Christopher Moore: Ördögöd van!

Nem túl bizakodva álltam neki ennek a könyvnek, mert bár a címe már azonnal megfogott, egy kicsit utánaolvasva elég rossz kritikákat kapott.
A fülszöveg azonban olyan bizalomgerjesztő volt, hogy képtelen voltam nem belekezdeni:

Mindenkinek van ördöge, télen is, nyáron is. Van, aki tagadja, van, aki nem tud róla, sőt olyan is akad, aki büszke rá. Hősünk, Travis, a kiugrott papnövendék szeretne megszabadulni ördögétől, akit egyedül ő láthat, a többiek csak akkor, ha… de ezt úgyis megtudják.

Papnövendék? Ördögök? Ide nekem! Bár azt végig nem értettem, hogy miért nem lehetett a demont démonnak fordítani, miért kellett az ördög elnevezéssel szórakozni, amikor ha másban nem is - bár erről szerintem bőven vitába lehet bonyolódni -, de hangulatában van különbség.

Az tény, hogy közel sem a legjobb könyv, amit valaha is olvastam, a Bifftől meg aztán tényleg fényévekkel le van maradva, de szerencsémre nem úgy kezdtem neki, hogy valami Biff-szerű humordömpinget vártam, csak egyszerűen kíváncsi voltam, mit hozott ki démon témából az író.

Még így az elején tegyünk említést a külcsínről.
Olyan kritikán alulin undorító a magyar borító, hogy eltiltanám a grafikusszakmától aki ezt összecsapta. Mint láthattátok nem is ezt raktam ki ide a főoldalra, mert vállalhatatlanul ocsmány.

Egy kis grafikai elemzés Liától, ha már egyszer van valami képesítése, vagy mi.
RONDAAAAAA!
Köszönjük.

Lépjünk tovább a tartalomra: egyszer olvasós, könnyed kis elfoglaltságot nyújt, ezen kívül nem sok egyebet. Az eleje elég vonatottan indult a sok-sok szemszög miatt, aztán a közepén, mikor minden szereplőt megismerhettünk, már rendesen belemerültem a kaliforniai kisváros életébe.
Sajnos a vége viszont megint ellaposodott.

Mint már írtam, az alaptéma érdekelt, démonok, dszinnek, ördögök, stb., sajnos erről csak akkor esett érdemleges szó, amikor Gian Hen Gian, a dzsin gyorsan ledarálta Augustus "Gus" Brine-nak, hogy mi is ez az egész Salamon pecsétjével, meg Jehovával.

– Azt hittem, azok csak olyan történetek.
– Hogy Aladdin lámpája égetné le a golyóidat, ember! Minden az. Mi egyéb van a történeteken kívül? Egyedül a mesék hordozzák az igazságot. A dzsinnek tudták ezt. Nekünk hatalmunk volt saját történeteink
felett. Mi olyanná alakítottuk világunkat, amilyenné akartuk. Ebben állt a mi dicsőségünk. Jehova alkotásra teremtett bennünket, és aztán féltékeny lett ránk. Ellenünk küldte a sátánt és az angyalok seregét. A túlvilágra száműzettünk, ahol nem tudtuk valóra váltani történeteinket. Ezután teremtett egy olyan fajt, amelyik nem tudott isteni módon alkotni, és ezért félte a Teremtőt.

Ez lenne az az idézet ami a leginkább megfogott a könyvben, és azóta is elgondolkodom rajta, ez után már nem dobott fel érdekfeszítő témákat. De a dzsinnek szimpatikus teremtményeknek tűnnek, azt hiszem kicsit után kéne néznem.

A karakterek, háááát... Nagyon jó kis történetek voltak mindenkinek az éltéről, én szeretem olvasni az ilyen részletes háttértörténeteket, szóval élveztem, ahogy mindenki be lett mutatva, ettől függetlenül egyikük sem volt olyan egyéniség, akiért odáig lettem volna. A dzsinn (Gian Hen Gian) és az ördög (Catch) kifejezetten gyenge volt, ami azért elég nagy hátrány egy ilyen sztorinál, ami rájuk építene.
Két olyan karakter volt aki még akár meg is fogott volna, ha nem döglenek meg néhány oldallal a felbukkanásuk után. A drogdíler gyerek, meg a transzi. Naná, hogy azonnal nyamm bekapta őket a szörnyeteg.

A többiek laposak, és a megannyi életútjukkal kapcsolatos infók ellenére érdektelenek voltak. Nem mondom, hogy nem volt jól felépítve a karakterük, egyszerűen csak... Most könyörgöm, miért kellett a két fiatal női karakternek egyaránt társfüggő kis szerencsétlennek lennie? Oké, Rachel azért átváltott leszbikusra, miután a szívszerelme párszor szarráverte, ő meg cserébe kinyiffantotta, de annyira de annyira buta, hogy az nem igaz. Viszont a kis szerelme, Bella mentalitása egészen megtetszett.

[Bella]– Azt hiszed, hogy egy olcsó lotyó vagyok, ugye? Azt hiszed, te felette állsz ezeknek a dolgoknak, és hogy te nem adod el magad? Fizettél nálam lakbért egyáltalán?
[Rachel]– Fölajánlottam. Azt mondtad, nem érdekes. Én szerettelek.
– Hát, akkor ez az árad.
– Ez nem ár! Ez szerelem.
– Elkelt!

Persze Bella sem szerepelt sokat. Viszont volt egy Jennynk, a másik kis társfüggő szerencsétlenség. Vele nem is lett volna bajom, ha végül tényleg lelép attól a részeg, elcseszett művész Robetrről, de neeem, átéltek egy közös démonos kalandot és ettől Robert örökre megtér, és minden szép lesz. És ez volt a happy end egyik része. Hát persze. Gratulálok Jenny, kitűnő választás!

Jöjjön a srác, aki megidézte a démont a papi szemináriumban.

 Kilencven éve ellenére, Travis kitűnő kondiban volt. Ami azt illeti, húszas éveinek elején járó fiatalembernek látszott: éppen ennyi idős volt, mikor megidézte ördögét. Komor, szikár, sötét szemű ember, gonoszságot sejtető, markáns vonásokkal, ám ezt az arcán honoló állandó bizonytalanság megcáfolta – olyan benyomást keltett, mint aki egyetlenegy kérdésre vár választ, ami élete valamennyi gondját megoldaná, már ha emlékezne a kérdésre.

Travis, drága Travis, te is akkora idióta vagy, hogy az nem igaz. Így a visszagondolás közben jövök rá, hogy tényleg mindenkire az a legjellemzőbb tulajdonság ebben a könyvben, hogy buta. És Travis esetében még csak nem is palástolta az író...

– Hetven éve nem tudott rájönni, hogy az akaratereje az, amivel kordában tudja tartani az ördögöt.
– Szóval akkor gyogyós?

És éppen az a baj, hogy mivel Travis ennyire kis nyomi, Catch szerepe is leértékelődik, mert egy ilyen srác aztán nem nagy társaság.

„Szóval pokolbéli vagy?” – kérdeztem. Tudtam, hogy hülye kérdés, de hát az embert még a papneveldében sem készítik fel egy ördöggel folytatandó társalgásra.
„Nem – mondta –, édenkerti vagyok.”
„Hazudsz” – vágtam rá. Így kezdődött, és Catch immár hetven éve folyamatosan félrevezet a
hazugságaival.

Miért, miért nem lehetett kicsit jobban összeszedni ezt az emberkét? Hümm? Annyi minden lehetett volna belőle, tényleg! Egyszerűen nincs olyan, hogy az ember az egész életet retkes gyertyatartók keresésével tölti. El kellett csábulnia. És semmi. Ő erkölcsös egy démonnal az oldalán, és ettől most hasra kéne esnem. Még akarok Travisről, meg a papszemináriumról, még a perverz Jasper atyáról! Ezt kellett volna megírni. Egy jó kis démonnal. Mondjuk velem.
(Gizikém, szerzek én magamnak papnövendéket, ezt már megfogadtam!)


A többi karakterről úgy érzem nem érdemes többet írnom, ha érdekel úgyis elolvassátok a könyvet, aztán megismerkedtek velük. Nekem Travis és Catch totálisan unalmas kapcsolata miatt fáj a szívem.Na meg azért a végkimenetelért is, hogy az is semmilyen lett.
Ja, és Travis azt kapta "meglepetésből" ajándékba a dzsinntől, hogy visszafelé fognak öregedni a szerelmével. (Mert persze miután elűzte a démont megöregedett.) Hát azért ez nem egy olyan jó ötlet, én nem hiszem hogy örömmel bevállalnám.
Ó, és mi vitte el az ördögöt? Na mi? Egy madár. Kezdem nem szeretni a madarakat.

A bagoly rikoltásának hangrezgései szétrepesztették a kocsi szélvédőjét. Catch éppen fölnézett, amikor a hatalmas karmok körbezárták a testét, és elragadták a kapálódzó ördögöt, föl a magasba.

Rendben, azért itt a "mitológia" miatt rá lehet fogni, hogy logikus volt.

Összegzésül: végül eléggé lehúztam az egész könyvet, de olvasás közben nem volt olyan rossz. Egyszer olvasós, tényleg.