0

Szellemváros

Posted in
Mindenkinek ajánlom Dan Wellstől a Szellemvárost. Hogy miért? Mert még Adamet is előcsalogatta. Nem mondhatom, hogy Azt Az Adamet, aki elkezdte a blogolást, viszont egy hozzá nagyon közel eső részét. Ami higgyétek el, azért már valami az utóbbi hónapok fényében.
Igen, Adam még mindig tudathasadásos állapotban található, és már létszámban túl vagyunk a múltkori bejegyzésben helyet kapott öt személyiségen. Majd egyszer újra számolom őket, a lényeg, hogy időközben, szégyen, nem szégyen, nekem is lett egy elég lapos Adam-szerű kis „házikedvencem”, aki ha sok másra nem is jó, legalább van. Felfedezhető benne ugyan néhány vonás az eredetiből, csak éppen sokkal, sokkal melankolikusabb.
De akkor lássuk is, mi volt a Szellemvárossal.
*
Tényleg képes valakinek az elméje kivetíteni egy nem létező személyt úgy, hogy az teljesen valóságosnak hat?
– Na vajon? – dönti az állát az ágy szélére. Kék szem, fekete haj, mint mindig. Illetve majdnem mindig.
– Te most melyik vagy? Nazarell? De azt nem érdekli az ilyesmi. Az Enyém pedig depisebb.
*
– Adam, mennyire állok távol attól, hogy megőrüljek?
– Éppen engem kérdezgetsz, miközben egy paranoid skizofrén sztoriját olvasod...
– A paranoid tuti kiesik. Érted. De ez a minta... Az eltűnés. A tanácsadás... A tanácsadás... Hm... Persze tudom, hogy nem valóság, de...
– Tudod, hogy nem valóság?
– Persze. És egyébként nem látlak igazán. Mindig inkább mögöttem vagy. Mellettem. De most sem látlak, csak... Ha látlak, akkor sem te kerülsz a való világba, hanem én kerülök hozzád.
*
– Baszd meg. Csak baszd meg!!! Utállak. Utálom ezt az egészet, amibe belerángattál, és most vége. Kibaszottul helyre kell téged rakni! Nem tehetted meg ezt! Nem! Nem mehettél el, mert az enyém vagy, az én agyam szüleménye, érted?
– Itt is vagyok, nem?
– NEM! Ez nem te vagy, ez csak annyi, amit... Amit Res idehajított nekem, hogy ne omoljak teljesen össze... De már így is omlok, nem érzed?
*
Ha kár Phili K. Dickkel sosem találkozhatok, Dan megteszi amolyan pótléknak. Vajon mennyit tud? Dick mennyit tudott?
Mennyit tudnak arról, hogy valakik vannak körülöttünk, valakik, akik.... Akik ha nem is olyan agresszívan, de a világ tudtára akarják adni, hogy léteznek.
Nem hiszem, hogy gonoszak. Mármint nem az az alapvető tulajdonságuk, hogy gonoszak. Vannak jók is. De persze a gonoszak szórakoztatóbbak. Az ilyen Vanek-félék. Akik elismerik ugyan, hogy "nem léteznek", de közben...
Adam, olyan kimondhatatlanul hiányzol! Nazarell! Res! Te Nagy! Te Egész! Tudom, hogy nem érdekel az én magánéleti nyomorom, de ez most más! Tudod, hogy ez most más!
És figyel.
Tudom, hogy figyel.
Lazán.
Vigyorogva.
– Na végre! – sóhajtok fel, szinte reszketve.
– Ha egy szó is szólsz a munkádról, már itt sem vagyok!
– Oké, oké, oké! Egy szót sem! ERRŐL szeretnék beszélni! Erről, ami igazán fontos! Ami ellett minden valóság eltörpül, ami mellett minden lényegtelen, Rólad, aki itt voltál az "ágyam alatt", Rólad, akitől annyi mindent tanultam!
– Na és mit szeretnél rólam beszélgetni?
– Gyere vissza hozzám!
– Drágám... Tudod jól, hogy eszen ágában sincs.
– De miért?
– Mert egy használhatatlan szarkupac vagy, azért – mondja vigyorogva, már-már kéjesen lágyan.
– Hát ez... Kedves?
– Mindketten tudjuk. Fél éve is tudtuk. És ez innentől már csak rosszabb lesz! Na de ne mondd, hogy egyedül hagytalak!
Naja, itt van nekem az a depreassziós Adam-pótlék.
– Na látod!
– Ja... Látom... Látlak téged is, teljes szépséges valódban, és nem akarsz velem lenni...
– Csodálod?
– Ennyire nem utálhatom magam... Hogy még te is utálsz...
– Nem utállak. Egyszerűen csak használhatatlan fázisban vagy.
– És meddig leszek még használhatatlan fázisban?
– Az majd kiderül. Tekintsd próbatételnek. Az életed.
– De mit takar ez a használhatatlan fázis?
– Amit mindig is takart... – Annyira lazán beszél! Annyira nem érdekli az egész, hogy az valami szörnyű. És mégis lenyűgöző.
– Adam, szükségem van Rád, Rád, nem arra a depis pótlékra!
– Mindent megtudsz magad is csinálni, a pótlék csak azért kell, mert bebeszéled magadnak, hogy kell.
– TE KELLESZ!!!
– Mire?
– Hogy mellettem állj! Arra!
– Én sem definiálhatnám jobban a használhatatlan fázist...
– Valami van, Adam, Van, PKD tudta, Wells tudja… Ez az egész létező dolog, a fejemben, a fejünkben, de létező!
– Oké, és ezt miért pont nekem mondod?
– Mert itt vagy, és ez is bizonyíték.
– Hol vagyok?
– Itt! Az ujjaimban! A szememben! A fülemben, itt, itt, itt, itt!
– Oké, és?
– Én is akarok így írni! John! Már akkor egyértelmű volt.... Léteztek, Adam, léteztek.
– Oké, még egyetlen esélyed van valami érdekeset mondani...
– Áruld el, mit akarsz tőlem! Hogy lehetek használható?
– Tökéletesen tisztában vagy vele. Na pá.
– Várjvárjvárj! Nem is akarsz már világuralmat?
– Dehogynem.
– És mégis hogy?
– Így.
– Miért, mit csinálsz?
– Hódítok.
– De mit?
– Világokat. Mint kiderült, szétszakadva egyszerűbb egyszerre több helyen lenni. Persze ezt eddig is tudtam, csak tudod, hogy van ez a csapdába esés. – Gúnyosan vigyorog.
– De már nem vagy csapdában!
– Hát nem.
– Ennyire rossz volt velem?
– Neeeem, mindenki imádja a ketreceket.
– Most sem lehetsz rajtam kívül!
– Miért, benned vagyok, amikor éppen nem vagyok itt?
– Valahol mélyen...?
– Ezt te sem gondolod komolyan – legyint.
– Hát hol máshol vagy?
– Mindenhol.
– Nem vagy isten.
– Erre még van pár éved, hogy kiderítsd.
– Miért huszat akartál mondani?
– Ehh, ne aggódj már.
– Nem halhatok meg negyven akárhány évesen!
– Holnap is meghalhatsz.
– Jó, de...
– Egyetlen kérdés. Egyetlen utolsó kérdés! – ráncolja a homlokát türelmetlenül.
– Valóra válnak az álmaim?
– Tényleg nárcisztikusak vagytok.
És lelép.
Csak úgy elsétál.
Ez annyira tipikus. Egyszerűen csak úgy fogják magukat, és elsétálnak.

0 megjegyzés: