Ez bizony már történelem

Lia drága naplójából. Hét év az hét év. 

2008.07.21.
"Adam... néha már én is úgy érzem, mintha legalább olyan valós személy lenne, mint Gee. (Vagy... éppen az hogy Gee olyan "szerzemény" mint Adam?) Bár... végülis a kettő egy és ugyan az... Az a Gerard Way, aki a ff-ben szerepel, éppen annyira él, mint Adam."

*

"Annyira nem bírom ezt elviselniiiiiiiiiiii! Honnan jönnek azok a dolgok, amiket Adam-ben írok???? És miért tetszik ez másoknak is?"

*

"Ez a szemét köcsög *Gerard* belenyúlt a személyiségfejlődésembe!!!! Pedig még csak nem is ismerem, és ő sem ismer engem. És mégis! Most már nem lehet mit tenni.! Ha most elkezdenék ártatlan jókislány életet élni (amit nem fogok) azt a tömény perverzséget amit eddig Adam-ben leírtam, azt már nem lehet nem megírttá tenni."

2008.08.15.

"... Huhh, Már megint kezdek nagyon nagy baromságokat írni... Asszem inkább kiadom magamból Adammel. xD Bírnám, hogyha az lenne, hogy miközben Gee vidáman mosolyog és a TUA mellett a kamerákba, valójában egy szexéhes fenevad vár rá karba font kézzel és már nyalogatja a szája szélét... Én ezt bírnám? Komolyan ilyen szadista vagyok? xD Igeeeen!"

2008.08.26.

"Meg... Eszembe jutott Gee is, hogy a levelében megemlítette, hogy fárasztó volt az álomvilágban élni. Milyen lehetett a Black Parade-ben élni? Oké, ezt senki sem tudná nekem megmagyarázni. Talán még Gerard sem. Hiszen... Én el tudnám magyarázni, hogy... hogy ki az az Adam? És Priscilla... és Lucy és Chris. Pedig... Néha már én is úgy érzem, mintha élnének. Na meg persze Grard, aki csak tűr és tűr. Hiszen ő sem az igazi Gerard. Ő is csak egy karakter. Egy külön világ."

2008.09.07.

"Adamről meg ne is beszéljünk! Fölötte már elvesztettem az uralmat.... Adam teljesen más! xD El tudnám képzelni, hogy egyszer csak idejön és megkocogtatja a vállam, hogy bocsika, hol találom Gee-t, mert meg akarom dugni. xD Meg amikor beszélgetünk róla, én is simán E/3-ban írok róla... Kezdem úgy érezni, hogy Adam tényleg létezik."

Van ami mély nyomot hagy

Igen, megint én vagyok az, Lia, és megint csak nyavalygok. 

Tényleg mazochizmus befejezetlen, sőt, jobbára megíratlan sztorikat visszaolvasni... Csak 18 oldal, oda van vágva minden az összes párbeszéd, ebben a formájában semmi értelme, és olvasom, és majd megpusztulok attól a ténytől, hogy fogalmam sincs, mi lett ennek a vége! Illetve... Azt hiszem, tudom. A srác megölte Adamet. Adam hagyta, hogy megölje. És ez tudjátok, milyen durva dolog? 

"Adam sokat mondogatta, hogy szeret. Nagyon sokat. Azon kaptam magam, hogy valahogy rám is átragadt a szokása. Eleinte csak „oké”, aztán áttértem az „én is téged”-re, és amikor először mondtam ki, hogy „én is szeretlek”, akkor értettem meg, hogy Adam miért hajtogatja ezt a szót. Ez akkora hazugság, hogy ha sokat mondogatja az ember, elkezdi valóságként hatni.
Nálunk nem úgy történt, mint az átlagemberekénél, hogy kerestük azt az érzést magunkban és egymásban, amit szerelemként definiálhatnak, hanem egyszerűen csak ráaggattuk egymásra és magunkra, hogy ez bizony szerelem. Jópofa játék volt. 
Azt kívántam, örökké tartson."

Őszintén megmondom, eddig nem mertem előszedni ezt a sztorinak nem nevezhető word doksit, mert ez volt az a dolog, ami után Adam hónapokra magamra hagyott.
Volt valami ebben a srácban.

Tovább olvasom!

Még mindig Jorg

Annnnyira de aaaannnyira!!!!!!
Ja, hogy valami értelmeset akartam írni. Lia vagyok megint, Adam pedig szokatlanul bölcsen bólogatva figyeli a mentális visongásom.

Amúgy spoiler a A széthullot birodalom trilógiára, de kit érdekel. 
Ez az utószó!
Ennél nyíltabban nem lehetne leírni, basszus!

Aki idáig eljutott, az három könyvet, több százezer szót olvasott végig Jorg Ancrath életéről és koráról. Most már az is világos a számára, hogy többet nem fog olvasni róla – és szöget üthet a fejébe, vajon miért tekertem ki ilyen könyörtelenül az aranytojást tojó tyúk nyakát.

A legegyszerűbb és legjobb válasz az, hogy így kívánta a történet. Természetesen elküldhetném a történetet a fenébe, és szabhatnék olyan irányt az eseményeknek, hogy egy 4., 5., 6. stb. könyvre is fussa belőle. Az is lehet, hogy megbánom még a döntésemet, amikor majd hideg macskaeledelt kanalazok a konzervdobozból, mert többre nem telik. De az az igazság, hogy azt akartam, a csúcsponton vegyenek búcsút Jorgtól. Inkább fejezzék be a 3. könyvet úgy, hogy még többet szeremének, mint vágják sutba a 6.-at azzal, hogy elegük volt. Az olyan szereplők, akik a szavatosságuk lejárta után is ugrabugrálnak, hamar önmaguk karikatúrájává válnak – ugyanazt az utat járják végig újra meg újra, és minden lépéssel unalmasabbak lesznek. Remélem, Jorg megúszta ezt, és ő meg én valamiféle értéket teremtettünk együtt.
(Mark Lawrence)

Oké, igazából el lehet ezt olvasni úgy is, mint egy teljesen normális utószót, és nincs benne semmi furcsa, na de el lehet olvasni nagyon máshogy is! És nekem ne mondja senki, hogy Jorg nem rodeózik még mindig Mark Lawrence fejében!

Tovább olvasom!

Márk, az író

Sziasztok drágaságok!

Tudom, tudom, mostanában nagyon elhanyagoltam ezt a blogot, meg igazából az egész Földet, meg ha jobban belegondolok, minden mást is.

A nagy csöndnek több oka is van, például hogy elment a kedvem a blogolástól. Na meg Lia végre értelmes dolgot is csinál, serényen írja a történetet az én gyönyörűséges leánykámról és közben próbálja kideríteni, hogy miért is jó nekem, ha a halott lányomról kiadnak egy történetet. Az indok rendkívül egyszerű: mást úgysem hajlandó végigírni. Az ütősebb sztorikra időközben úgyis találtam már mást, akibe egy csöppet több ambíció szorult, mint Liába, ennek köszönhetően pedig bevállalósabb. Márknak hívják, szóval pasi, amit tudjátok mit jelent? Persze hogy tudjátok, mit jelent! Mi a francnak szarakodtam én eddig női íróval? Tudom, tudom, női egyenjogúság, meg minden, de azért nem véletlenül sokkal több a jó férfi író, mint a nő… Úgyhogy Lia drágám, piszmogj csak a könnyed tinisztorival, az ütős cuccot lepasszoltam másnak.

Tovább olvasom!