27

Lelkisegélyszolgálat

Az történt, hogy szó szerint halálra untam már magam, Caligo elpusztítása óta a legnagyobb izgalom az volt a létezésemben, hogy Bill kis híján kicsinált. Nagy unalmamban már a világépítésre is ráfanyalodtam, ahogy azt az előző bejegyzésben említettem, és minden szerénység nélkül állíthatom, hogy gyönyörű világ lesz és lángoló, mint a legvadabb szerelem!

Viszont ami a legborzalmasabb volt az egészben unalomban, hogy már a szerelem sem elégített ki igazán. Na igen, ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy még az is jobb volt, amikor vámpírként ébredtem Caligóban... Még hogy nincsenek érzéseim! Éreztem én, hogy baj van, másképp hogy lett volna képes Bill khm... Átbaszni? Úgy, hogy beleuntam a létezésbe.

Elég keveset meséltem itt Billről, na nem véletlenül. Naná, hogy sértette az önérzetem az egész sztori! De már túl vagyok rajta, és az egyetlen, ami nem hagy nyugodni, hogy hogyan voltam képes olyan szinten beleunni mindenbe, hogy akkor - Egy éve már? Vagy fél? Fogalmam sincs, a földi időt még mindig máshogy érzékelem -, tehát amikor Bill belépett a képbe, gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatát. "Legyél valaki más! Legyél valami sokkal több, mint te!" és hasonló parasztvakítás. Persze tudtam, hogy csapda, de gondoltam mit veszíthetek? Tudtam mit veszíthetek. És éppen azt akartam elveszíteni. Önmagam. Hát, majdnem sikerült.

Jah, depis démon, jó vicc, mi? Meg már a szerelem sem elég... Milyen szöveg ez? De hát ismertek, beleszeretek valakibe, élvezem, amíg nem az enyém, aztán hopp, az enyém lesz, kicsit még azt is élvezem, aztán megunom és megölöm. Vagy nagyon kivételes esetekben ő öl meg engem.
De a végeredmény mindig ugyan az. Mindig. Persze ezzel eddig is tisztában voltam, de kit érdekelt az egyhangúság, ha mindennél jobban élveztem?
Csak aztán már nem élveztem.

27 megjegyzés:

Wattpad