My Vampire Romance - 3.fejezet
Posted in MVR
Előző részek
Megint izgatottan vártam, hogy vége legyen annak a rohadt koncertnek. Gerard egész jól bírja a dolgot. Végigugrálja az egészet, és ez már nem is tudom hányadik nap egyhuzamban. Legalább az állóképességével nem lesz baj, és jól mutat, ahogy a barna tincsei a homlokához tapadnak. Fontos szempont.
Az öltözőjében leptem meg.
– Na, ki van itt? – suttogtam, amint belépett a sötét kis helyiségbe.
– Adam! – A hangja derűsen csengett. Egészen megborzongtam ettől a derűsségtől. Ritkán kapok ilyen üdvözlést.
Fölkapcsolata a villanyt.
– Talált! – nevettem színpadiasan.
Egy darabig nem értettem, hogy miért áll olyan tanácstalanul előttem, aztán leesett, hogy szeretne átöltözni, de előttem feszélyezve érzi magát. Imádom az ilyen kis szűzkurvákat.
– Öltözz csak nyugodtan! Ráérek – intettem, és ledobtam magam a tükör előtt álló karosszékbe. Nagyot reccsent a lendületemtől. Egy ilyen fene nagy sztárocskának igazán rendelkezésére bocsájthatnának strapabíróbb berendezési tárgyakat.
A fene nagy sztárocska zavartan megköszörülte a torkát.
– Csak nem vagy szégyenlős? – grimaszoltam, és meggyőződtem róla, hogy a szék nem fogja felmondani a szolgálatot. Nem tenne túl jó benyomást, ha most esnék seggre.
– Jobban szeretek egyedül öltözni.
– Majd becsukom a szemem.
Gerard idegesen megforgatta a szemeit – igazi díva pillanat –, majd ledobta a koncertek alatt rockeresen elhasználódottá vált bőrdzsekijét a még szabad székbe, lehúzta magáról a fekete pólóját, és fölvett helyette egy másik fekete pólót.
– Ezért akartál kiküldeni? – horkantam föl csalódottan.
Igazán boxerre vetkőzhetett volna, és máris lezavarhattunk volta egy gyors menetet.
Ó, hát persze, hogy heteró! Még.
Elnyomott egy ásítást.
– Álmos vagy? – Néha én is megengedhetem magamnak értelmetlen kérdéseket, ha már az áldozatok minduntalan ilyenekkel bombáznak.
– Csak jól jönne egy kávé.
– Gyere, meghívlak egyre! – vigyorogtam.
– Igazán nem kell! – tiltakozott az egyre inkább randi felé kacsingató szituációtól. Fél a kis drágám. Csak tudnám mitől? Végül is, csak egy felajzott meleg vámpírral álldogál egy öltözőben. Nem menekül sikítva, ez pedig további indok arra, hogy szórakozzak egy kicsit.
– Dehogynem! – ragadtam meg a karját és kivonszoltam az automatáig. Csak az első néhány lépésért kellett rángatni, utána már készségesen jött magától, és lefejtegette a karjáról az ujjaim.
Csendesen szürcsölgette a kávéját, amíg nagy nehezen rászánta magát, hogy újra rólam érdeklődjön. Szemtől szembe sajnos kicsit csökken a gyermeteg lelkesedése.
– Nem értem, hogy van az, hogy itt békésen kávét iszogatok veled, miközben te elvileg embereket ölsz. – az elvilegre különösen nagy hangsúlyt fektetett.
– Ha gondolod, legközelebb majd magammal hozhatom a vacsorám hulláit – csillant fel a szemem.
– Arra semmi szükség, csak… Mesélsz nekem a fajtádról? Vagy mit is akarsz tőlem?
Fogadjunk, hogy néhány kávé után bárkivel ágyba bújna, aki azt állítja magáról, hogy vámpír.
– Ismerkedni – mosolyogtam kihívóan. – Mit meséljek tündérkém? Jó jó! Nem tündérkém. Gerard. – Még közelebb léptem hozzá.
Az ismerkedős részt igyekezett elereszteni a füle mellett.
– Bármit! – felelte.
– Mi az, ami különösen érdekel? – kérdeztem flörtölve, és a vállára raktam a kezem.
Nem lökött el magától, abban reménykedve, hogy ha néhány érintést elvisel, készségesebben fogok válaszolgatni. Mekkora kis ribanc!
– Milyen vámpírnak lenni?
– Jó – feltelem egyszerűen.
Gerardot meglepte a rövid válasz. Valami szónoklatot várt volna az öröklétről, kárhozatról, meg ilyesmikről. Hát, tőlem aztán várhatja!
– Jó?
– Jó hát! – bólintottam nevetve.
– Ö... hát akkor jó – nyögte.
Tartalmas beszélgetés, mit ne mondjak. Csak ne untassál, kérlek! Akkor kénytelen leszek megölni.
– Nem, nem zavar, hogy gyilkolnom kell. Megszoktam. Amúgy meg több ezer ember értelmetlenül öldökli egymást háborúkban – dobtam be a kedvenc alibi-szövegem.
Amikor Gerard belátta, hogy nem szándékozom magamtól beszélni, megint kérdezett:
– Hány éves vagy?
– Nem számolom. A 200.-nál meguntam. Jól tartom magam mi? – húztam ki magam az elismerő pillantásra. Gerard, legnagyobb bánatára, most sem kapott ömlengést az idő múlásáról.
– Ja. – Jobbnak látta fukarkodni a bókokkal. – És sok vámpír van? Rajtad kívül?
– Ó de még mennyi! Meglepődnél, ha tudnád! Ha gondolod, holnap elviszlek téged magammal egy jó kis helyre. Ha jól tudom, Benderben léptek fel, és előtte lesz egy szabad estéd – vigyorogtam. Természetesen jól tudtam.
– Mit értesz jó kis hely alatt? – ráncolta a homlokát, de gondolatolvasás nélkül is egyértelmű volt, hogy nagyon is van kedve a dologhoz. Bárhová eljönne velem. Bírom, amiért ennyire kíváncsi, hogy még arról is képes nem tudomást venni, hogy most már igen feltűnően taperolom a mellkasát.
– Egy bár. Afféle vámpír kocsma.
– Vámpír kocsma? – Pont ez volt, amit hallani akart. Nem meglepő. Valamiért odáig vannak az emberek az ilyesmiért, úgyhogy még anno létesítettünk is egyet.
Merész, igazán merész. Ha megcsipkedném a mellbimbóját, akkor is ilyen érdeklődő lenne?
– Aha – bólogattam. – Na, jössz?
– Igen! – vágta rá, de mikor a pólóján keresztül kitapintottam a mellbimbóját, gyorsan hátrébb ugrott. Azért nem rossz a tűrőképessége.
– És nem félsz, hogy esetleg megesznek?
Vagy hogy most azonnal a falhoz nyomlak, és megerőszakollak? – ezt egyelőre megtartottam a gondolataimban.
– Meg van rá az esély?
Újabb díjnyertes hülye kérdés. Gratulálok. Mentségére legyen, hogy az enyém is elég nagy klisé volt.
– Meg hát! De majd velem leszel, és megvédelek – veregettem hátba.
Erőltetett mosolyra húzta a száját, de a lelkesedés egy pillanatra sem tűnt el a szeméből. Talán nem is lelkesedés a jó szó. A megszállottság találóbb.
– Holnapig döntsd el! – kacsintottam.
A kávéját időközben megitta. A számat figyelte, de sajnos nem éppen csókra áhítozva.
– Azt ne mondd, hogy még mindig kételkedsz benne, hogy igazi! – villantottam elő a fogaim.
Gerard összerezzent.
Elkaptam a bal kezének mutató ujját, és mielőtt ellenkezhetett volna, végighúztam a szemfogamon, majd felé fordítottam az apró sebet. Elismerően kikerekedtek a szemei.
Már kevésbé volt elismerő a tekintete, amikor újra a számhoz emeltem a kezét, és elkezdtem nyalogatni az ujját. De azért hagyta magát. Metszőfogaimmal finoman ráharaptam, és szívni kezdtem a vérét. Mos már ki akarta rántani az ujját a fogaim közül, de erősen megfogtam a csuklóját.
– Hé! – kiáltott nem valami férfiasan.
– Nyugi, nem lesz bajod tőle – mondtam teli szájjal. – Fáj? – kivettem a számból az ujját, és némi erotikus fűszerezéssel nyalogattam tovább.
– Nem – felet őszintén –, de ne szopd az ujjam!
– Miért ne? Talán felizgat? – hunyorogtam rá.
– Egyáltalán nem – húzta el a száját, és felöltötte a „teljesen heteró vagyok” arckifejezést. Pedig egyértelmű, hogy nem az. Egy heteró pasi nem csak szájhúzogatással reagálna arra, hogy az ujja tövig a számban van. Tapasztalat.
Nevetve elengedtem, ő pedig rögtön a gatyájába törölte a nyálas kezét.
– Bocs, kicsit elragadtattam magam. Jobb is, ha megyek, mert még nem vacsoráztam és a fincsi véred nagyon meghozta az étvágyam. Találd ki holnapig, hogy mi legyen! De holnap nem csak az ujjadat fogom szopni – nyaltam körbe a szám. Erre már megint érdekes színre váltott az arca. Olyan halványzöldre.
– Na jó, ezt még megbeszéljük! – röhögtem. – Csáó! – intettem, és elindultam.
– Várj! – kiáltott utánam – Holnap hol találkozunk?
Két másodperce éppen egy „kissé” erotikus célzást tettem arra, hogy mit csinálnék én vele holnap, erre „hol találkozunk?”. Ó, buzi a kis lelkem, min állat! Csak még nem tudja. Illetve tagadja. Igazán gyakran megesik az ilyesmi.
– Nyugi, tudni fogom hol vagy. Majd sötétedésnél gyere le a recepcióhoz. Ja! És valami csinit vegyél fel! – utoljára hátra fordultam, küldtem felé egy csókot, majd eltűntem.
Gerard rendkívül feldobta a hangulatom, úgyhogy a vacsorámmal is kedvesen viselkedtem. Magamhoz képest.
A parkban szúrtam ki egy magányosan üldögélő leányzót. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy megfejtsem, miért olyan magányos.
– Szia! – ültem le mellé.
– Bocs, de nem ismerlek – pattant föl.
– Az nem baj, úgyis mindjárt meghalsz – visszarántottam magam mellé, és rávicsorítottam. Azonnal sikoltozni kezdett. Befogtam a száját, és a fejét a vállamra nyomtam, majd szürcsölni kezdtem a kedvenc itókámat.
Gerard Way:
Ötödik napja volt, hogy találkoztam A Vámpírral.
Egész gyerekkorom, és tinédzseréveim egy részét olyan álmok és történetek szövögetésével töltöttem, amikben nagy szerepet kaptak a természetfeletti lények, és megmagyarázhatatlan események tömkelege. Megvolt a nagy szuperhős korszak, amikor szívvel-lélekkel azon voltam, hogy színes köpenyben és a nadrágom fölé húzott alsógatyában rohangálva megmentsem a világot. Ebben általában a nálam két évvel fiatalabb öcsém is remek partnernek bizonyult. Később, a megannyi szuperhős kaland, képzeletbeli bolygóba képzeletbeli meteorit becsapódások megakadályozása, és egyéb sikeres játszótéri mentőakciók után, az egész szép lassan elvesztette a varázsát.
Ahogy nőttem, és rájöttem, hogy a világ, de főleg a velem egykorú lakói nem feltétlenül érdemlik meg, hogy megmentsék őket bármiféle meteorit becsapódástól vagy földöntúli inváziótól, képbe kerültek a démonok, vámpírok, és minden, ami elég sötét egy, az iskolafolyosókon több ezerszer megalázott kamasz fiú lelkivilágához. Mint rengeteg más kölyök, én is csak arra vártam, hogy egyszer valami különleges, valami egyáltalán nem e világi történjen velem, és kiemeljen abból, amit az átlagemberek valóságnak neveznek.
Sosem gondoltam volna, hogy éppen húszas éveim végére fog elérni a dolog.
Persze az ember azt hinné, ha valakinek van egy fantasztikus rock bandája, és ahogy a mondást tartja, szex, drogok, rock’n’roll, akkor már nem is vágyhat másra. Sokáig én is ebbe a meggyőződésbe ringattam magam, de valahol eltemetve mindig tudtam, hogy lennie kell ezen a világon valami másnak is. A harmadik albumunk felvételekor ugyan akadtak olyan élményeim, amik akár a természetfeletti entitásokkal is kapcsolatba hozhatóak lett volna, de sajnos csak elvonási tünetek voltak.
Most viszont, végre bizonyosságot is kaptam róla, hogy létezik az, ami után mindig kutattam a lelkemben.
Bizonyíték, mégpedig igazán testközelből.
Vámpír kocsma.
Hányszor pergett le évtizedekkel ezelőtt a képsorozat a fejemben, hogy jön egy különleges idegen, és megoszt velem olyan dolgokat, amiknek földi halandók még csak a közelébe sem juthatnak! Ezek a dolgok egy idővel, akármennyire is művészléleknek érzi magát az ember, szépen megragadnak a fantázia és az illuminál állapot örvénylő világában.
Azt hiszem, még a harmadik találkozás után sem fogtam föl teljesen, hogy ez tényleg a Valóság. Csak hagytam, hogy az egész magával ragadjon, mint valami narkotikumos képzelgés.
Egész álló nap pattanásig feszült idegekkel vártam a napnyugtát, és iszonyatosan bosszantott, hogy a srácok megállás nélkül Xboxozni akarnak. A legkevésbé sem volt kedvem most játszani, amikor egy vámpírral készülök randevúra. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez a legöngyilkosabb akcióm, amit valaha is csináltam, beleértve azt is, amikor évekkel ezelőtt meggyűlt a bajom a kedélyjavító drogok, altatók, nyugtatók és alkoholok különbféle kombinációival.
Nem reklámoztam a bandának, mik a terveim estére.
Egyértelműnek látszott, hogy ilyen hihetetlen dolog csak egyszer történhet az emberrel, és vámpírokkal megspékelve főleg igaz az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy kihagyjam. A srácok váltig állították, hogy csak valami elvetemült perverz faszi rajongónk szórakozik velem, így azon kívül, hogy vigyázzak a seggemre, nem igazán volt más hozzáfűznivalójuk a vámpíros eseményekhez.
Meguntam, hogy az Xboxszal nyaggatnak, rosszullétre hivatkozva elvonultam a hotelszobámba.
Délután hat körül már negyed óránként rohangáltam ki az erkélyre, megbizonyosodni róla, hogy még mindig fent van-e a nap. Bizarr módon arra emlékeztetett, amikor egy Karácsonykor, vagy öt évesen, óránként rohangáltam ki este a nappalinkba, hogy lássam, mikor pakolja a fa alá a Télapó az ajándékokat. Aztán persze anya ágyba dugott, és ha kelletlenül is, de hajlandó volt addig mesélni, amíg el nem aludtam.
Egyik ilyen cirkálásom során megálltam a tükörrel szemben, és végigmértem magam. Egy vámpír, egy rohadt vámpír!
Ki kéne húzni a szemem, ahogy a koncertekre – tűnődtem, és már vettem is elő a ceruzát.
Még a végén félre érti. – Letettem a szemceruzát. – De mit lehet ezen félreérteni?
Meghúztam a fekete vonalat a szemeim alá.
Nagy nehezen rájöttem, hogy attól még, hogy percenként száguldozom ki az erkélyre, nem fog gyorsabban lemenni a nap, így inkább leültem rajzolni. Mostanában úgy sem volt sok időm rá a rengeteg fellépés között. A koncertek annyira leszívják az agyam és az energiám, hogy általában tényleg már csak a játékkonzol gombjait van erőm nyomogatni.
Már valóban lemenőben volt a nap, amikor feleszméltem a vámpír-témán való merengési alatti firkálgatásomból.
Lerohantam a hallba. Ő már ott ült az egyik vörös, bársonyosan csillogó kanapén, lazán keresztbetett lábbal. Egyszerűen pont úgy néz ki, mint egy vámpír. Talpig feketében, hosszú, fekete, lazán összefogott haj, és olyan jég kék szem, ami embernek biztosan nem lehet, hacsak nem valami genetikai keresztezés során. Mondjuk egy husky-val.
Úgy éreztem magam, mit életem első randevúján. Az végül borzalmasan sült el, és kis híján sírva mentem haza. Igyekeztem elűzni a gondolatot a fejemből, mert semmi pénzért sem akartam volna, hogy ezt a meleg vámpír megtudja.
– Jól nézel ki – jegyezte meg pimaszul mosolyogva, mikor elé értem.
Abban reménykedtem, hogyha eleresztem a fülem mellett az efféle megjegyzéseit, akkor egyszer beleun, és leáll vele. Igaz, nem úgy nézett ki, mint aki bármikor is le akarna állni.
– Na hogy döntöttél édesem? Megyünk piálni?
– Igen – bólintottam. Valójában már akkor eldöntöttem, amikor felmerült a kérdés. Édesem ide, vagy oda.
Átkarolta a derekam, és kifelé indultunk a szállodából. Mikor kiértünk, elhúzódtam mellőle, mert talán mégsem lenne szerencsés úgy mászkálnom, hogy egy pasi ölelget, de Adam visszarántott maga mellé:
– Ez most az én estém – vigyorgott, én pedig a vigyorát nézve újra elgondolkodtam az épelméjűségemen. Tényleg megéri kockáztatni a seggem, az életemről már nem is beszélve, azért, hogy vámpírokat lássak?
Akkor jó üzletnek tűnt.
– Messze van? – érdeklődtem, miközben azzal nyugtattam magam, hogy csináltam én már pár címlapra illő hülyeséget életemben, abból se lesz nagy gáz, ha esetleg valaki lekap minket így, andalogva. Elég hihetetlen, hogy milyen gondolatok tudnak eszébe jutni az embernek egy vámpír mellett.
– Nem vészes. Szerintem mehetünk gyalog. De hívhatok taxit, ha szeretnéd – ajánlotta készségesen. Udvariasan elutasítottam.
Egyre zavarba ejtőbb volt ez a fajta közelség. Voltam már ennél közelebb is férfiakhoz, de azok egytől egyik haverok voltak, és az egész nem volt több poénnál. Illuminált állapotba elcsattant már néhány csók is, abba se halt bele senki.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Adam ne tudja állandóan a seggemet fogdosni.
Szerencsére tényleg közel volt a hely, így nem kellett még kilométerekig hagynom, hogy Adam a hátsó felemet simogassa a nyílt utcán. Alig néhány sarok múlva elértünk egy omladozófélben lévő épületig. Valahogy már messziről sejtettem, hogy jó helyen járunk.
– Maradj mindig mellettem oké? És csak azt csináld, amit mondok! – közölte Adam vigyorogva. Egy pszichopata vigyora. De hát egy rohadt vámpírtól, ezt is várja az ember!
– Rendben – bólintottam.
– De komolyan! – ismételte meg, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne.
– Jó.
– Mert azért itt nem mindenki rendes srác, szóval...
– Oké, vettem a lapot! – Ezek szerint Ő rendes srác.
– És az sem ártana, ha kivételesen hagynád, hogy fogjam a kezed. Csak hogy lássák, hogy velem vagy – nyújtotta felém a kezét.
Nem tudtam, erre okvetlenül szükség van-e, de mivel más választást nem hagyott, bólintottam, és megfogtam a kezét. Elégedetten mosolygott, és megmarkolta a kézfejem, hogy demonstrálja, mennyire erős a szorítása. Biztos voltam benne, hogy probléma nélkül porrá őrölne a kezemben minden csontot.
Kéz a kézben sétáltunk az épület hátsó bejáratához. Az erős szorításánál sokkal inkább zavarba ejtőbb volt, ahogy az ujjai finoman és puhán az enyémhez simultak. Zavarba ejtő, de közel sem kellemetlen. Átfutott az agyamon, hogy ha gondolatot olvasni tud, az is simán elképzelhető, hogy megdelejezett, vagy valami hasonló.
Most már, hogy reményeim szerint egy rajongóba sem botlottam volna, újra teljes átéléssel merültem bele abba, hogy hamarosan még több vámpírt lesz szerencsém látni. Egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Egyszerűen muszáj végigcsinálni, ha az ember egész életében természetfeletti élményekre vadászott először pusztán a fantáziára, később drogokra hagyatkozna. Tudtam, hogy ha most nem tartok vele, akkor még jobban gyűlölném magam, mint egyébként. Pedig azt nem könnyű fokozni.
Egy olyan nagydarab férfi állt az ajtónál, hogy kezdtem érteni, miért jobb, ha fogom Adam kezét. Mint a kisfiú, amikor az apja első ízben viszi be a munkahelyére. Szívből reméltem, hogy a vámpír nem csípte el ezt a gondolatot.
– Szia Martin! – üdvözölte Adam a biztonsági őrt.
– Helló Adam! – a fickónak kinézetéhez képest meglepően kedves hangja volt. – Mi járatban erre?
– Csak szeretném Gerardnak megmutatni a környéket.
– Oh, értem! A környéket mi? – kacsintott Adamre vigyorogva.
– Igen – mondta határozottan Adam, és a fenekembe csípett.
Ennek a vámpírnak tényleg pont hozzám van gusztusa?
– Hol szedted föl? Nagyon dögös a kicsike.
Az arcomat elöntötte a vér.
– Mi akkor bemennénk – tért ki a válasz elől Adam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz jel rám nézve.
– Ja persze, persze, bocsi hogy feltartottalak! – vigyorgott Martin, és kinyitotta a vastag fém ajtót, amin valószínűleg egy tank sem tudott volna áthajtani. – Jó szórakozást!
– Köszi! – intett Adam és udvariasan előre engedett.
Ahogy beléptem, förtelmes bűz csapta meg az orrom. Hamarosan meg is láttam a szag forrását. Alig néhány lépésre, balra, egy kis beugróban egymáson vagy három holttest pihent, mintha csak rongybabák lennének egymásra dobálva. Két nő és egy férfi lehetett hajdanán. Ráeszméltem, hogy temetésen kívül sosem láttam még igazi halottat.
– Jóég... – suttogtam, mert más nem igazán jött ki a torkomon. Igazából örültem is, hogy más nem jön ki, mert kis híján ott helyben elhánytam magam.
– Nyugi bébi, nyugi – suttogta a fülembe Adam hátborzongatóan selymes hangon, és az ellenkező irányba terelt. Azzal győzködtem magam, hogy biztos tett valamit az elmémmel, különben sebes léptekkel hagytam volna el a helyet.
Ez a hely tényleg tele van igazi, emberölő, kibaszott vámpírokkal.
Az undort azonban elnyomta valami perverz izgalom. Úgy gondoltam, hogy ha ma meghalok (mégpedig a hullákat elnézve ezt szinte biztosra vettem), legalább nem én fogok pisztolycsövet dugni a számba, hanem vámpírok szívják ki a vérem.
Óriásit nyeltem, és hagytam, hogy Adam mutassa az utat.
Megint izgatottan vártam, hogy vége legyen annak a rohadt koncertnek. Gerard egész jól bírja a dolgot. Végigugrálja az egészet, és ez már nem is tudom hányadik nap egyhuzamban. Legalább az állóképességével nem lesz baj, és jól mutat, ahogy a barna tincsei a homlokához tapadnak. Fontos szempont.
Az öltözőjében leptem meg.
– Na, ki van itt? – suttogtam, amint belépett a sötét kis helyiségbe.
– Adam! – A hangja derűsen csengett. Egészen megborzongtam ettől a derűsségtől. Ritkán kapok ilyen üdvözlést.
Fölkapcsolata a villanyt.
– Talált! – nevettem színpadiasan.
Egy darabig nem értettem, hogy miért áll olyan tanácstalanul előttem, aztán leesett, hogy szeretne átöltözni, de előttem feszélyezve érzi magát. Imádom az ilyen kis szűzkurvákat.
– Öltözz csak nyugodtan! Ráérek – intettem, és ledobtam magam a tükör előtt álló karosszékbe. Nagyot reccsent a lendületemtől. Egy ilyen fene nagy sztárocskának igazán rendelkezésére bocsájthatnának strapabíróbb berendezési tárgyakat.
A fene nagy sztárocska zavartan megköszörülte a torkát.
– Csak nem vagy szégyenlős? – grimaszoltam, és meggyőződtem róla, hogy a szék nem fogja felmondani a szolgálatot. Nem tenne túl jó benyomást, ha most esnék seggre.
– Jobban szeretek egyedül öltözni.
– Majd becsukom a szemem.
Gerard idegesen megforgatta a szemeit – igazi díva pillanat –, majd ledobta a koncertek alatt rockeresen elhasználódottá vált bőrdzsekijét a még szabad székbe, lehúzta magáról a fekete pólóját, és fölvett helyette egy másik fekete pólót.
– Ezért akartál kiküldeni? – horkantam föl csalódottan.
Igazán boxerre vetkőzhetett volna, és máris lezavarhattunk volta egy gyors menetet.
Ó, hát persze, hogy heteró! Még.
Elnyomott egy ásítást.
– Álmos vagy? – Néha én is megengedhetem magamnak értelmetlen kérdéseket, ha már az áldozatok minduntalan ilyenekkel bombáznak.
– Csak jól jönne egy kávé.
– Gyere, meghívlak egyre! – vigyorogtam.
– Igazán nem kell! – tiltakozott az egyre inkább randi felé kacsingató szituációtól. Fél a kis drágám. Csak tudnám mitől? Végül is, csak egy felajzott meleg vámpírral álldogál egy öltözőben. Nem menekül sikítva, ez pedig további indok arra, hogy szórakozzak egy kicsit.
– Dehogynem! – ragadtam meg a karját és kivonszoltam az automatáig. Csak az első néhány lépésért kellett rángatni, utána már készségesen jött magától, és lefejtegette a karjáról az ujjaim.
Csendesen szürcsölgette a kávéját, amíg nagy nehezen rászánta magát, hogy újra rólam érdeklődjön. Szemtől szembe sajnos kicsit csökken a gyermeteg lelkesedése.
– Nem értem, hogy van az, hogy itt békésen kávét iszogatok veled, miközben te elvileg embereket ölsz. – az elvilegre különösen nagy hangsúlyt fektetett.
– Ha gondolod, legközelebb majd magammal hozhatom a vacsorám hulláit – csillant fel a szemem.
– Arra semmi szükség, csak… Mesélsz nekem a fajtádról? Vagy mit is akarsz tőlem?
Fogadjunk, hogy néhány kávé után bárkivel ágyba bújna, aki azt állítja magáról, hogy vámpír.
– Ismerkedni – mosolyogtam kihívóan. – Mit meséljek tündérkém? Jó jó! Nem tündérkém. Gerard. – Még közelebb léptem hozzá.
Az ismerkedős részt igyekezett elereszteni a füle mellett.
– Bármit! – felelte.
– Mi az, ami különösen érdekel? – kérdeztem flörtölve, és a vállára raktam a kezem.
Nem lökött el magától, abban reménykedve, hogy ha néhány érintést elvisel, készségesebben fogok válaszolgatni. Mekkora kis ribanc!
– Milyen vámpírnak lenni?
– Jó – feltelem egyszerűen.
Gerardot meglepte a rövid válasz. Valami szónoklatot várt volna az öröklétről, kárhozatról, meg ilyesmikről. Hát, tőlem aztán várhatja!
– Jó?
– Jó hát! – bólintottam nevetve.
– Ö... hát akkor jó – nyögte.
Tartalmas beszélgetés, mit ne mondjak. Csak ne untassál, kérlek! Akkor kénytelen leszek megölni.
– Nem, nem zavar, hogy gyilkolnom kell. Megszoktam. Amúgy meg több ezer ember értelmetlenül öldökli egymást háborúkban – dobtam be a kedvenc alibi-szövegem.
Amikor Gerard belátta, hogy nem szándékozom magamtól beszélni, megint kérdezett:
– Hány éves vagy?
– Nem számolom. A 200.-nál meguntam. Jól tartom magam mi? – húztam ki magam az elismerő pillantásra. Gerard, legnagyobb bánatára, most sem kapott ömlengést az idő múlásáról.
– Ja. – Jobbnak látta fukarkodni a bókokkal. – És sok vámpír van? Rajtad kívül?
– Ó de még mennyi! Meglepődnél, ha tudnád! Ha gondolod, holnap elviszlek téged magammal egy jó kis helyre. Ha jól tudom, Benderben léptek fel, és előtte lesz egy szabad estéd – vigyorogtam. Természetesen jól tudtam.
– Mit értesz jó kis hely alatt? – ráncolta a homlokát, de gondolatolvasás nélkül is egyértelmű volt, hogy nagyon is van kedve a dologhoz. Bárhová eljönne velem. Bírom, amiért ennyire kíváncsi, hogy még arról is képes nem tudomást venni, hogy most már igen feltűnően taperolom a mellkasát.
– Egy bár. Afféle vámpír kocsma.
– Vámpír kocsma? – Pont ez volt, amit hallani akart. Nem meglepő. Valamiért odáig vannak az emberek az ilyesmiért, úgyhogy még anno létesítettünk is egyet.
Merész, igazán merész. Ha megcsipkedném a mellbimbóját, akkor is ilyen érdeklődő lenne?
– Aha – bólogattam. – Na, jössz?
– Igen! – vágta rá, de mikor a pólóján keresztül kitapintottam a mellbimbóját, gyorsan hátrébb ugrott. Azért nem rossz a tűrőképessége.
– És nem félsz, hogy esetleg megesznek?
Vagy hogy most azonnal a falhoz nyomlak, és megerőszakollak? – ezt egyelőre megtartottam a gondolataimban.
– Meg van rá az esély?
Újabb díjnyertes hülye kérdés. Gratulálok. Mentségére legyen, hogy az enyém is elég nagy klisé volt.
– Meg hát! De majd velem leszel, és megvédelek – veregettem hátba.
Erőltetett mosolyra húzta a száját, de a lelkesedés egy pillanatra sem tűnt el a szeméből. Talán nem is lelkesedés a jó szó. A megszállottság találóbb.
– Holnapig döntsd el! – kacsintottam.
A kávéját időközben megitta. A számat figyelte, de sajnos nem éppen csókra áhítozva.
– Azt ne mondd, hogy még mindig kételkedsz benne, hogy igazi! – villantottam elő a fogaim.
Gerard összerezzent.
Elkaptam a bal kezének mutató ujját, és mielőtt ellenkezhetett volna, végighúztam a szemfogamon, majd felé fordítottam az apró sebet. Elismerően kikerekedtek a szemei.
Már kevésbé volt elismerő a tekintete, amikor újra a számhoz emeltem a kezét, és elkezdtem nyalogatni az ujját. De azért hagyta magát. Metszőfogaimmal finoman ráharaptam, és szívni kezdtem a vérét. Mos már ki akarta rántani az ujját a fogaim közül, de erősen megfogtam a csuklóját.
– Hé! – kiáltott nem valami férfiasan.
– Nyugi, nem lesz bajod tőle – mondtam teli szájjal. – Fáj? – kivettem a számból az ujját, és némi erotikus fűszerezéssel nyalogattam tovább.
– Nem – felet őszintén –, de ne szopd az ujjam!
– Miért ne? Talán felizgat? – hunyorogtam rá.
– Egyáltalán nem – húzta el a száját, és felöltötte a „teljesen heteró vagyok” arckifejezést. Pedig egyértelmű, hogy nem az. Egy heteró pasi nem csak szájhúzogatással reagálna arra, hogy az ujja tövig a számban van. Tapasztalat.
Nevetve elengedtem, ő pedig rögtön a gatyájába törölte a nyálas kezét.
– Bocs, kicsit elragadtattam magam. Jobb is, ha megyek, mert még nem vacsoráztam és a fincsi véred nagyon meghozta az étvágyam. Találd ki holnapig, hogy mi legyen! De holnap nem csak az ujjadat fogom szopni – nyaltam körbe a szám. Erre már megint érdekes színre váltott az arca. Olyan halványzöldre.
– Na jó, ezt még megbeszéljük! – röhögtem. – Csáó! – intettem, és elindultam.
– Várj! – kiáltott utánam – Holnap hol találkozunk?
Két másodperce éppen egy „kissé” erotikus célzást tettem arra, hogy mit csinálnék én vele holnap, erre „hol találkozunk?”. Ó, buzi a kis lelkem, min állat! Csak még nem tudja. Illetve tagadja. Igazán gyakran megesik az ilyesmi.
– Nyugi, tudni fogom hol vagy. Majd sötétedésnél gyere le a recepcióhoz. Ja! És valami csinit vegyél fel! – utoljára hátra fordultam, küldtem felé egy csókot, majd eltűntem.
Gerard rendkívül feldobta a hangulatom, úgyhogy a vacsorámmal is kedvesen viselkedtem. Magamhoz képest.
A parkban szúrtam ki egy magányosan üldögélő leányzót. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy megfejtsem, miért olyan magányos.
– Szia! – ültem le mellé.
– Bocs, de nem ismerlek – pattant föl.
– Az nem baj, úgyis mindjárt meghalsz – visszarántottam magam mellé, és rávicsorítottam. Azonnal sikoltozni kezdett. Befogtam a száját, és a fejét a vállamra nyomtam, majd szürcsölni kezdtem a kedvenc itókámat.
Gerard Way:
Ötödik napja volt, hogy találkoztam A Vámpírral.
Egész gyerekkorom, és tinédzseréveim egy részét olyan álmok és történetek szövögetésével töltöttem, amikben nagy szerepet kaptak a természetfeletti lények, és megmagyarázhatatlan események tömkelege. Megvolt a nagy szuperhős korszak, amikor szívvel-lélekkel azon voltam, hogy színes köpenyben és a nadrágom fölé húzott alsógatyában rohangálva megmentsem a világot. Ebben általában a nálam két évvel fiatalabb öcsém is remek partnernek bizonyult. Később, a megannyi szuperhős kaland, képzeletbeli bolygóba képzeletbeli meteorit becsapódások megakadályozása, és egyéb sikeres játszótéri mentőakciók után, az egész szép lassan elvesztette a varázsát.
Ahogy nőttem, és rájöttem, hogy a világ, de főleg a velem egykorú lakói nem feltétlenül érdemlik meg, hogy megmentsék őket bármiféle meteorit becsapódástól vagy földöntúli inváziótól, képbe kerültek a démonok, vámpírok, és minden, ami elég sötét egy, az iskolafolyosókon több ezerszer megalázott kamasz fiú lelkivilágához. Mint rengeteg más kölyök, én is csak arra vártam, hogy egyszer valami különleges, valami egyáltalán nem e világi történjen velem, és kiemeljen abból, amit az átlagemberek valóságnak neveznek.
Sosem gondoltam volna, hogy éppen húszas éveim végére fog elérni a dolog.
Persze az ember azt hinné, ha valakinek van egy fantasztikus rock bandája, és ahogy a mondást tartja, szex, drogok, rock’n’roll, akkor már nem is vágyhat másra. Sokáig én is ebbe a meggyőződésbe ringattam magam, de valahol eltemetve mindig tudtam, hogy lennie kell ezen a világon valami másnak is. A harmadik albumunk felvételekor ugyan akadtak olyan élményeim, amik akár a természetfeletti entitásokkal is kapcsolatba hozhatóak lett volna, de sajnos csak elvonási tünetek voltak.
Most viszont, végre bizonyosságot is kaptam róla, hogy létezik az, ami után mindig kutattam a lelkemben.
Bizonyíték, mégpedig igazán testközelből.
Vámpír kocsma.
Hányszor pergett le évtizedekkel ezelőtt a képsorozat a fejemben, hogy jön egy különleges idegen, és megoszt velem olyan dolgokat, amiknek földi halandók még csak a közelébe sem juthatnak! Ezek a dolgok egy idővel, akármennyire is művészléleknek érzi magát az ember, szépen megragadnak a fantázia és az illuminál állapot örvénylő világában.
Azt hiszem, még a harmadik találkozás után sem fogtam föl teljesen, hogy ez tényleg a Valóság. Csak hagytam, hogy az egész magával ragadjon, mint valami narkotikumos képzelgés.
Egész álló nap pattanásig feszült idegekkel vártam a napnyugtát, és iszonyatosan bosszantott, hogy a srácok megállás nélkül Xboxozni akarnak. A legkevésbé sem volt kedvem most játszani, amikor egy vámpírral készülök randevúra. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez a legöngyilkosabb akcióm, amit valaha is csináltam, beleértve azt is, amikor évekkel ezelőtt meggyűlt a bajom a kedélyjavító drogok, altatók, nyugtatók és alkoholok különbféle kombinációival.
Nem reklámoztam a bandának, mik a terveim estére.
Egyértelműnek látszott, hogy ilyen hihetetlen dolog csak egyszer történhet az emberrel, és vámpírokkal megspékelve főleg igaz az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy kihagyjam. A srácok váltig állították, hogy csak valami elvetemült perverz faszi rajongónk szórakozik velem, így azon kívül, hogy vigyázzak a seggemre, nem igazán volt más hozzáfűznivalójuk a vámpíros eseményekhez.
Meguntam, hogy az Xboxszal nyaggatnak, rosszullétre hivatkozva elvonultam a hotelszobámba.
Délután hat körül már negyed óránként rohangáltam ki az erkélyre, megbizonyosodni róla, hogy még mindig fent van-e a nap. Bizarr módon arra emlékeztetett, amikor egy Karácsonykor, vagy öt évesen, óránként rohangáltam ki este a nappalinkba, hogy lássam, mikor pakolja a fa alá a Télapó az ajándékokat. Aztán persze anya ágyba dugott, és ha kelletlenül is, de hajlandó volt addig mesélni, amíg el nem aludtam.
Egyik ilyen cirkálásom során megálltam a tükörrel szemben, és végigmértem magam. Egy vámpír, egy rohadt vámpír!
Ki kéne húzni a szemem, ahogy a koncertekre – tűnődtem, és már vettem is elő a ceruzát.
Még a végén félre érti. – Letettem a szemceruzát. – De mit lehet ezen félreérteni?
Meghúztam a fekete vonalat a szemeim alá.
Nagy nehezen rájöttem, hogy attól még, hogy percenként száguldozom ki az erkélyre, nem fog gyorsabban lemenni a nap, így inkább leültem rajzolni. Mostanában úgy sem volt sok időm rá a rengeteg fellépés között. A koncertek annyira leszívják az agyam és az energiám, hogy általában tényleg már csak a játékkonzol gombjait van erőm nyomogatni.
Már valóban lemenőben volt a nap, amikor feleszméltem a vámpír-témán való merengési alatti firkálgatásomból.
Lerohantam a hallba. Ő már ott ült az egyik vörös, bársonyosan csillogó kanapén, lazán keresztbetett lábbal. Egyszerűen pont úgy néz ki, mint egy vámpír. Talpig feketében, hosszú, fekete, lazán összefogott haj, és olyan jég kék szem, ami embernek biztosan nem lehet, hacsak nem valami genetikai keresztezés során. Mondjuk egy husky-val.
Úgy éreztem magam, mit életem első randevúján. Az végül borzalmasan sült el, és kis híján sírva mentem haza. Igyekeztem elűzni a gondolatot a fejemből, mert semmi pénzért sem akartam volna, hogy ezt a meleg vámpír megtudja.
– Jól nézel ki – jegyezte meg pimaszul mosolyogva, mikor elé értem.
Abban reménykedtem, hogyha eleresztem a fülem mellett az efféle megjegyzéseit, akkor egyszer beleun, és leáll vele. Igaz, nem úgy nézett ki, mint aki bármikor is le akarna állni.
– Na hogy döntöttél édesem? Megyünk piálni?
– Igen – bólintottam. Valójában már akkor eldöntöttem, amikor felmerült a kérdés. Édesem ide, vagy oda.
Átkarolta a derekam, és kifelé indultunk a szállodából. Mikor kiértünk, elhúzódtam mellőle, mert talán mégsem lenne szerencsés úgy mászkálnom, hogy egy pasi ölelget, de Adam visszarántott maga mellé:
– Ez most az én estém – vigyorgott, én pedig a vigyorát nézve újra elgondolkodtam az épelméjűségemen. Tényleg megéri kockáztatni a seggem, az életemről már nem is beszélve, azért, hogy vámpírokat lássak?
Akkor jó üzletnek tűnt.
– Messze van? – érdeklődtem, miközben azzal nyugtattam magam, hogy csináltam én már pár címlapra illő hülyeséget életemben, abból se lesz nagy gáz, ha esetleg valaki lekap minket így, andalogva. Elég hihetetlen, hogy milyen gondolatok tudnak eszébe jutni az embernek egy vámpír mellett.
– Nem vészes. Szerintem mehetünk gyalog. De hívhatok taxit, ha szeretnéd – ajánlotta készségesen. Udvariasan elutasítottam.
Egyre zavarba ejtőbb volt ez a fajta közelség. Voltam már ennél közelebb is férfiakhoz, de azok egytől egyik haverok voltak, és az egész nem volt több poénnál. Illuminált állapotba elcsattant már néhány csók is, abba se halt bele senki.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Adam ne tudja állandóan a seggemet fogdosni.
Szerencsére tényleg közel volt a hely, így nem kellett még kilométerekig hagynom, hogy Adam a hátsó felemet simogassa a nyílt utcán. Alig néhány sarok múlva elértünk egy omladozófélben lévő épületig. Valahogy már messziről sejtettem, hogy jó helyen járunk.
– Maradj mindig mellettem oké? És csak azt csináld, amit mondok! – közölte Adam vigyorogva. Egy pszichopata vigyora. De hát egy rohadt vámpírtól, ezt is várja az ember!
– Rendben – bólintottam.
– De komolyan! – ismételte meg, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne.
– Jó.
– Mert azért itt nem mindenki rendes srác, szóval...
– Oké, vettem a lapot! – Ezek szerint Ő rendes srác.
– És az sem ártana, ha kivételesen hagynád, hogy fogjam a kezed. Csak hogy lássák, hogy velem vagy – nyújtotta felém a kezét.
Nem tudtam, erre okvetlenül szükség van-e, de mivel más választást nem hagyott, bólintottam, és megfogtam a kezét. Elégedetten mosolygott, és megmarkolta a kézfejem, hogy demonstrálja, mennyire erős a szorítása. Biztos voltam benne, hogy probléma nélkül porrá őrölne a kezemben minden csontot.
Kéz a kézben sétáltunk az épület hátsó bejáratához. Az erős szorításánál sokkal inkább zavarba ejtőbb volt, ahogy az ujjai finoman és puhán az enyémhez simultak. Zavarba ejtő, de közel sem kellemetlen. Átfutott az agyamon, hogy ha gondolatot olvasni tud, az is simán elképzelhető, hogy megdelejezett, vagy valami hasonló.
Most már, hogy reményeim szerint egy rajongóba sem botlottam volna, újra teljes átéléssel merültem bele abba, hogy hamarosan még több vámpírt lesz szerencsém látni. Egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Egyszerűen muszáj végigcsinálni, ha az ember egész életében természetfeletti élményekre vadászott először pusztán a fantáziára, később drogokra hagyatkozna. Tudtam, hogy ha most nem tartok vele, akkor még jobban gyűlölném magam, mint egyébként. Pedig azt nem könnyű fokozni.
Egy olyan nagydarab férfi állt az ajtónál, hogy kezdtem érteni, miért jobb, ha fogom Adam kezét. Mint a kisfiú, amikor az apja első ízben viszi be a munkahelyére. Szívből reméltem, hogy a vámpír nem csípte el ezt a gondolatot.
– Szia Martin! – üdvözölte Adam a biztonsági őrt.
– Helló Adam! – a fickónak kinézetéhez képest meglepően kedves hangja volt. – Mi járatban erre?
– Csak szeretném Gerardnak megmutatni a környéket.
– Oh, értem! A környéket mi? – kacsintott Adamre vigyorogva.
– Igen – mondta határozottan Adam, és a fenekembe csípett.
Ennek a vámpírnak tényleg pont hozzám van gusztusa?
– Hol szedted föl? Nagyon dögös a kicsike.
Az arcomat elöntötte a vér.
– Mi akkor bemennénk – tért ki a válasz elől Adam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz jel rám nézve.
– Ja persze, persze, bocsi hogy feltartottalak! – vigyorgott Martin, és kinyitotta a vastag fém ajtót, amin valószínűleg egy tank sem tudott volna áthajtani. – Jó szórakozást!
– Köszi! – intett Adam és udvariasan előre engedett.
Ahogy beléptem, förtelmes bűz csapta meg az orrom. Hamarosan meg is láttam a szag forrását. Alig néhány lépésre, balra, egy kis beugróban egymáson vagy három holttest pihent, mintha csak rongybabák lennének egymásra dobálva. Két nő és egy férfi lehetett hajdanán. Ráeszméltem, hogy temetésen kívül sosem láttam még igazi halottat.
– Jóég... – suttogtam, mert más nem igazán jött ki a torkomon. Igazából örültem is, hogy más nem jön ki, mert kis híján ott helyben elhánytam magam.
– Nyugi bébi, nyugi – suttogta a fülembe Adam hátborzongatóan selymes hangon, és az ellenkező irányba terelt. Azzal győzködtem magam, hogy biztos tett valamit az elmémmel, különben sebes léptekkel hagytam volna el a helyet.
Ez a hely tényleg tele van igazi, emberölő, kibaszott vámpírokkal.
Az undort azonban elnyomta valami perverz izgalom. Úgy gondoltam, hogy ha ma meghalok (mégpedig a hullákat elnézve ezt szinte biztosra vettem), legalább nem én fogok pisztolycsövet dugni a számba, hanem vámpírok szívják ki a vérem.
Óriásit nyeltem, és hagytam, hogy Adam mutassa az utat.
0 megjegyzés: