Az aktmodell

Lia: A következő kis novellában Raven és Chris egy másik világról álmodik. 
Adam: Csak bele ne fulladjatok a nyáltengerbe, oké? Én szóltam.

*

– Egy másik élet megannyi pontján találkozhattam volna veled!

 Gimnazistaként az iskola folyosón, az utcán sétálva, vagy valami lepukkant buliba, ahova eljártam piálni néhány haverommal. Találkozhattunk volna az egyetemen, a hamburgeresnél ahol dolgoztam, vagy egy koncerten, mikor már a bandával játszottam… Ó, az egyetemen! Lehettünk volna lakótársak. Közösen fizettünk volna egy helyes kis albérletet valahol az egyetem közelében. Vagy ha nem lakótársak lettünk volna…

Második félév, anatómia óra. Nagy, kör alaprajzú műterem, tetőablakokkal. A terem közepén egy húsz centi magasságú emelvény, körülötte a rajzpadok.

Geometrikus formák, arányok, csontok, izmok, csontváz, néhány portré, és elérkeztünk az aktokhoz. Négy modellt ütemeztek be nekünk a félévre. Egy idős nő, egy fiatal hölgy, egy vén pasas és egy srác. Az a srác lehettél volna te. Az idős férfivel kezdtünk, eleinte egy kicsit zavarba ejtő volt, de a második szünet után már teljesen megszokta az ember a meztelenséget, semmivel sem volt kellemetlenebb rajzolni, mint egy üvegekből és dobozokból tákolt beállítást. Csak egy modell. Hétfőn és szerdán rajzoltuk a férfit, mindkét nap háromszor negyvenöt perc. A következő héten kíváncsian vártam, hogy ki is lesz a következő modell.

Úgy helyezkedtem a teremben, hogy lehetőleg szemben legyek majd a modellel. A szenet és a ceruzákat már előkészítettem, papír gondosan felcsíptetve a rajztáblára. Már a többi hallgató is megvolt minden előkészülettel. A tanárnő a mobiltelefonján kutatott a modell telefonszáma után, hátha el tudja érni, és megtudakolni a késés okát.

Vártunk.

És akkor beléptél volna te!

Még nem sok figyelmet fordítanék rád, valószínűleg a másnap vizsgán morfondíroznék valamit. Csak annyit jegyeznék meg belőled mielőtt a tanárnő a teremben felállított paraván mögé vezet, hogy egy szőke, fiatal srác vagy.

Egy világoskék, vastag köntösben és narancssárga fli-flop papucsban lépnél elő a paraván mögül, majd közelebb sétálnál a középen álló emelvényhez. Levennéd a papucsod, a köntösöd pedig egy üresen álló rajzpadra terítenéd. A tanárnő kiadná neked az utasítást, te pedig tökéletes kontraposztban állnál a pulpitusra, pontosan szembe velem. Jobb lábadra nehezednél, bal lábadat lazán oldalra nyújtanád. Jobb kezed a csípődön, balod pedig a combodon pihenne.

Gyönyörű vagy, mint mindig. Márványból faragnivaló tökéletesség, de nálam csak szén és ceruza, hogy alkossak valamit, ami megörökíthetné azt a lehengerlő bájt, amit soha életemben nem tapasztaltam még. Anyaszült meztelen férfit sem sokat láttam addig magamon kívül, kivéve persze a művészettörténelem könyvek lapjain.

Az anatómia tanárnő gyakran kritizálta a rajzaim, mondván, hogy most nem az a dolgom, hogy úgy rajzoljak, mintha egy képregény lapjára készülne az alak. Általában egy vállrándítással elintéztem a megjegyzéseit, de ahogy te állnál előttem, elhatároznám, hogy pontosan azt az esztétikai élményt akarom visszaadni, ami elém tárul a személyedben. Néhány perc múlva eszmélnék rá, hogy még egy vonalat sem húztam a lapra, csak megbabonázva bámullak. Zavartan körbepillantanék a csoporton. Néhányan már rajzolnak, de a lányok nagy része továbbra is csillogó tekintettel meredne rád. Természetesen a nagyrészük szívesen ágyba bújna veled.

Nekilátnék a rajznak, igazán elmélyülten alkotnék, mert tudom, hogy így, egy ilyen tökéletességet lerajzolni csak egyszer van szerencséje az embernek, elvégre nem vagyok meleg, hogy csak úgy indok nélkül meztelen fiúkat rajzoljak.

Nagyon hamar elérkezne az első szünet, úgy érezném, semmi érdemlegeset nem sikerült művelnem, úgyhogy mikor kinyújtóztatnád a végtagjaidat én felpattannék a helyemről, és lemennék az udvarra elszívni egy cigarettát.

– Én nem cigizek? – kérdezett közbe Chris csillogó szemekkel.

– Dehogyis, az ártana a tökéletes bőrödnek, a fogaidról már nem is beszélve! Amúgy is, köntösben vagy, kicsit macerás lenne átöltözni meg vissza néhány slukkért. Köntösben meg fáznál.

– Oké, csak kérdeztem. Folytasd, lécci!

Mikor visszatérek, te a köntösödbe burkolózva egy széken ülsz, amit a tanárnő hozott neked, és egy ásványvizes palack kupakjával babrálsz az ujjaid között. Izgatottan várom, hogy azokat az ujjakat rajzolhassam. Észreveszed, hogy figyellek, és rám mosolyogsz. Még tökéletesebbé teszi egész lényedet, ahogy a rózsás ajkaid közül előbukkannak a hófehér fogaid. Elkapom a tekintetem, és úgy teszek, mintha éppen nagyon keresnék valamit a táskámban.

Vége a szünetnek, visszaállsz a helyedre, én pedig egy csomó mindent átrajzolok, amit az előző órában csináltam. A tested vázlata már megvan, ideje elkezdeni a kidolgozást. Ritkán pillantok csak az arcodra, mert félek, hogy megint szembetalálom magam azzal az édes mosolyoddal. Zavarba hoz, hogy egyértelműen meleg vagy.

Következő szünetben nem megyek le cigizni. Magamnak sem vallom be, de azért, hogy tovább nézhesselek. Megint iszol egy kicsit, aztán legnagyobb döbbenetemre elkezdesz körbejárni a teremben. Hát persze, nézegeted, hogy miket rajzolnak rólad. Menekülnék, de addigra már mögém suhansz, és szembe nézel magaddal.

– Teljesen odáig vagyok a rajzodért, nem győzöm dicsérni, azt mondom, hogy nagyon tehetséges vagy! – kotyogott bele Chris újra a történetbe, aminek még jobban a részese akart lenni.

Ezzel teljesen zavarba hozol. Na nem a dicséretekkel, azok jól esnek, de zavarba hoz az, hogy hozzám szóltál. Eddig te is csak egy beállítás, egy kivételesen szemet gyönyörködtető kompozíció voltál a számomra, de most, hogy megszólítottál, ott álltál előttem teljes lényeddel, a halványkék fürdőköpenybe burkolózva.

Akadozó hanggal megköszönöm a dicséretet, te pedig leülsz a mellettem lévő üres bakra, és tovább nézed magad a rajzlapomon. A lábadat keresztbe teszed, én pedig nem tudom megállni, hogy ne lássam lelki szemeim előtt, ahogy a heréid, amiket alig néhány percre le is rajzoltam, finoman a combodnak nyomódnak. Örülök, hogy nem ebben a köntösben kell téged lerajzolnom, mert képtelen lennék átadni azt az érzést egy rajzzal, ahogy a köntös anyaga a combodhoz simul. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bámuljalak. Lenézek az elém rakott rajzeszközökre, de még úgy is belóg a látóterembe a papucsos lábad. Úgy érzem, csak a bokád is megérne egy külön tanulmányt, a lábfejedről pedig tárlatot nyitnék.

Borzasztó kényelmetlenül érzem magam attól, hogy ott ülsz mellettem csendben.

– Én meg még azt is hozzáteszem, hogy a te rajzod tetszik a legjobba! És komolyan gondolom ám!

Zavartan megköszönöm, és szerencsére a mellettem ülő lány visszatér, te pedig visszaengeded a helyére.

Ennek a szünetnek is vége.

Az utolsó óra végére nem vagyok elégedett a rajzommal. Hiába javítgatok rajta, a közelébe sem ér a szépségednek. Mégis örülök, hogy elkészítettem a rajzot.

Az óra végén kapkodva pakolok össze, szándékosan azért, hogy ne láthasd a végeredményt.

Otthon már szidom magam, amiért pontosan az óra végén elhúztam, pedig még lehet, hogy néhány percig javítgathattam volna itt-ott. Így utólag már lehetetlen.

Alig várom, hogy újra lássalak.

Szerdán is te jössz.

Hasonló pózba állsz be, mint az előző nap, persze most mindenki máshova ül, hogy másik szemszögből is rajzolhasson. A bal oldaladra kerülök, balról látlak és a hátadat. Meg persze a fenekedet. Örülök, hogy nem kell tartanom tőle, hogy találkozik a tekintetünk. De most nem előre nézel, ahogy a múltkor, hanem felém fordítod a fejed. Persze kényelmetlen volna végig rám nézned, de én így is kegyetlenül zavarban érezem magam.

Félek tőle, de várom, hogy szünetben újra oda gyere hozzám.

Megrökönyödésemre most egy lánnyal kezdesz el beszélgetni, és csak a szünet utolsó percében pillantasz rám. Annyit mondasz, hogy nagyon kíváncsi vagy.

– De végig csak te érdekeltél, csak gondoltam kicsit lógok mással is, hogy ne hidd azt, hogy egy nyomulós kis ribi vagyok!

Második szünetben már újra rögtön hozzám jössz.

– Azt mondom, hogy nincs is ilyen jó fenekem, mint amilyet rajtoltál.

Ettől megint teljesen elpirulok, elvégre erre nem igazán lehet jó választ adni. Csak idétlenül vigyorgok. Megkérdezed, hogy megnézheted-e a tegnapi rajzot. Először hazudni akarok arról, hogy nincs nálam, de végül előveszem.

– Nagyon tetszik! Megkérdezem, hogy nem adod-e nekem az egyiket, mert szívesen kiraknám a lakásomba.

A változatosság kedvéért zavarba hozol, én pedig arról hadoválok, hogy kellenek az akttanulmányok a portfóliómba, a diplomához.

– Ez szomorú.

Az utolsó óra után, mielőtt megint leléphetnék, odajössz hozzám, még köntösben és papucsban, és szégyenlősen magyarázol arról, hogy érted, hogy kell a diplomához, de ha végeztem az egyetemen, akkor nagyon szívesen megvennéd tőlem az egyiket, persze ha lenne egyáltalán pénzed egy ilyen műalkotásra.

Csak hebegni tudok, te pedig felírod egy üres lap sarkára a telefonszámod, hogy ha esetleg meg tudok már válni a képtől, akkor hívjalak föl.

Otthon tudatosul csak bennem, hogy jövő héten már más modell lesz, és téged valószínűleg soha többé nem látlak.

Nem tudlak kiűzni a fejemből, ezt arra fogom, hogy bánt, hogy annyira szeretnéd azt a rajzot, én pedig nem adtam neked, pedig igazából elég belőle egy a portfóliómba. Ki tudja, mennyire fizet meg az egyetem a modellkedésért, annyit még igazán megérdemelnél, hogy egy rajz maradjon neked magadról. Mennyire megtisztelő, hogy pont az enyémet szeretnéd!

Egész héten kétségek közt vergődöm, aztán reszkető kézzel tárcsázlak.

Azzal állok elő, továbbra is a portfóliós dolgot ragozva, hogy szívesen rajzolnék rólad még egy képet, és akkor megtarthatod, amelyiket csak szeretnéd, kettő pedig marad nekem. Természetesen ajándék lenne, ha még egyszer modellt ülsz nekem. Hebegve egyeztetünk arról, hogy hol is lehetne sort keríteni a dologra. Mivel nekem egy nagyon kellemes kis tetőtéri lakást sikerül bérelnem, végül abban maradunk, hogy eljössz hozzám és annyi időt töltesz ott, mint egy tanórán.

Az egész lakást kitakarítom, teljesen ki vagyok borulva, hogy jössz. Persze akkor még nem látom be magamnak, hogy beléd szerettem, ahogy csak egy művész tud a múzsájába szeretni.

Szombaton reggel jössz. Szokatlan téged fekete farmerben és halványrózsaszín ingben látni a kék köntös helyett. Arról hadoválok, hogy a hálóban nyugodtan átöltözhetsz, illetve vetkőzhetsz.

– Én meg nevetek, és azt mondom, hogy nem vagyok egy szégyellős típus. Levetkőzöm ott a nappaliban. Vagy mi az.

Igen, nappali, óriási tetőablakokkal, és antik bútorokkal. Talán az előző tulaj hagyta rá a főbérlőre. Vagy az anyám sózta őket a nyakamba.

Elfordulok, miközben vetkőzöl, talán megszokásból, másrészt pedig azért, mert úgy érzem, nem bírnám végignézni ahogy kecses ujjaiddal egyesével kigombolod az inged.

Megkérdezed, hogy nem gond-e, ha ma ülnél, mert keveset aludtál az éjjel, és nem vagy benne biztos, hogy ingadozás nélkül végig tudnál állni negyvenöt perceket.

A már gondosan kiválasztott helyre húzok neked egy széket a konyhából.

– Megkérdezem, hogy hogyan szeretnéd, hogy üljek.

Csak lazán, mondom.

Izgatottan nekiállok rajzolni.

Ásítasz egyet.

– Szégyenlősen bocsánatot kérek.

Mondom, hogy semmi baj, még nem az arcodat rajzolom, és ha gondolod, beszélgethetünk, hogy nehogy alvásig und magad.

– Ennek nagyon megörülök!

És újra elképesztően édesen mosolyogsz.

Fecsegek valamit arról, hogy én képtelen lennék ennyi ideig mozdulatlan lenni, és dicsérlek, hogy te vagy eddig a legjobb modell, akit rajzoltam. Te pedig arról mesélsz, hogy elég fárasztó, de megéri, mert az egyetem nagyon jól fizet érte. Elmondod, hogy egy ismerősöm mesélt róla, amikor munkát kerestél, hogy fizetni tudd a lakbért.

– Elmesélem azt is, hogy modellkedtem egy ideig, csak aztán az ügynököm átbaszott, és amúgy is egy előítéletes fasz volt, akit nem bírta a melegeket.

Azt mondom, hogy érdemes lenne keresned más ügynököt, mert simán befuthatnál modellként.

– Én meg azt felelem, hogy nem is biztos, hogy vágyom arra a világra, mert ott túl sok faszt kéne leszopnom ahhoz, hogy bármire is vigyem, egyelőre elvagyok azzal, hogy rajzolnak, ez egyébként is sokkal izgalmasabb, mint a fényképek.

Poénkodok arról, hogy pedig ha híres modell leszel, akkor majd milliókért adhatják el a rólad készült rajzokat.  

– Aztán elkezdünk rólad beszélgetni.

Én meg azon kapom magam, hogy nem is rajzollak, csak beszélgetünk, úgyhogy elnézést kérek, és mondom, hogy nyugodtan mozogjál, főzök neked egy teát, ha kérsz, vagy bármi.

Magadra húzod az alsónadrágod meg az inged, én pedig nevetve megkérdezem, hogy hol hagytad a köntösöd. Mondod, hogy suliból jöttél, és nem akartál külön táskát cipelni. Felajánlom neked a fürdőköntösöm. Még anyámtól kaptam, sárga, és kék halak vannak az alján. Hihetetlenül cuki vagy benne.

A konyhában beszélgetünk egy sort arról, hogy mit tanulsz. Mit tanulnál?

– Hát, nem hiszem, hogy kedvem lenne az egyetemhez.

– Valami esti képzés?

– Aha, mondjuk.

– Vendéglátósnak. Tényleg szeretsz főzni, ugye?

– Persze!

– Akkor mesélsz arról, hogy milyen esti sulin a vendéglátós, és hogy szeretnél egy saját kis éttermet. Az apádéknak is étteremlánca volt, csak téged nem akarnak alkalmazni, mert apád kiakadt, hogy a fiúkat szereted.

– Ühüm.

– Te pedig meg akarod nekik mutatni, hogy mire vagy képes!

– Aha. Én pedig annyira belelendültem a beszélgetésbe, hogy rákérdezek, a te szüleiddel mi a helyzet.

Elmesélem, hogy az apám lelépett, amikor kicsi voltam, anyámmal pedig nem vagyok kibékülve. Te erre megjegyzed, hogy akkor biztos ő sem fogadta jól a hírt.

Először nem értem, hogy miről van szó, aztán kínosan lassan leesik.

Nyögve-nyelve szabadkozok arról, hogy nem vagyok meleg. Te még jobban szabadkozva bocsánatot kérsz, és ezzel vége is szakad a meghitt kis beszélgetésünknek.

Folytatódik a munka.

Persze nem tudok koncentrálni, ki vagyok akadva azon, hogy melegnek néztél. Pedig már egy ideje az én fejemben is megfordult, csak képtelen voltam vele szembenézni.

– Én csak ücsörgök a széken, és el sem tudom képzelni, hogy mi van veled, hiszen úgy nézel rám, hogy szinte felfalsz a szemeddel. Teljesen azt hittem, hogy tetszem neked. Nem csak úgy, mint egy modell.

Dünnyögök arról, hogy a kezed nem úgy van, ahogy volt, és sehogy sem sikerül szavakkal helyesen beállítanom téged. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy gondolkodás nélkül a válladra rakom a kezem, és irányba fordítalak.

– És ekkor veszed észre, hogy az érintésedtől merevedésem lett! Hihi! Felkapom a köntösöd, aztán inkább a nadrágom után nyúlok.

Bocsánatot kérek, hogy ez így nekem nem fog menni, semmit sem haladok a rajzzal, nem akarom tovább rabolni az idődet.

– Én pedig érzem, hogy nagyon nem akarod, hogy itt legyek, úgyhogy összeszedem a holmim, és gyorsan lelépek. Nagyon szomorú vagyok.

Rosszabbul érzem magam, mint bármikor máskor. Nem akarlak elveszíteni, és csak nekem van meg a számod, nekem kell lépnem.

Minden percben a te tökéletes vonásaid járnak a fejemben, már csukott szemmel is le tudnám rajzolni minden egyes porcikádat. Ezerszer végigpörög a fantáziáim közt, hogy amikor megláttam a merevedésed, akkor hátrébblépés helyett végig kellett volna simítanom az arcéled, és szájon csókolnom téged. Órákon át tudok álmatlan éjszakáimon azon merengeni, hogy milyen ízű lehet a csókod.

Hetekkel később végre ráveszem magam, hogy újra felhívjalak.

– Én pedig addigra bepasiztok. Imádom a keserédes befejezéseket! Na jó, nem. Így, hogy felhívtál, mert egyáltalán nem komoly a dolog azzal a másik hapsival. Nem is tetszett igazán, csak búfelejtőnek kellet.

Elhívlak vacsorázni.

– Gyertyafény, meg minden, ugye?

Minden spórolt pénzem erre költöm, hogy tökéletes legyen. Elnézést kérek a múltkori viselkedésemért, elmondom, mennyire kínosan érzem magam, mert soha, senki nem váltott ki belőlem olyan érzelmeket, mint te. Szeretnélek jobban megismerni.

– Ó, és utána?

Elmegyünk moziba, megnéztünk valami szuperhősös filmet, kirándulgatunk, vidámparkba megyünk, egymás kezét fogjuk a körhintán. Az összes közeli parkot végigsétáljuk. Piknikezünk, ahova te hozod az ennivalót, én pedig odáig vagyok érte, hogy mennyire jól főzöl.

Rengeteget beszélgetünk.

– Az első csók?

Egy tóparton ücsörögve. Én még mindig teljesen összezavarodott szerencsétlenség vagyok, úgyhogy te kezdeményezel. Én pedig teljesen felolvadok a csókodban.

– És az első együtt töltött esze?

Mondjuk több heti járás után. És a legtökéletesebb dolog, amit valaha átéltem. Teljesen megbolondulok érted, elvarázsol a tested, a hangod, az illatod, és mindennél jobban az egész személyiséged. Egymást átölelve alszunk el.

Egyre többet alszol nálam, reggelente mindenféle finomsággal lepsz meg.

Hogy ne legyenek lakbérproblémáid, felajánlom, hogy költözz hozzám, így mindketten spórolunk. Neked sikerül beindítani egy barátságos kis vendéglőt valahol a lakásunk közelében, én pedig kiadok egy képregényt.

Annyira boldogak lennénk!

– Amíg rá nem jössz, hogy neked nem is ez kell, hanem meg akarod menteni a világot egy fekete tyúkkal az oldaladon, hogy később a csajjal együtt megöregedhess, aztán meghalj –  csevegte Chris. – Én meg maradok egy seggfejjel, aki csak bejárónőnek tart.

– Hé! Ez… Ez most más.

– Miért, létezik más befejezés a számunkra?

– Chris…

– Tudom, nem azért mondtam. Ez a vége, és kész. Nem baj.

– Sajnálom. Nem kellet volna ilyen hülyeségekkel…

– Ne szórakozz már! Mostantól minden nap mesélned kell nekem egy ilyen történetet! Imádom! Na, lerajzolsz?