Fire walk with me

Valamikor réges-régen, egy elpusztított világban.

Gerard:

Csak az tartotta bennem a lelket, hogyha jól viselkedem, tényleg nem fog senkinek sem bántódása esni. Anyának sem.
– Ha minden vágyad teljesítem, nem bántom anyát se – mondtam ki.
– Ez csak rajtad múlik cicafalat… Tudod, igazából őt is megdughatnám. Nézd meg az anyját, vedd el a… ribancot. Régi mondás – vigyorgott.
Amíg csak vigyorog, és nem csillog a szemében az őrület, addig nincs gond – nyugtattam magam.
Megteszek mindent. És nem fog bántani senkit. Össze kell szednem magam.
– Bizony! – vigyorgott, és megcsókolt.
Végül is, eddig is így volt. Csak nem mondta ki konkrétan. Meg akkor még úgy éreztem, hogy szeret. Most is azt mondta, hogy szeret.
– Szeretlek! – röhögött. – Nyugodj meg, vegyél pár mély lélegzetet, és felejtsük el az egész baromságot, ami a nyomikkal volt.
Ha az olyan könnyű lenne!
Adam megköszörülte a torkát.
– Igen. Elfelejtem – bólintottam.
– Na, már csak azon kell dolgoznod, hogy így is legyen! Dolgozni fogsz rajta, igaz? – hunyorgott rám.
– Igen. 
– Elfelejted ki voltál, és csak az én szolgálatomra élsz, rendben vagyunk?
– Igen.
És ennek örömére megyünk anyámhoz. Hát persze, hogy elfelejtem!
 – Ez az első próba édesem! – kacagott Adam. – Menni fog ez, én igazán bízom benned! Hidd el, én sem szeretném a szeretteid halálát. Ja, várjunk csak… Én pont leszarom őket! Szóval csak rajtad múlik. Meg tudod csinálni, igaz?
– Igen.
Meg tudom csinálni. Meg kell tudnom. Nincs választásom.
 – Tökéletesen látod a helyzetet! Gyakorolni fogjuk bőven a dolgot, úgyhogy én biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes leszel! – fecsegte negédesen. – Most pedig had halljam, ki is vagy te?
– Én… én csak a ribancod vagyok.
– Jajj édes, ne legyél ilyen szerény! Ez a világ legnagyobb megtiszteltetése, amiben nincs része csak úgy bárkinek! Te vagy A Ribancom. Adam, a vámpír egyetlen, és pótolhatatlan ribanca. Oké?
– Oké.
– Ez a beszéd! – és finom csókot nyomott a számra.

*

Napjainkban, valahol a világok közti térben.

Lia:
És most állnak egymással szemben.

Adam vigyorog. Vigyorog, mint mindig. Mint öt éve. Mint tíz éve.

Raven, pedig itt van, mert… Talán érdekli Adam. Talán látni akarja. Rég volt már ilyen. Még régebben volt, hogy hallgatott a Gerard névre. Már ha hallgatott rá valaha.

– Na mi van, szívem? – vigyorog Adam. – Én drága, drága, drága egyetlen ribancom. Hát nem hiányzik? Nem? Hány anyádat kell még kinyírnom? Tééényleg! Adrian babának is egészen biztosan van egy anyucija!

Raven nem szól semmit.

És Adam megteszi. Mert megteheti. Egy pillanat alatt átvágja egy negyven év körüli, festettszőke nő nyakát, és most a hajánál fogva lóbálja a kezében.

Raven mélyet sóhajt.

– Hát, bizony valaki anyuci nélkül maradt… – csücsörít Adam.

Egy szemvillanás és Adam a földön fekszik, márványpadló, feketén csillogó. Raven jobb lába a Adam mellkasán. Fekete, ütött kopott bakancs. A nő feje végiggurul a padlón.

Adam röhög, és lustán elnyúlik Raven lába alatt.

– Ez az, cicám!

– Minden vissza fogsz kapni. Kamatostul – mondja Raven higgadtan. Nem fenyeget, csak közöl.

– Már alig várom! Mikor is? – teszi hozzá Adam hosszú percek elteltével. – És hogyan?

Raven némán megrázza a fejét.

– Miért is nem ölsz meg? Mi a helyzet Danny fiúval? – vigyor.

Raven még mindig hallgat. Arrébb sétál Adamtől. Szomorúnak tűnik. Aztán újra Adamhez fordul.

– Miért csinálod? Miért, ha még csak boldoggá sem tesz? Ha nem is élvezed?

– Ne tenne boldoggá? – röhög Adam, még mindig elnyúlva a padlón.

– Csak azért ölted meg ezt a nőt, hogy engem lenyűgözz. Nem az ölés nyújtott élvezetet számodra, mint Doriánnak. Vagy mint bármelyik tisztességes vérszívónak! Miért? Miért hiszed, hogy csak így lehet elismerést nyerni?

– Jajj anyuciiii! – biggyeszti le a száját Adam és felkönyököl a padlón. – Olyan rossz, hogy engem senki sem szeret!

– Mit akarsz még tőlem? – kérdezi Raven halkan és... Gyengéden?

– Tőled? Semmit. Az enyém vagy.

Mindketten tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ez nincs így. Raven feleslegesnek tartja a tiltakozást. Adam pedig összetörik, amiért Raven még tiltakozni sem hajlandó.

– Tudod, hogy te vagy a mindenem! – vált taktikát Adam.

– Tudom – mosolyodik el Raven.

Adam erre rábaszott.

Adam felnevet.

Csönd. Némán néznek egymásra. Adamnek legalább van annyi esze, hogy nem vágja rá, hogy „Tudod, hogy az előbb csak blöfföltem!”. De azért folytatja.

– Hiányzol. Tényleg.

– Te nekem nem. Tényleg – feleli Raven érzelemmentesen.

– Egy kicsit se? Mert nekem hiányzik Dorián! Megkínzott, megölt, és mégis hiányzik! A részem vagy, Adrian!

– Mit gondolsz, mi lesz ennek a vége?

– Minek? – vigyorog Adam.

– Neked.

– Megöl a szerelem! – nyújtózkodik.

– Miért csinálod? Bárki lehetnél. Bármi. Miért pont ez? – mutat végig Raven Adamen, némi undorra húzva a száját.

– Te beszélsz? – mutat végig Adam ugyan úgy Ravenen.

Raven nem szól semmit.

– Ó, te vagy a szuperhős! Te vagy Batman! Te vagy Superman! Lehozod a kismacskát a fáról, átsegíted az idős nénit az úton, lenyelsz egy atombombát…

– Miért nem próbálod meg te is?

– Én? – nyekken Adam gúnyosan. – Hát és akkor ki lesz a te szuper ellenfeled?

– Majd valaki más.

– És csatlakozzatok a kis buzi-klubbotokhoz? – céloz Chrisre és Danielre. – De akkor megdughatlak?

– Ha egyszer tudnál jó lenni, akkor igen.

– Na várj, ha jófiú leszek, akkor megdughatlak?

– Ha teljesen jó leszel. Ha tényleg képes leszel jónak lenni, és úgy lefeküdni velem, hogy az a fontos, amit én érzek.

– Te jó ég, mi ez a picsa szöveg? És amúgy is, tudod, hogy szerettelek! Tényleg volt olyan pillanat!

– Tudom. Mindig van egy olyan pillanat. De miért nem tartod meg?

– Mert attól pillanat, hogy csak egy pillanat – forgatja a szemét Adam.

– Miért teszed tönkre? Miért nem kellett neked az a befejezés? A gyűrű. A fiatal vámpírok megmentése. Miért nem?

– Awww, szerelmem, olyan romantikus vagy!

– Nem válaszoltál.

– Szerettél volna örökre az én kis szado-mazo cicám lenni, igaz?

– Miért tetted visszafordíthatatlanná? – Raven még mindig üres hangsúllyal beszél. Semmi szenvedély.

– Viccelsz? Mert az egy kurva unalmas szar lett volna! Hova hányjak? Vérengző kíséreltekből és játékokból megmenteni a kis vámpírivadékokat?

– Miért nem?

– Mert az egy szar sztori volt, hányszor mondjam még el?

– Nem volt szar sztori.

– Ó, mert boldogan életünk volna az öröklétben, igaz? De kis cukorfalatok lettünk volna! Kézen fogva a világ ellen! Ezt szeretted volna, igaz? Ezt szeretnéd még most is! Hogy odaadjam az a kibaszott gyűrűt, romantikától tocsogva átváltoztassalak, és boldogan éljünk örökre? Hüpp, hüpp, de édes!

– Nem én akarok még mindig mindenáron veled lenni. Csak azt kérdeztem, hogy miért nem volt jó az az út?

– Bocs, de a nyáltenger nem nekem való.

– Még mindig nem válaszoltál.

– Szeretnéd kipróbálni? – vigyorog Adam. – Megcsináljuk?

– Csináljuk.

Adam úgy bámul, mintha Raven pofánvágta volna.

– Váááárj, várj! Csak nem valami helyes kis csapda? Bezárnál a kis tündérmesédbe? Milyen édes! Az örökké az bizony hosszú idő, nem igaz? De kis aranyos vagy!

Raven arcán semmiéle érzelem.

– Én felajánlottam.

– Te csak ne ajánlgass nekem édes drága kis ribancom! – vigyorog Adam.

– Csak így kaphatsz meg.

– Neeeem veszem ám én ezt be! Nem kreálsz nekem magad helyett valakit! Nekem te kellesz. Az igazi! Megnézném, ahogy azt te kibírod, hogy velem vagy összezárva!

– Jobban bírnám, mint te.

– Naa, micsoda játék ez? Meséld csak a szabályokat!

– Te meg én. Egy világban. Boldogan.

– Ééééés mire is jó ez neked?

– Boldognak lenni jó – húzza gúnyos vigyorra a száját Raven.

– Szóval össze lennénk zárva egy tündérmesébe, és?

– Akkor nyersz, ha nem teszed tönkre.

– Eeeh, eeezzz… – affektál Adam, de nem nagyon tud mit mondani. Hirtelen jött ez a dolog. – Értem én. Csapda, ennyi. Nem nyerhetek. Na deeee… Képes lennél velem maradni ÖRÖKRE?

– Aki tovább bírja.

– Na jó, de azért így elég egyoldalú a dolog! Mi fér bele a te kis tündérmesédbe? Úgy értem, ha puszta szeretetből fel akarlak boncolni, és megdugni a májad, akkor mi van?

– Hát, ha szeretetből menni fog, akkor oké – vonja meg a vállát Raven.

– Te most szopatsz engem! Ez az egész amiatt a hülye részlet miatt az anyáddal? Vagy mióta tervezgeted? Cicca–micca, hát mit akarsz?

– Egy lehetőséged van. Ha egy perc alatt elbaszod, hát egy perc alatt elbasztad. Ha hatvan év után, hát hatvan év után.

– Ilyen elkeseredetten ki akartok iktatni a sztoriból? – nevet föl Adam.

– Bevállalod, vagy nem?

– Oké, tegyük fel, hogy elmegyünk Álomföldjére. És két perc után úgy megbaszlak, mint annak a rendje. Azzal mire mész?

– Csak akkor baszhatsz meg, mint annak a rendje, ha tényleg, igazán szeretsz.

– Tényleg szeretlek, baszdki! És amúgy is, ki dönti azt el? Te? Hogy méred a szeretet, drága Szentlélek?

– Ez már az én dolgom.

– Tehát zárjam össze magam veled egy olyan nyáltengerbe, ahol te diktálsz minden szabályt?

– Igen.

– Szóval úgy nézne ki a dolog, hogy én elkeseredetten körül ugrállak, amíg szét nem teszed a lábad?

– Pontosan.

– Te jó ég, mekkora ribanc maradtál, ez már nevezem!

– Szóval? Egyszeri ajánlat.

– Ha ennyire vágysz egy kiadós kefélésre, mire ez a nagy közjáték? Csak csináljuk!

– Utoljára kérdezem, benne vagy, vagy sem?

Adam egy pillanatra elgondolkodik. Tudja, hogy Raven tényleg utoljára kérdezi.

– Benne vagyok hát!

– Akkor gyerünk! – nyújtja Raven a kezét.

Adam tudja, hogy ez veszélyes játék. És ez engem is nagyon, de nagyon meglep.

Adam tudja, hogy olyan helyre mennek, ahol nincs hatalma.

Vágyik rá, de mégis…

Tényleg fél? A kudarctól? Vagy valami mástól?

Megfogja Raven kezét.

Eltűnnek.

Nagyon, nagyon remélem, hogy látni fogom, hogy hova.

Kérlek, Raven! Valakinek le kell írnia!