keményebben nyomom, annál nagyobb élvezettel visít!
Gerard idegesen forgatta a szemeit. Férfias…
– Na kopj le lécci! Ma nincs kedvem meggyepálni téged. Holnap, ha gondolod, beszállhatsz harmadiknak – vetettem egy unott pillantást a kis retardált felé, de még mindig nem volt hajlandó felszívódni.
– Azt szeretnéd, hogy tényleg halálra basszam a bátyád? Miattad?
– Michael! Nem akarok megdögleni! – csattant föl Gerard. Mikey végre lesütött szemmel visszahátrált a szobába.
Magamhoz öleltem Gerardot, és elteleportáltam vele.
Ezek a tér-ugrások igen kezdenek veszélyesek lenni Gerard izgágasága miatt. Milyen kellemetlen lenne, ha mondjuk valahol elhagynám a bal felét.

Lia és a vámpírok - 16. rész

*

Lehajoltam a magazinért, és újra széthajtogattam a gyűrött lapokat. Az első mondat után képtelen voltam tovább olvasni a rejtélyes eltűnésemről szóló cikket. A szövegnél már csak a képek voltak borzalmasabbak. Sápadtra kisminkelt arc, elkent fekete szemfesték, hogy még meggyötörtebbnek nézzünk ki. Talán ezzel akartuk visszaadni mindazt a szenvedést, amit az élet okozott. Legalábbis így gondoltuk. Drogfüggőség, alkohol, szerelmi bánatok, háborúk. Olyan dolgok, ami köré építhetsz egy egész albumot, és magad is elhiszed, hogy borzalmas egy világban élsz. Pedig nem tudsz semmit. Még ennél is többet akartam felejteni, ehhez viszont le kellett zárnom dolgokat, amit nem halogathattam tovább. Nem simogathatom örökké egy tejföl szőke kis démon fejét, miközben a barátaim, a családom azt sem tudják, hogy meghaltam.

– Adj egy telefont! – mordultam Chrisre.
– Majd talán ha szépen kéred.
– Chris! – kiabáltam.
– Ajj, úgy imádom, ahogy a nevem tudod mondani! – és a kezembe dobott egy rózsaszín, fekete strasszkövekkel díszített mobilt. Inkább nem kérdeztem rá, hogy ez az övé, vagy Lucy-é. 
Az öcsém számát tárcsáztam. Nem mintha más számát tudtam volna fejből. Reménykedtem, hogy nem fogja fölvenni. Amint kicsengett, már legszívesebben nyomtam volna ki a hívást, de Mikey szinte azonnal beleszólt.
– Haló?
– Gerard vagyok – a hangom elcsuklott. Gyors búcsút akartam.
– Uram isten! – nyögte olyan megtörten, amilyen hangot senki sem szeretne egy rokonától sem hallani. – Tényleg te vagy az?
– Én – suttogtam elhaló hangon. Folytatni akartam, de a szavak a torkomon ragadtak, majd könnyként távoztak a szememből.
– Hol vagy Gee? – Mikey zokogott. – Mindenki attól retteg, hogy… hogy… Istenem, Gee…
– Én… én jól vagyok – Ennyit tudtam kinyögni. Gyorsan, fejben elképzelni egy rögtönzött búcsúbeszélgetést milliószor egyszerűbb, mint megvalósítani. – Figyelj, ezt így telefonon nem jó. Otthon vagy?
Mi a lószart csinálok?
– Igen! Persze! Gee, én…
– Néhány perc és ott leszek! – hadartam, anélkül hogy egyáltalán belegondoltam volna, és lecsaptam a telefont.

– Vigyél Mikeyhoz! – parancsoltam Chrisnek, és villámsebesen lediktáltam a címét.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húzta el a száját.
– Leszarom! – ordítottam. – Vigyél hozzá!
Chris a fejét csóválva megvonta a vállát.

– Hát jó. – A vörösesbarnára mázolt ajtó előtt álltunk, kis híján bevertem az orrom az arany 23-as házszámba.
Mikey sosem zárta be az ajtót amikor otthon volt, akár be is sétálhattam volna, ahogy megannyiszor hónapokkal ezelőtt. Csengettem.
Az öcsém úgy tépte föl az ajtót, mintha az élete függne tőle, ugyan azzal a lendülettel a nyakamba akart borulni, de megtorpant, és elhűlve bámult végig rajtam.

– Te hogy… és az orrod… és… – hebegte. Én magam teljesen meg is feledkeztem róla, hogy az arcom már nem egyezik azzal a képpel, ami Mikey emlékeiben élt. Nem tudtam semmit felelni, csak könnyezve a nyakába borultam. Nem találtam a megfelelő szavakat arra, amik az utóbbi napokban történtek velem. Ő is reszketni kezdett a sírástól, és átölelt.
– Hívtam anyát is, hogy… hogy… – hüppögte a fülem mellett, könnyeivel az ingemet áztatva.
Néhány másodperc sem kellett, hogy rádöbbenjek; nem a testvéremnek kellett volna az első embernek lennie, akivel vámpírként találkozom. Ahogy a vállára hajtottam a fejem, éreztem az ereiben áramló vér lüktetését, mintha a koncerten a dübörgő erősítők előtt állnék.
Egy öntudatlan állapot határmezsgyéjén állva kicsit elfordította a fejem, hogy az ajkaim a nyakához érhessenek. Először csak óvatosan előre toltam a nyelvem. Mikey lélegzete a fülemet súrolta. Lassan csókot nyomtam a forró, szinte izzó bőrére, majd… Bár mondhatnám azt, hogy elsötétült előttem a világ, és a tudatom uralmát átvette valami szörnyeteg.
Minden porcikám tudta, hogy mire vágyom mindennél jobban, és ez a vágy egy pillanat alatt elnyomta azt, hogy Mikey az öcsém, akit imádok, és sosem lennék képes bántani. Nem is bántani akartam. Csak a vérét. A sűrű, vörös nedűt, ami az ütőerében lüktetett, az életet, a legutolsó cseppig. Csak Mikeyt.
A nyakába mélyesztettem a fogaim, átöleltem a testét, és egyé váltam vele, az egész lényével. Mindet akartam. Az utolsó lélegzetvételét is. Örökre.
Chris elkapta a vállam, és megpróbált elhúzni az öcsémtől, aki a rémülettől megmozdulni sem bírt, mi több, belenyugvással hagyta, hogy szívjam. Nem csak a vérét. Mindenét. Mintha összevágott videoklip pörgött volna, úgy láttam a lehunyt szemhéjam előtt együtt töltött gyermekéveink egy-egy villanását, és a film haladt tovább, és tovább, és tudtam, hogy így kell történnie, így kell elvennem Mikey életét, elvenni mindent, ami maga Mikey.
Az, hogy így rám bízta magát, és egy pillanatig sem ellenkezett, csak fokozta a földöntúli élményt.
Az egész alig néhány másodperc alatt zajlott le, én mégis az örök élvezet egy darabjának éreztem.

Chrisnek sikerült lefejtenie az öcsémről, és visszarángatott a hotelbe. Hosszú másodpercekig bármit megadtam volna, hogy a legutolsó cseppig kiszívjam az öcsém vérét.
A szőke vámpír leültetett az egyik fotelbe, az ölembe mászott, és a támlának szorította a vállaim.
– Ne borulj ki, csak vegyél mély levegőt! – suttogta, arra várva, hogy újra tombolva szétverek mindent. Először valóban ez volt a tervem, de végül moccanni sem voltam képes a ténytől, hogy a legkisebb lelki vívódás nélkül kioltottam volna Mikey életét.
És megtenném, újra, meg újra.

*

Eltökéltem, hogy amint feljön a nap, átadom magam a sugarainak.

– Nincs semmi baj – mondta Chris és csitítóan az arcomat simogatta. – Alig ittál belőle valamit, nagyobb volt az ijedtség!

Megöltem volna. Mindennek tökéletesen a tudatában voltam, és meg akartam ölni.
– Hát ti meg már megint nélkülem basztok? – rikácsolta Lucy. Észre sem vettem, hogy előkerült, de most a legkevésbé sem érdekelt.

– Luc, most ne! – torkolta le Chris.
– Ennek meg mi baja? – bökte meg a vállam a rózsaszín kislány.
– Mindegy, csak hagyd!
– Faszom ki van már veletek, engem mindenből kihagytok!
– Lucy!
– Chris! – Egyik jobban affektált, mint a másik.
– Csak hagyj minket, oké?
– Azt lesheted! Mi baja van?
– Kicsit megharapta az öccsét, úgyhogy most ne szekáld.
– Nem máááár! – Tapsikolt Lucy ugrándozva, majd megállt és csalódottan lebiggyesztette az élénk lilára kent ajkait. – És én kimaradtam belőle? Miért nem ölte meg?
– Hülye vagy?! Ha hagyom neki, hogy kinyiffanjon, még jobban megutál minket!
– Hát aztán! – kacarászott Lucy. – Hol az öccse?
– Ne is gondold!
– Mekkora segg vagy már megint! Mindegy, már találtam egy ezerszer jobb pasit! Modell! Tuti imádnád! De ha nem akarsz jönni, feldughatod magadnak a zombi farkát! – Lucy köpött felém egyet, majd köddé vált, maga után hagyva a tömény vattacukor illatot, amit a ruhái árasztottak magukból.

– Gee, nincs semmi baj, oké? Ha néha iszol emberből, akkor simán kordában fogod tudni tartani az ilyesmit. Nem lesz semmi gáz. Ettől még nem kell kimenned a napra – Chris megállás nélkül simogatta az arcom. – Iszol egy-két emberből aztán akkor találkozol a tesóddal, amikor csak akarsz, és egyáltalán nem lesz rá késztetésed, hogy megedd! Oké, lehet, hogy késztetésed lesz, de simán ellen fogsz tudni neki állni, mert erős vagy ám! Kibírtad Andor pirítóját! Egy kis önkontroll meg sem fog kottyanni, előtte gyakorolunk egy kicsit, és… – Már nem is figyeltem Chris szavaira, lehunytam a szemem, és felidéztem magamban azt a gyönyörű pillanatot, amikor öngyilkos lettem. Sosem éreztem magam annál szabadabbnak, mint ahogy ott álltam a szakadék szélén, mezítláb, talpam alatt az apró, éles kis kavicsokkal. Aztán csak előre dőltem. Csukott szemmel zuhantam. Annyira egyszerű volt, annyira könnyed, annyira tökéletes, megsemmisülve átadni magam a gravitációnak. Egyáltalán nem fájt. Fogalmam sincs, mikor vágódhattam úgy az egyik kiálló sziklának, hogy kitörtem a nyakam, vagy csak eszméletemet vesztettem, és a szakadék aljára érve ért a halálos becsapódás.
Mennyire szép volt.
Ez a szőke kis buzi pedig elvette tőlem.

Visszaszerzem. Lehet, hogy nem lesz olyan kellemes, ahogy a nap sugarai szénné égetnek, mint szabadon zuhanni a semmibe, de nem is baj. Aki a saját öccsét ölné meg, az nem is érdemel meg olyan luxust, mint a gyors halál.

*

Lianne:

– Már nem azért, de senkit nem zavar, hogy állandóan halni készül, de még mindig itt van?
– Pofa be Adam, ez az én történetem! – morogta Raven.

– De ha egyszer borzalmasan szenvedős?

– Akkor az! Attól még, hogy te nem vagy képez érezni még…– Ez nem az érzésekről szól, hanem arról, hogy „Jajj meg akarok halni, de jajj mégse!”

– Le vagy szarva Adam, keres valami más elfoglaltságot! – kiabáltam rá.

Nincs rám jó hatással, ha túl sokat vagyok teljesen összezárva Liával

Sziasztok drágaságaim, visszatértem az internet csodálatos világába! Lia állandóan azzal cukkol, hogy egy tizenöt éves Facebook függő tinilánynál is jobban odáig vagyok a netért, de hát könyörgöm, otthon még jó pár évig semmi rombolható nem lesz, amivel elüthetném az időt, hozzátok még nem tudok testtel együtt átmászni, úgyhogy marad az interneten garázdálkodás. Ráadásul tényleg minden fönt van rajta, ami a ti világotokban egy fikarcnyit is érdekes! Nem csoda, hogy hiányzik!

Lia megállás nélkül azért rinyál, hogy már egy hónap sincs a nyárból, és jajj mi lesz majd szeptembertől. Mi lenne?
A "nyaralásról" sok érdekeset nem tudok írni, mert Lia egy hétig a családjával volt, addig legalább tudott írni, mint a gép, szóval az MVR-t szépen összeszedtük, és most próbálja kipofozni a "második adagot", ami így nyersen több, mint vállalhatatlan. És még én vagyok érte a hibás!  "De most komolyan, nem tudtál volna akkor szólni, hogy inkább valami értelmeset csináljak?" Hát kössz. Majd próbáljon meg ő más fejében húzogatni a drótokat, és olyan sorrendbe pakolgatni, hogy minden a jó helyre kerüljön. Ő ellenkezett foggal körömmel a létezésem ténye ellen, és akkor még én vagyok a szemét, amiért nem szóltam, hogy az egész sztori baromság. Gizi meg amúgy is szólt neki helyettem. Ott van feketén fehéren. Erre meg persze az volt akkor a reakció, hogy "Ő csak ne mondja meg Nekem, hogy Adam milyen!". Hát, pedig megmondta. Lia drágám, minden vagy, csak nem jó ember ismerő. Illetve démon ismerő.
Na mindegy, még mindig ezerszer jobb helyzetben vagyok, mint Phil. Majdnem (?) akkora szerencsétlent szedett össze magának, mint Lia, pedig ilyen téren nehéz megdönteni a negatív rekordot. Bocsi drága. Jól van, jól van, nem csesztetem ennyit, csak ez a két hét totális összezártság kicsit megfeküdte a gyomrom. Oké, haza mehettem volna, nem erről van szó, csak ahhoz meg nem volt kedvem. Persze Prisszel beszéltem néha, de neki is be kell látnia, hogy otthon még Raven világmegmentő próbálkozásai ellenére is minden dögunalmas. Még minimum két generáció kell, mire az emberiségnek újra kedve lesz háborúzni.

Erről jut eszembe, hol az a Ghoul fic? Crossovereket akartak csinálni, random húzogattak ki neveket, és mindenkiről írtak valami hülyeséget, naná, hogy összeakadtam Ghoullal, erre "ja bocs, akkor ennyi volt". És akkor velem nem lehet játszani, mert csalok.
Úristen, tényleg nem kéne hetekig megszakítás nélkül egy csajjal élnem, mert még picsám is lesz a végén, annyit rinyálok ezen a fél oldalon.
Azt hiszem regenerálódnom kéne.
Neki is kezdek.
Aztán majd hamarosan lesz MVR és Raven szenvedése új fejezet, Terry Pratchett: Mágia színe kritika, meg esetleg a Postamester című filmről is írok néhány szót, Lia tervez zeneajánlókat - vagy mik azok -, meg Good Omens (Elveszett Próféciák) ficet is szándékozik feltölteni. Melegen ajánlom, hogy azt, amelyikben én is szereplek, nem pedig a megnyirbált verziót.
Na meg vár rám három új True Blood rész.

Nektek amúgy hogy telik a nyár?

Lujza

Mivel egy hétre még net-mentesebb helyre vonulunk Liával, mint amilyenen eddig voltunk, ezért ezzel a Terry Pratchett: A mágia színe ihlette egyperces novellával kívánunk addig is kellemes időtöltést!

Lujza 

– Mutatni akarok valamit! – zökkentett ki Adam a félálomból. Szép és jó dolog a meditálás, agykontroll, lelki elcsöndesedés, imádkozás, meg minden ilyesmi, csak pechemre az összes túlvilági lény az ezekhez vezető szinteken téblábol. Ráadásul Adam egyáltalán nem téblábolásszerűen űzi a műfajt, hanem száguldozik szembe a forgalommal, mint egy ámokfutó az autópályán.

– Mit? – sóhajtottam, és letettem arról az elképzelésemről, hogy a következő órákban egy gyönyörű és egzotikus sziget partján süttessem a hasam két pálmafa közé erősített tarka függőágyban, valami hűsítő koktél szürcsölgetve.
Adam nem vesződött magyarázatokkal, a következő pillanatban a tenger nyugtató hullámzását vízesés zubogása váltotta fel, oda minden napsütés és daloló paradicsommadarak, helyettük gyér holdfény és…

– Mi a jó élet ez? – A szemem kidülledt a meglepetéstől, majd gyorsan hunyorítva kezdtem méregetni a kastély előtti – vagy mögötti, ezt még nem sikerült tisztázni; Adam ragaszkodik hozzá, hogy az a kastélya eleje, ami a vízesés felé néz, én viszont nem tartok túl logikusnak egy szakadéktól két méterre nyíló bejárati ajtót – szóval park szélén álló objektumot.

– Lujza – vigyorgott Adam és elfogultan bámulta a lényt, ami a legkevésbé sem keltett Lujza benyomást. A legnagyobb élőlény, amit eddig testközelből volt szerencsém látni, az az állatkerti elefánt, magasságát tekintve pedig a zsiráf. Azokat már úgy megszokta az ember. Ha az arányait vesszük ez az állat viszont úgy nézett ki, mint egy elefánttestű, zsiráfnyakú, hüllőpofájú és farkú, valamint karmos lábakkal és óriási denevérszárnyakkal felszerel mutáns, fekete pikkelyes, tüskés-tarajos bevonatban.
Oké, határozottan úgy nézett ki, mint egy sárkány. Elég sok ember láthatott már sárkányt filmekben, ábrándozás, olvasás vagy írás közben, netalán tudatmódosító szer hatása alatt állva, de azért egy sárkány random felbukkanása némi megdöbbenésre ad okot.

Sárkány léte ellenére legalább nem úgy nézett ki, mint aki éppen támadni készül. A biztonság kedvéért tettem egy lépést hátra. Adam lábára. Még jó, hogy őt az ilyesmi közel sem zavarja annyira, mint engem egy hús-vér sárkány.

– Lujza – nyögtem. A sárkány érdeklődve rám emelte a kosárlabdányi, búzavirágkék szemeit. Pupillája hosszúkás volt, mint a kígyóké, ez némileg csökkentette a barátságos kisugárzást, viszont a szája vonala szakasztott olyan volt, mintha kedvesen mosolyogna.

Mivel Adam szokásával ellentétben nem tűnt túl közlékenynek – inkább csak vigyorogva szívta magába a sárkánnyal előidézett döbbenetemet–, kénytelen voltam utána érdeklődni a dolognak:

– Hogy kerül ide egy sárkány?

– Lett – felelte Adam elégedetten, megkerült, a sárkányhoz vonult, és megpaskolta az oldalát. Az óriásgyík lehajolt és bizalmasan megböködte fejével a démon oldalát.
– Aha – sóhajtottam cinikusan. – Van valahol az erődben egy sárkány-fád, ami évezredenként ad egyetlen gyümölcsöt, és annak a belsejében kukac helyett egy icipici sárkány lapul, ami azonnal megnő ha kihámozod.
– Na látod, ezért írsz te! – Szórakozottan simogatta a sárkány pofáját.

– Most komolyan, hogy kerül ide? – vágtam csípőre a kezem.
– Azt mondtad, hogy én nem tudok a képzeletemmel teremteni. Tessék.
– Ó basszus… – Amennyiben ezt a sárkányt tényleg Adam rakta ide a semmiből, örülhettem, hogy csak egy gigantikus méretű hüllő karmokkal és hegyes tépőfogakkal, nem pedig valami olyan, aminek már csak a látványától is szörnyethalnék. Persze jelen helyen nem tudok a szó szoros értelmében meghalni, viszont egy kellemes kis mentális károsodás bármikor szóba jöhet, és még egy időre szándékozom megtartani az ép eszemet.
– De ez nem Wyrmberg! Itt nem lehetnek csak úgy sárkányok! – próbálkoztam, és bántam a napot, amikor először került Adam kezébe Terry Pratchett regény. Elalvás előtt életveszélyes könyvet olvasni.
– Ezt erősen cáfolod, igaz Lujzikám? – gügyögött Adam az újdonsült házi kedvencének. Egyszerűbb volt, amikor még csak macskát tartott.
– Az égvilágon semmi sem indokolja, hogy neked sárkányod legyen. Tudsz repülni egyedül, egy csettintéssel porig égetsz bármit, és a rohadt életbe, te magad átváltozhatsz át sárkánnyá, ha olyan kedved van! – Imádkoztam, hogy ne legyen olyan kedve.
– Szerintem tökéletes indok az, hogy szeretném, hogy sárkányom legyen – vigyorgott. Igen, tudom, tényleg felesleges leírnom, hogy vigyorog, mert állandóan azt csinálja.

– Ha ez így menne Raven már rég halott lenne! Teljesen!
– Mindig elfelejted, hogy Raven egy pöcsfej. Na, nem is akarod megsimogatni? – vakarta meg a sárkány méretes állát.

Már hogy ne akartam volna!

– Egyáltalán mit eszik? – kérdeztem bizonytalanul.

– Embert.

– Adam! – Megtorpantam. Most már csökkent a simogatási vágyam.– Mindössze egy Magyarország méretű szigeten élnek itt emberek, nem gondolod, hogyha rajtatok kívül még egy sárkány is elkezdi őket zabálni, akkor igen hamar elfogynak?

– Akkor tehenet.

– Tehenet… – tártam szét a karom megadóan. – Hol van itt tehén?

– Ne ragadj már le a részleteknél – vonta meg a vállát. – Lujza itt marad, és kész, majd eszik, amit eszik. Az is lehet, hogy vega.
Na persze. Vega vámpír, vega sárkány…

– Oké – nem mintha lett volna választásom –, de hogy nekem egyik regényben sem fogsz sárkányháton röpködni, arra mérget vehetsz!

– Miért? Mindenki szereti a sárkányokat. – Ebben van némi igazság. – Ráadásul lehet ezeknek a gyönyörű szemeknek ellenállni? – pislogott Adam meghatottan.

A sárkány felém nyújtotta a nyakát.

– Nyugi! Nem fog bántani! Akár a hátára is ülhetnél! – biztosított Adam.

– Mégis hova? – Az állatka hátából harminc centinként negyven centis, éles tüskék álltak ki.

– Az elsőtől a negyedikig egyik sem vág igazán. Simán közéjük lehet ülni. Még kapaszkodni is tudsz – magyarázta hanyagul.

Elbővülve hagytam, hogy az óriáshüllő megszimatoljon, mint egy kutya, azzal a különbséggel, hogy a lélegzetvételétől kis híján az orrlyukára tapadtam.

– Jó, hát tényleg elég aranyos – ismertem el mosolyogva, és kinyújtottam a karom, hogy megsimogassam a sárkány orrát. A következő pillanatban már nem volt meg a kezem, amivel hozzá akartam érni. Mielőtt elájulhattam volna a csonka, véres cafatokban lógó maradék karom látványától, szerintem már a felsőtestem is elvált az alsóbb részeimtől, követve a karomat Lujza gyomrába.

Nem ültem fel zihálva és leizzadva az ágyamon, de azért a szívem hevesebben vert, és miközben az oldalamra fordultam, gyorsan megbizonyosodtam róla, hogy mindkét kezem a helyén van még.

– Oké, még egy kis nevelésre szorul a kislány. Nincs mese, tényleg embert eszik – hallottam Adam vidám hangját valahonnan elég távolról ahhoz, hogy végre aludhassak.

 

Éljenek a macskák! - Terry Pratchett: Mort, a halál kisinasa

A Halál szereti a macskákat, és Mucinak hívják a lovát. Imádom!
Az már biztos, hogy Terry Pratchett megvett magának a humorával.

A sztori amolyan enyhén szirupos kis édesség, mert hát egy ügyetlen – bár talán az életképtelen jobb szó –, srác elszegődik a Halál inasának, aztán meg akarja menteni a királykisasszonyt, de összekutyul vele mindent. Illetve nem is, mert a történelem meggyógyítja önmagát. Szóval nem is igazán értettem, hogy akkor mi is volt a gáz, azon kívül, hogy a királylány kipurcan volna, ami nem okozott volna nekem nagy szívfájdalmat.

Az egész könyvet azok az elvetemült poénok varázsolják élvezetessé, amikből minden oldalra jut bőven, így nem is zavart különösebben, hogy a történet és a szereplők is hagynak maguk után némi kívánnivalókat. 

Egyszóval Mort egyike volt azon embereknek, akik veszélyesebbek, mint egy teli zsák csörgőkígyó. Eltökélt szándéka volt, hogy fölfedezze a világegyetem mögött megbúvó logikát. Ami nem lesz könnyű, mivelhogy nincs olyan. A Teremtőnek volt egy pár figyelemreméltóan jó ötlete, amikor összeállította a világot, de az érthetővé tétel nem tartozott közéjük.

Tovább olvasom!