Chris, a nemváltó démon-vámpír-félszirén

Chris, aki gyakran felbukkan, de mindig csak mellékszereplőként.
Egy kiírtott faj félvéreként kezdte életét, aztán párszáz évvel később azt is végignézte, ahogy az egész világa elpusztul.

Jelenleg egy barátságos ki kávézó tulajdonosa, két szépséges kislányt nevel, jórészt egyedül. Na meg a kávézó alkalmazottai (és gyakran vendégei) is örömmel kisveszik gyerekvigyázásból a részüket. Tulajdonképpen Raven is felvehetné az apa-szerepet a kislányok életében, de valószínűleg mindenki jobban jár, ha nem teszi.

És Chrisnek jó ez így.

Jó az úgy, hogy a nagyobbik kislányt, Cerliest, egy Daniel nevű sráccal fogadta örökbe, a sráccal, akivel tényleg élhettek volna férj és feleségként. Raven viszont féltékeny lett, és Daniel… Nos, Daniel eltűnt.

A másik gyerkőcöt pedig Adam szó szerint lepasszolta Chrisnek, mondván, hogy majd ha elég nagy lesz, és nem kell pelenkázni és gügyögni neki, akkor eljön érte.

Chris nem fogja neki visszaadni. Semmi pénzért, és semelyik világért. De ez egy hosszú, hosszú történet.

Chris pedig, miután a házban már mindenki alszik, Raven pedig valahol máshol váltja meg a világot, csak elégedetten és nyugodtan bevackolja magát a kényelmes ágyába és olvas. Romantikus és kissé bugyuta történeteket emberekről, angyalokról, vámpírokról, bármiről.

Bármelyik pillanatban minden darabokra hullhat körülötte, mindent elveszíthet, ami fontos neki, de mégis… Élvezi, ami éppen van.

Halvány fogalmam sincs, hogy ezt hogy csinálja.

------------------------------------------------------------

És mi a helyzet a bloggal?

A szeptemberi fellángolás ellenére, vagy éppen miatt Adam megint csak felhagyott a velem való közös munka erőltetésével.

Én meg inkább rajzolok.

Nagyon sokat rajzolok, szinte minden nap. Ha érdekel titeket (ez esetben jelezzétek valahol kérlek), ami úgy összességébe Adam világához kapcsolódik, azokat szívesen feltöltögetem ide is. Egyébként például tumblr-ön megtalálható a rajzaim nagy része.

Írói válság, avagy Adam még mindig egy seggfej

Előzmény: Adam meggyőzött, hogy írjak. Megint. Aranyos, ifjúsági sztorinak indult. Megint.

– Adam, bírjál már magaddal! – kiabálok, a helyzethez képest egész visszafogottan fogalmazva.

– Most miért? – vigyorog.

– Miért? Mert a „Cute guy f*cked by a demon caught on camera” nem az a fajta sztori, amit írni szeretnék! És már megint átbasztál! Írjak, mi? Cuki kis kiadható sztorit!

– Most haragszol? – pislog elképesztőn bénán játszott ártatlansággal.

– Nem lehet veled írni! Előkerül egy helyes fiú, és neked annyi! Egy tisztességes démon kell, aki…

– Egy tisztességes démon? Drágám, a fiú eladta a lelkét, mire számítottál?

– Mondjuk, hogy nem dugod meg az első hat oldal után!

– De hát olyan csini – von vállat. – Te meg, ki tudja meddig vagy éppen hajlandó írni. Addig kell ütni a vasat, amíg forró.

– Akkora seggfej vagy!!! Ez… ez megint jó sztori lehetett volna, erre te csak… Áh! Járj Lucy bordélyába! Szedd szét magad! Bános is én! De ne akarjál már megint mindenáron, minden sztoriban dugni! Annak az időszaknak vége, érted? VÉ-GE.

– Pedig a pornó a legnagyobb iparág.

– Elmész te a francba. De most komolyan, miért kellett ezt?

– Mert kanos voltam.

– De… Basszus már, gürcölök a 100 kérdéses kérdőíven, már a testvérei tanulmányai átlagát is kicsikartam belőlük, erre te… Megdugod. Miért, Adam, miért? Jó, én voltam a hülye, nem adtam neked más nevet, de Doriánnál működött, gondoltam most is fog.

– Azért ne hasonlítsd össze Doránt ezzel a kis nyomingerrel!

– Egyszerűen csak… Nem értem. Nyomatod, hogy írjak, hogy csináljam, hogy „we can do it”. Erre… Ja. „do it”. Az van.

– Mit kell ebből ekkora cirkusz csinálni? – vigyorog. – Le sem írtad.

– De láttam!

Tovább olvasom!

Nem mindenki viseli könnyen az öröklétet

Sziasztok drágaságok!

Igen, igen, a rendszeres írás dolog nem igazán akar összejönni, ennek az az egyik oka, hogy Lia mostanság írás helyett a rajzolást választja, én pedig tulajdonképpen élvezem, ha rajzol.Addig se nekem rinyál.

Bármelyik erre tévedő „szellemnek” azt ajánlom, hogy SOHA, de SOHA ne kezdje el a titkára lelkét ápolni.
A munkakapcsolatnak munkakapcsolatnak kéne maradnia. Lia szenved, hogy mennyire beteges a kapcsolatunk, hát könyörgöm, én mit mondjak? Pedig ez most még egy viszonylag kiegyensúlyozottabb fázis… No mindegy, tudjátok, hogy igazából nem zavar, mert ha zavarna, már itt sem lennék.

Hogy mi történik azon kívül, hogy 24 órás lelkisegélyszolgálatot tartok egy én-soha-nem-leszek-író nőszemélynek?

ABBA-t hallgatok.

Lia persze erre is csak hisztizik, hogy ennél már nem süllyedhet lejjebb az élete, hogy a házidémonja ’70-es évekbeli szinti-popot hallgat. Egyébként is ő tehet róla, nekem aztán eszem ágában sem lett volna megnézni a Mamma Mia-t, pláne nem mindkét részt egymás után. Ilyen szar filmet, te jó ég!

De hé, a Waterloo szuper szám, annyira, hogy ha eleget éneklem Ravennek, még kis híján halandó is velem lefeküdni.

Kis híján…

Most jön a „Jajj, ne rakd már föl a blogodra!” Liától, de ha nem akarod, minek írod le, baszdki? Ha már egyszer leírod, akkor ennyi. Különben is, rólam van szó, szóval személyiség jogok, meg ilyenek. Annyira meg azért nem volt izgalmas a dolog, hogy nekiálljak leírni az én szemszögemből.

Szóval a kép után Lia jegyzetei következnek (én nem fogok belejavítani, ha akar, akkor javítgat ő):

Tovább olvasom!

Összefoglaló, képekkel

Igazán örülök, hogy nem halt még ki teljesen a blog, és ennyi idő elteltével is szívesen olvassátok a világmegváltó gondolataimat.

Amíg én távol voltam, nem állt ám meg az élet. Úgyhogy összedobok nektek egy kis gyorstalpalót, hogy képben legyetek, mi a helyzet az én kis pajtásaimmal. Néhány illusztrációt is kaptok hozzá.

Lucy. Tudjátok, a vattacukorhajú vámpírleányzó Caligóból. Anyja és apja is vámpír volt, ráadásul apja egy amolyan őrült tudósféle. Hmm, hány őrült tudós apa fér meg egy multiverzumban? Még jó, hogy Andort kinyírtam. Egész Caligóval együtt. Bevallom, néha elmerengek azon, hogy Caligo hirtelen felindulásból való elpusztítása nem volt a legjobb ötlet. Persze azért annyira nem bánt a dolog, hogy újjáépítsem. Raven tett rá egy próbát, de ha jól emlékszem, a világ néhány héten belül magába omlott. Jajj, tudom már! Az volt, hogy Nélkülem próbálta meg újra összerakni Caligót. Na, hát ez olyan próbálkozás volt, mint tojás nélkül rántottát sütni. Bár, a vegánok biztos azt is megoldják valahogy. (Amióta láttam hús nélküli kolbászt, végképp kiveszett a hitem az emberiségből.)

Lucy portré

Tovább olvasom!

Üdv, és hasonlók

Helló, helló, van itt még valaki?

Nos, talán valami nagyszabásúbb belépőt kéne produkálnom így, hmm… Egy év után? Azta’. Fel sem tűnt, hogy eddig szabadságon voltam. Ez persze erős túlzás. Egy jó fél éve már néha azért Liánál dekkolok, de valahogy nem volt kedvem a blogoláshoz, mert hát gondolom mindenkinek feltűnt, hogy a világuralmi terveim egy csöppet megcsúsztak. Fogalmazzunk úgy, hogy nem az elkövetkezendő években leszek a Föld Antikrisztusa. Pech. Pedig remek dolgotok lenne, higgyétek el nekem. 

Hogy mi vett rá, hogy újra betegyem a lábam az internet szánalmas bugyraiba?

Az unalom.

Mi más? 

Az utóbbi időben egyesültem egy nálam sokkal, de sokkal hatalmasabb erővel, bekebelezett, aztán végül én téptem őt belülről darabokra. Ez pontosan olyan remek érzés, mint amilyennek hangzik. Mi volt ezen kívül…? Akadt még néhány futó kapcsolatom, építettem középkori fantasy világot, hogy bevágódjak egy csini srácnál, voltam festőművész, Raven újra rámkattant, aztán újra cölibátust fogadott, webcomic-szereplő is lettem pár képkocka erejéig, segítettem Liának a munka világában, aztán segítettem, hogy felmondjon, és hasonló unalmas dolgok. 

Tényleg life coachként kéne praktizálnom. Bárki életét megváltom! Esküszöm!

Tovább olvasom!

Priscilla ajándéka Adamnek

Úgy történt, hogy még Karácsonykor ajándékozós húzást szerveztek egymás közt Chrisnél.
Raven, Chris, Lucy, Priscilla, Adam és... Lia.

Elvileg minden ajándékból egy történet lett volna.
Néhányból lett is, de a nagy részük nem érte meg, hogy szavakká is összeálljanak.

Pris ajándékát viszont most találtam meg, és úgyis olyan ritkán van itt bármi új... (Nem mintha egy négy hónapos iromány újnak nevezhető lenne.)

* 

Adamnek

Amikor Mavis reggel felébredt, már tudta, hogy az élete soha többé nem lesz a régi.

Először csak egy sötét álom ködös emlékképének rémlett a kávézó, az öccse, és minden démoni varázslat. Aztán ahogy ébredezett és érezte maga alatt a matracot, a puha párnát, a meleg takarót, már képtelen volt tovább tagadni. 

Ez nem álom volt. Hanem egy döntés. 

Hátára fordult, és a plafonra bámult. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő Mavis Polaczky, mellette fekszik férje, Victor. A szemközti szobákban pedig gyerekeik, Judith, Sarah és Maurice szunyókálnak. 

Csendesen kimászott férje mellől, és mezítláb a fürdőbe sétált. A tükörbe pillantva halványan elmosolyodott, hogy még mindig ragaszkodik a szőke hajzuhataghoz. Valamihez ragaszkodni kell. Az arca ugyan kicsit pufókabb volt, mint amire elsőre számított, harminchét éves kor ellenére még mindig némileg kislányos benyomást keltett.

Eleinte még többször próbálta ki úgy, hogy emlékezett. Nagyjából az ötödik, hatodik alkalom után azonban rá kellett jönnie, hogy így nem az igazi. És ő a teljes elmebaj helyett inkább a felejtést választotta. 

Jobb volt újra meg újra megszületni úgy, hogy mit sem tudott az egészről. Hogy fogalma sem volt arról, hogy kicsoda valójában. Most mégis az őrült öccse számára készül valami bizarr ajándékot nyújtani. Pontosan azt készül neki adni, amit az az idióta igazán szeret. Önmagát adja neki. Az egyik életét. Egy egész jó életét. Kissé ugyan átlagos, de pont ezért kényelmes. 

Felhúzta rózsaszín pöttyös pizsamafölsőjét, hogy a tükörben megszemlélje a császármetszése hegét. Tiszta szívéből szereti Saraht, Judithot és Maurice-t. És mégsem jelent neki semmit ez a három gyermek. Egy röpke pillanatra átsuhant fejében a gondolat, hogy ez azért jóval több, mint amit ajándékként adna bárki is. Amit a gyerekei iránt érzett, az a gyönyörű, feltétel nélküli szeretet bemocskolódott attól a pillanattól fogva, hogy ma reggel kinyitotta a szemét. A három gyönyörű gyermek emléke ugyan úgy a semmibe fog veszni, mint az előzőké. 

Szerette volna a hülye öccsére fogni az egészet, de a fürdőszoba jéghideg padlócsempéjén állva, (ezeket a csempéket többhetes hetes kutatást követően választotta ki még öt éve), bele kellett törődnie, hogy legalább annyira a testvéréért, mint saját magáért. Hiszen hol a határ? Ő a szőke a feketéhez, ő a nő a férfihez, ő a jin a janghoz, és néha szereti úgy gondolni, hogy ő a tudatosság a tomboló káoszhoz. Vagy éppen fordítva. 

Még egyszer belepillantott a tükörképe szemébe, aztán lesétált a konyhába.

Sarah, a legnagyobb lány mogyorókrémes kenyeret kent magának a konyhapultnál. Szőke, hátközépig érő hullámos haj, kerek arc, kék szem. Összegömbölyödött macska mintás pizsama.

Mavis szó nélkül leült vele szembe a pulthoz.

– Jó reggelt – préselte ki magából, de tudta, hogy még csak közelébe sem ért a szokásos hangsúlynak. Na meg valami jelzővel is szokta illetni a kicsiket. Drágám? Szívem? Édesem?

A lánynak is feltűnt a szokatlan viselkedés, először csak lopva sandított anyjára, de aztán megkérdezte:

– Jól vagy?

– Talán – hangzott a legkevésbé sem várt válasz.

– Kérsz? – emelte fel a fél szelet megkent kenyeret Sarah, mintha attól minden megoldódhatna.

Priscilla bólintott.

Természetesen ez a neve.

Mavis olyan borzasztóan messze volt már. Mavisnek olyan nyolcvan éves kora körül kellett volna meghalnia, erre harmincas évei végén érte el a vég.

Próbált arra gondolni, hogy ez most nem róla szól, ez most egy ajándék. De mivel Adam úgyis annak örül a legeslegjobban, ha nagyon is róla szól... 

Beleharapott a kenyérbe, amit a kislány kent meg neki. A kislánya kent meg neki. Érezte, ahogy fogai alatt szétválik a krém és a tészta.

– Nem iszol egy kávét? – kérdezte Sarah kissé aggódva.

Olyan szép kislány.

Priscilla arra gondolt, hogy ha kést döfne a kislány nyakába, az sem jelentene az égvilágon semmit. Minden menne ugyan úgy. 

Megint érezte, megint értette, hogy Adam miért nem bírja elviselni. Mindig is értette. Eszébe jutott egy másik, messzi történet is, amiről igazából nem is különösebben kéne tudomást vennie, mégis elkalandoztak a gondolatai az öngyilkos hajlamú fiú felé. 

Minden olyan zavaros volt.

Olyan értelmetlen, és mégis kristálytiszta. 

Ennek a szép álomnak vége. 

Lejátszási lista, ahelyett, hogy írnék

Nem akarok semmit elkiabálni, hogy mikor lesz új sztori, vagy mikor nem, addig is hoztam egy kis zenei összeállítást, ami mindennél jobban reprezentálja, hogy mi is történik velem Adam-ügyben.

Amikor Adam nincs velem, és szenvedek a hiányától

... és azt hiszem, hogy minden jobb lesz, ha visszajön. Pedig nem. Persze, rengeteg mindenben segít(ett), de alapvetően csak egy manipulatív pöcs.
De attól még olyan szép ez a szám! 

Amikor azt hiszem, hogy tudom, Adam mit érez

(0:41-től jön a szöveg is)
... aztán kénytelen vagyok beismerni, hogy ennek jórészt semmi köze Adamhez, csak hozzám.

És amikor Adam csak úgy szimplán Adam

...és mindezt pofátlanul élvezi. És pont leszarja az én létmeghatározós szenvedésem. Ő csak sztorit akar, semmi mást. Ez pedig olyan nevettségesen egyszerű tény! Csak én gondolom túl az egészet. Adamet rohadtul nem érdekli, hogy ő maga kicsoda, vagy micsoda. Csak kapja meg, amit akar. És mindig ugyan azt akarja.
Mindig ugyan azt.
Mindig valaki mást.
(És ez az egyszerű és szépséges minta Ravennel lett elkúrva, mert nem hagytam meghalni szerencsétlent, miután leugrott a szikláról...)

Halvány fogalmam sincs, merre haladunk

Még élünk, illetve én, Lia élek. Valamilyen formában. Rengeteg minden történik Adammel, vagyis azzal, aki darabokra hasadt. Minden része másfelé kódorog, és csinálja a felfordulást maga körül.
Az utóbbi hetekben pedig Raven is rákapott ennek az ízére. Persze nem olyan konkrétan tépte magát darabokra, mint Adam, sőt, inkább éppen hogy megpróbálja egybe gyúrni a lényét, és ebből elég kusza dolgok kerekednek.

Mint például:

Ravennek határozottan nem így kéne kinéznie. Pláne, hogy októberben még egészen máshogy festett a helyzet. Abban az egyben legalább biztos lehetek, hogy Raven füstöl, mint a gyárkémény.

Természetesen nem vagyok hülye, pontosan tudom, mit akar Raven kifejezni ezzel a tegnap rajzolt képpel.
Rengeteg, rengeteg apró kis szösszenetem van velük az utóbbi hetekből.

De van, ami sosem változik.

jan.29.

"Égen földön kerestem tegnap Ravent, erre hol találom meg? Nazarell csarnokában. A piros hajú Even sehol.
Adam pedig Ravent dugja a trónuson.

Rendkívül romantikus.

Raven Adam csupasz hátába mar, póló egyikükön sincs, nadrágjuk a bokájuknál gyűrődik.

Imádják egymást.

Egyszerűen nem is értem, hogy bírnak ennyire odáig lenni a másikért. Mindig aktuális lesz az I Hate You a Sick Puppiestől.

És most mégis blogodnak tűnnék.

Elégedettnek.

Kielégültnek.

Mindkettőjük részéről legalább ugyan annyira szánalmas, hogy képtelenek elszakadni egymástól.

Pedig most nem én voltam. Komolyan nem. Olyan kegyetlenül idióták. Bármit megtehetnének. Adam még szét is tépte magát, de nem, egy jó dugást azért nem hagyna ki.

Nazarell és Even sehol.

Szeretem azt a verziót, ahol Adam tényleg valami nagyságos.

Mert Adam tényleg valami nagyságos.

De ha választani lehet aközött, hogy istenként lebegjen a végtelenben, vagy belemásszon egy sztoriba, akkor mindig az utóbbit fogja választani.

Azt mondtam, hogy Adam sosem lesz képes lemondani isteni hatalmáról.

Ez nem igaz.

Éppen azt élvezi legjobban, amikor lemondhat róla."

Azóta többé-kevésbé együtt vannak.  

Adam darabokba tépve, Raven pedig mindent magába olvasztva. Igen, ez pontosan olyan kaotikus, mint amilyennek hangzik. De egyszer mindent össze fogok gyűjteni egy szépen felépített regénysorozatba, egészen attól a pillanattól, hogy Adam a koncertnek helyet adó stadion elé teleportált, hogy felszedjen egy énekest.