Szellemváros

Mindenkinek ajánlom Dan Wellstől a Szellemvárost. Hogy miért? Mert még Adamet is előcsalogatta. Nem mondhatom, hogy Azt Az Adamet, aki elkezdte a blogolást, viszont egy hozzá nagyon közel eső részét. Ami higgyétek el, azért már valami az utóbbi hónapok fényében.

Igen, Adam még mindig tudathasadásos állapotban található, és már létszámban túl vagyunk a múltkori bejegyzésben helyet kapott öt személyiségen. Majd egyszer újra számolom őket, a lényeg, hogy időközben, szégyen, nem szégyen, nekem is lett egy elég lapos Adam-szerű kis „házikedvencem”, aki ha sok másra nem is jó, legalább van. Felfedezhető benne ugyan néhány vonás az eredetiből, csak éppen sokkal, sokkal melankolikusabb.

De akkor lássuk is, mi volt a Szellemvárossal.

*

Tényleg képes valakinek az elméje kivetíteni egy nem létező személyt úgy, hogy az teljesen valóságosnak hat?

– Na vajon? – dönti az állát az ágy szélére. Kék szem, fekete haj, mint mindig. Illetve majdnem mindig.

– Te most melyik vagy? Nazarell? De azt nem érdekli az ilyesmi. Az Enyém pedig depisebb.

*

– Adam, mennyire állok távol attól, hogy megőrüljek?

– Éppen engem kérdezgetsz, miközben egy paranoid skizofrén sztoriját olvasod...

– A paranoid tuti kiesik. Érted. De ez a minta... Az eltűnés. A tanácsadás... A JÓ tanácsadás... Hm... Persze tudom, hogy nem valóság, de...

– Tudod, hogy nem valóság?

– Persze. És egyébként nem látlak igazán. Mindig inkább mögöttem vagy. Mellettem. De most sem látlak, csak... Ha látlak, akkor sem te kerülsz a való világba, hanem én kerülök hozzád.

Tovább olvasom!