0

Időtlenül III.

Posted in ,
Időtlenül I.
Időtlenül II.


Raven az évszázadokkal ezelőtt beomlott sóbányában ücsörgött. Jórészt ennyi maradt már csak Caligóból, az ő saját Caligójából: Egy óriási sóbánya. Azt se tudta pontosan mikor volt itt utoljára. Régen. Nagyon, nagyon régen, amikor még mit sem sejtett arról, hogy az egész világ csak egy apró törékeny kis gömbje a végtelennek.

A számára olyan az a barlang, mint Adamnek a kastélya. Illetve remélhetőleg biztonságosabb, mint Adamnek a kastélya.
– Befognád végre? – csattan fel.
Nem örül neki, hogy itt vagyok. Mert ha én be tudok lesni hozzá, az azt jelenti, hogy valaki más is be tud lesni hozzá, aki a legkevésbé sem látna szívesen.

Raven jelenleg csak túlélni akart. Ahogy mindig, most sem magát akarta megmenteni. Priscilla szavait egyszerűen képtelen volt kiűzni a fejéből. Nélküle, Raven nélkül nincs Adam.
Viszont anélkül az aljas Izé nélkül sincs Adam, anélkül a szőke borzalom nélkül, aki kigyógyította a rendelőjében Adamet önmagából.


Raven kénytelen volt belátni, hogy Francisszel egyszerűen nem megy semmire. Francis gyönyörű, bájos és kegyetlen, de csak egy kölyök. Egy lökött vámpírkölyök, rengeteg hatalommal. De képtelen őt szeretni, ugyan úgy képtelen szeretni, ahogy Chris iránt sem tudja azt érezni, amit Chris megérdemelne.
Furcsa dolog a szerelem. A vágy. Ez az egész borzalom, ami miatt létezik. Hiszen ha TÉNYLEG ez a létezése értelme, hogy beleszeretett Adam… És ha Adam létezésének értelme is csak az, hogy belészeretett…

És mindezt most kell megértenie? Pont most? Most, amikor nem vághatja pofán, nem üvöltheti a képébe, hogy mégis hogy a francba volt képes ezt művelni? Odahazudott évszázadok, évezredek, mind csak értük, kettőjükért.
Persze, volt sok mindenki más, lányok, fiúk, nők, férfiak… És mégis, Ő, Raven, vagy bárki is legyen Ő, Adam miatta lett az, aki. Adam miatta szakadt el attól a borzalmas Izétől, miatt épült fel egész Caligó. Raven volt az, aki azt a kegyetlen vigyort formába kényszerítette.
És most itt maradt egyedül, vadászik rá egy gyilkos doppelganger.
Ha csak még egyszer beszélhetne vele.
Egyetlen egyszer!
Ha Priscilla is legalább annyira vissza akarná kapni Adamet, mint ő!

Nem érdekli. Ennél rosszabb már nem lehet.
Ennél rosszabb egyszerűen nem lehet.
Meg kell próbálnia.
Muszáj.
Vissza kell szereznie Adamet.
Ha kell, újra kell építenie Adamet.
És most korábból kezdte, mint Francisszel.

*

Harmadik alkalommal találkoztak, amikor Adam elhívta kávézni.
Raven csendesen szürcsölgette a kávéját, és nem győzött betelni Adam látványával, azzal, hogy mennyire valóságosnak hat ez a múltból kiragadott jelenet. Nem is a múlt ez. Ez határozottan a jelen, Adam pedig határozottan valóságos. Már amennyire egy álom valóságos lehet.
Raven pedig nem akart felébredni.
És nem akart még egy Francist, egy halvány Adam-másolatot. Adamet akarta. Az igazit. Nagy nehezen rászánta magát, hogy megtegye, amiért most idejött. Amolyan kísérletet készült végrehajtani, amivel tulajdonképpen csak saját magának árthatott.

– Sajnálom, de meg kell próbálnom – mondta Raven egy nagy korty után, és két kézben fogta a barna műanyag kávéautomatás poharat.
Adam érdeklődve előre dőlt. Most már tényleg nem csak a múlt volt, hanem egy újra írt jelenet. Adam pedig nem volt más, mint egy jelenetbe szorult emlék.
– Mit szeretnél megpróbálni? – vigyorodott el Adam, mit sem sejtve arról, hogy mi is történik éppen. Ő csak fel akarta szedni az énekest, akit alig néhány napja Lucy mutatott neki.
Adam tökéletesen leplezte ugyan, de meglepte újdonsült szerelme viselkedése. Nem is igazán a szavak, hanem az egész lénye, ahogy ott állt előtte.

– Adam, mondd, mit tudsz te magadról? – kérdezte Raven. A következő pillanatban pedig mit sem törődve a cipőjére loccsanó kávéval, csak úgy egyszerűen elengedte a poharat, és helyette megmarkolta a vámpír-démon-leendő isten csuklóját.
Adam, vagy legalábbis az a fekete hajú, kék szemű lény, aki Ravennel szemben állt, most már határozottan megdöbbent. Elég rég óta fűzte már az emberek agyát. És arról a srácról, aki most előtte állt, egyértelmű volt, hogy nem ember.

Adam, a vámpír a meglepetéstől mukkanni sem tudott. Eddig minden olyan gördülékenyen ment! Gerard teljesen odáig meg vissza volt érte az első pillanattól fogva, elsőosztályú játékszernek bizonyult, most pedig… Mi a franc ez a lény, ami itt áll előtte?
– Nem engedlek el! – suttogta Raven, és még erősebben szorította Adam csuklóját. – Ha az örökkévalóságig kell hogy fogjalak, akkor sem engedlek el!
És ekkor már Raven meglátta, hogy ez így nem lesz célravezető. Tényleg olyan volt, mint egy álom, amelyben birtokolsz valamit, de tudod, hogyha felbérdesz, már nem lesz az ujjaid között. És Raven ennél többet akart.
– Adam, figyelj rám! Figyelj rám jól! – suttogta Raven kétségbeesetten, és olyan közel lépett Adamhez, hogy a vállára hajthatta volna a fejét. Adam sokkal inkább nézett ki Francisnek. Túl meglepett volt. Ravent elfogta a rettegés, hogy nehogy szétessen minden.
– Adam. Adam, hallasz? Csak bólints, rendben? Legalább pislogj! – rázta meg a démon karját.
Adam pislogott. Majd végre megszólalt.
– Mi a franc vagy te? – fakadt ki. Ez minden volt ez, csak nem Adames.
– Valaki, akinek szüksége van rád. – Raven tett egy lépést hátra, de továbbra sem engedte el Adam kezét.

Adam megrázta a fejét, próbálta összerakni ezt az egész együttes-banda dolgot, meg hogy eredetileg ő akarta felszedni a kis énekest, erre most minden, szó szerint minden kifordult a négy sarkából.
– Engedd meg, hogy elmagyarázzam – suttogta Raven.
– Csak tessék! – vonta föl a szemöldökét Adam.
– Adam vagy, a többszáz, vagy akár több ezer éves démon, akinek az anyja a világ ura. Josephine. A testvéred pedig Priscilla.
Adam csücsörített, majd bólintott, hogy Raven folytassa.
– Ne, ne csak bólogass! A te szádból szeretném hallani! – kiáltott Raven. – Szükségem van rá, hogy tőled halljam! Hogy hívják a vámpírkocsma tulaját?
– Tom – Adam egyre gyanakvóbban méregette Ravent.
– És Priscilla barátnőjét? Aki bemutatta az együttesem neked?
– Most csak szivattok, ugye? – nevetett föl Adam. – Pris, kurva vicces, honnan szereztétek ezt a retardáltat? Valami kevésbé ripacsot kellett volna összeszednetek, hogy hiteles legyen!

Ez mindennél jobban tetszett Ravennek. Határozottan élethű volt. Határozottan Adames.
– Na mesélj még, mi mindent tudsz rólam, szépfiú? – vigyorgott Adam.
– Meg fogod ölni magad – közölte Raven.
– Ó, igen, én már csak a szuicid hajlamaimról vagyok híres! – dőlt a falnak Adam, és keresztbe tette a lábát.
– Bizonyos időszámítás szerint néhány év, és megunod a játékot, ami kettőnkről szól, és inkább megölöd magad.
– Hmm, mesélj még!
– Ez az egész világ csak kettőnk miatt jött létre. Csak azért, hogy a játékszered legyek.
– Na, ez már tetszik!
– Meghaltál, és én most vissza akarlak hozni ezzel a pillanattal, ahogy már egyszer megcsináltam Chrissel.
– Üüühümm… – vigyorgott Adam. – No és még?
– Inkább megmutatom.
– Gyerünk, szépségem! – tárta szét a karját Adam. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mire megy ki ez az egész játék.

Raven kinyújtotta a kezét, hogy a tenyerét Adam tarkójára szoríthassa, de a mozdulat közben megmerevedett. Mi van, ha ettől összeomlik Adam? Ha esze ágában sincs úgy feldolgozni, mint Chrisnek sikerült? Ha nem képes megbirkózni vele? Egész jól haladnak most. Egészen Adames. Tökéletesen Adames. Ha mást nem is, egészen biztosan lefeküdhetnének így… El lehetnének így egy ideig…
Nem.
Nem fog ebbe belesüppedni.
Most mindent, vagy semmit.
Egyik kezét Adam tarkójára szorította, a másikat pedig a homlokára.
Három, kettő, egy.
Letöltés.
Minden, minden, amit csak tudott.
Gerard, Raven, Lia, Caligó, Mindra, Daniel, karakterek, valóságok, regények, kéziratok, álom, párbeszédek. Minden, amiről csak tudott.
Alig tartott tíz másodpercig.
– Mi a rektes kurva élet? – hebegte Adam. A falnak támaszkodott, de most már nem lazán.
– Adam… – suttogta Raven.
– Mi a picsa? – pislogott Adam, és próbálta a stadion folyosóját összekapcsolni mindazzal, amit látott. Mindazzal, ami Raven szerint ő volt. Azt sem tudta, kivel áll szemben. Azt sem tudta, ki ő maga.
– Nincs semmi baj! – mondta Raven gyengéden, ujjait Adam vállán nyugtatta. – Az vagy, aki vagy, és ezen senki sem változtathat.

– Az vagyok hát – suttogta Adam. Még elvigyorodnia sem kellett ahhoz, hogy Raven azonnal tudja. Elég volt Adam szemébe néznie. Már nem csak tompán csillogott a kék szempár, hanem ott volt benne az egész világ, amit magába nyelt.
– Ne… – nyögte Raven.
Ennyi volt. Vége. Egy pillanatig, ami azt illeti több pillanatig azt hittem, hogy sikerülhet. Komolyan hittem.
– Az vagyok hát! – vihogott fel Adam, tébolyultan, kegyetlenül.
Igen, Ő volt az. Az egyetlen. Ezt Ravennek is be kellett látnia.
– Komolyan azt hitted, hogy sikerülni fog? – röhögött Adam, vagy bármi is volt éppen. Még a szemét is meg kellett törölnie, könnybe lábadt a röhögéstől. – Majd belőlem is rohangál egy jó és egy rossz, mi? Hát nem örülsz, Cica? ÉN vagyok az, engem akartál, nem igaz? Itt vagyok, teljes életnagyságban! – tárta szét a karját Adam. – Hányszor próbálsz még összekaparni, amíg a javított verziód ki nem csinál téged?
– Nem csak verziók vagyunk! – fakadt ki Raven.
– Tulajdonképpen ez után a bájos kis közjátékod után még kedvet is kaptam hozzád.
– Adam…
– Ha ragaszkodsz hozzá – intett a lény, aki pontosan úgy nézett ki, mint Adam.
Raven el akart tűnni.
Nem sikerült neki.
– Héhé, ha már ennyit ügyködtél azon, hogy legyen köztünk valami, ennyit igazán megérdemelsz!

*

Raven újra a barlangjában. Egyedül. Meggyötörten, meggyalázva.
És arra gondol, hogy talán tényleg mindig is ez volt Adam. Ez maga Adam. Minden mézásmáz nélkül. Csupaszon. Talán hülyeség Izének, Resnek, bárminek is nevezni.
Sosem fogja tudni megmenteni, mert nincs mit.
Ez az akármi, bármi is legyen, sosem szerette őt. Egyetlen percre sem.
Sosem szeretett semmit, csak a játékot.
Adamben sosem volt semmi jó, csak mesterien elhitette, még önmagával is. Így pedig könnyű becsapni másokat is.

0 megjegyzés: