Terry Pratchett: A mágia színe (Korongvilág I.)

Liával ádáz harcot vívunk azért, hogy a nyár hátralévő részében Korongvilág, vagy Harry Potter maratont tartsunk.
Na jó, azért annyira nem ádáz, Korongvilágot olvasunk, és kész.

Imádom Pratchettet, és ezt már véglegesen bejelenthetem, pedig még csak két művét olvastam. A mágia színe sokkal jobban tetszett, mint a Mort – pedig az se volt rossz –, lehet, hogy megérte volna alapból ezzel kezdeni – ha már ez a sorozat első kötete –, na de most már mindegy.

Több helyen olvastam, hogy ez még a gyengébb Korongvilág-kötetek közül való, mert eredetileg fantasy paródiának indult a dolog. Hát, ha ez a gyengébb, ide nekem a többit! A nélkül, hogy ismertem volna a paródia tárgyait, hihetetlenül elszórakoztatott a történet.

Nagyjából úgy bámultam körbe a Korongvilág itt megismert helyein, mint a Turista, igaz, talán kevesebb naivitással. Én is, én is akarok menni! Végre valami igazán szórakoztató hely. Te jó ég, mennyire szórakoztató lehet Pratchett agya! Na mondjuk az Alzheimer is dobhat a dolgon, az biztos. Most mondjátok, hogy nem úgy hangzik, mint egy helyiségnév! Tudom, tudom, ilyennel viccelődni csúnya dolog.
Ezért csinálom. Démon vagyok, vagy mi!
Amúgy nagyon várom már, hogy Lia megöregedjen, az lesz ám a jó móka. Ja, ennek már megint semmi köze a könyvhöz. Meglep ez még valakit? Az újonnan erre tévedőket biztos. Üdv néktek!

Fura mód a könyv egyik főszereplőjét sem akartam az első néhány oldal után likvidálni.

A finoman szólva béna varázsló; Rincewind – szerintem sokkal jobban hangzik, mint a Széltoló, pedig amúgy nincs bajom a magyar nyelvvel sem, csak egyszerűen jobban illik a karakterhez a Rincewind hangzása – pesszimistasága Ravenemre emlékeztet. Állandóan rinyált valamiért, semmi se jó, mindig be volt szarva attól, hogy mi fog történni. De azért kifejezetten jól kezeli az életveszélyes helyzeteket:

– Gyere már! – kiáltotta. – Ideje elpárologni.
Karon ragadta Kétvirágot, ő azonban ellenkezett.

– Egyszerűen lelépjünk, és hagyjuk itt Hrunt ezzel az izével? - kérdezte.

Rincewind értetlenül meredt rá.
– Miért ne? - mondta. – Ez az ő melója, nem a miénk...

– De hát meg fogja ölni!

– El tudok képzelni rosszabbat is – mondta Rincewind.

– Rosszabbat? Mit?

– Például azt, hogy minket is megöl – mutatott rá Rincewind logikusan.

Még szerencse, hogy azért szép lassan egyre jobban viseli a kalandokat. Egyféle kétségbeesett beletörődéssel.
Alig várom már, hogy tovább olvashassam A mágia fényét is, hogy megtudjam, mi lesz azzal a bizonyos varázslattal, ami Rincewind fejébe fészkelte magát, és alig várja, hogy kimondják. Tetszik a mágia működése ebben a világban. Gyakorlatilag önálló életet él. Mi odahaza nem vagyunk elárasztva az efféle hókuszpókusszal, úgyhogy mindenképpen szeretnék vele szorosabb ismeretséget ápolni.

A másik főszereplő, Kétvirág, na, ő levett a lábamról. 

Kétvirágot nem kedvelni olyan volna, mintha az ember egy vidám kutyakölyköt rugdosna.

És tényleg így van. Kutyakölyköket pedig még én sem rugdosnék. Más kérdés, hogy egy embergyereket simán, ha úgy adódik.
Más kérdés, hogy egy ilyen lény a "való életben" három másodperc után kinyuvadna, de egyszerűen annyira kis aranyos, hogy szíves örömest körbevezetném őt minálunk. Lenne mit fényképzeni, az biztos.

Nagyon tetszettek még az istenek. Igaz, nem jutottak valami óriási szerephez – legalábbis oldalszámokban mérve –, de baromi jó ahogy kockáznak. Szívesen beszállnék néhány körbe én is.

A játéktábla a korongvilág gondos kézzel faragott, négyzethálós térképe volt. Egyik-másik négyzeten csodálatos kidolgozású, élethű játékfigurák álltak. Kettő közülük gyanúsan emlékeztetett Bravdra és Menyétre. A többi más hősöket és bajnokokat jelképezett - a korongvilágnak fölös készlete volt belőlük.

(...)

Az asztal mellett külön fogadásokat kötöttek, hogy a következő kieső az Úrnő lesz. Legutolsó számba jöhető hőse maréknyi hamu volt immár Ankh-Morpork füstölgő romjai alatt, és nemigen maradtak olyan figurái, amelyeket továbbfejleszthetett volna. Vak Io fölkapta a kockavető dobozt (emberi koponya volt; nyílásait vérszínű rubinokkal zárták le) és néhány szemének tekintetét az Úrnőre emelve három ötöst dobott.

A Halál szerintem még jobb arc volt, mint a Mortban.

A pincelépcső tetején Döncös letérdelt, és a taplós dobozában kotorászott. A tapló nedves volt.
– Kinyírom egyszer azt a rohadt macskát! – morogta, és a tartalék dobozt kereste, ami általában az ajtó mellett
szokott lenni. Most nem volt ott. Döncös igen ocsmányat szólott. Égő gyújtós jelent meg mellette a levegőben.
– TESSEK, FOGD EZT!
– Kösz – szűrte a szót fogai közt Döncös.
– SZÓRA SEM ERDEMES.
Döncös már-már lehajította a gyújtóst a lépcsőn, keze azonban megállt a levegőben. A gyújtósra meredt, felvonta szemöldökét. Megfordult, és a parázs fényénél szemügyre vette környezetét. Kirajzolódott előtte az a fura, árnyszerű alak...
– Ó, nem... – lehelte a fogadós.
– DE IGEN – mondta a Halál.

Ó, Poggyászt ki ne hagyjam! Már csak miatta is megéri elolvasni ezt a könyvet! 

Nagyjából ő lenne az:

Hát nem gyönyörű?

– Nos – szólalt meg végül Kétvirág –, a Poggyászra már keresztet vethetek. És nagyot sóhajtott.
– Ne hidd – mondta Széltoló. – A tudákos körtefa teljesen ellenálló a mágia minden ismert megnyilvánulási formájával szemben. És mindenhová követi a gazdáját, akármerre kószál. Így legalább ha meghalsz, és a mennyekbe jutsz, mindig lesz egy váltás zoknid a másvilágon.

Mindjárt ültetek a kertben egy tudákos körtefát. Remélem bírja a hegyvidéki levegőt.

Lia azt mondta, hogy a számomra a legveszélyesebb fegyver olyan lenne, mint Kring, a fekete varázskard, mert mi ketten bármiféle harci cselekedetet mellőzve, megállás nélkül pofáznánk amíg az ellenfél zokogva át nem döfi valamivel a dobhártyáját, aztán szép csendesen elvérzik. 

Nagyon szívesen eltöltenék hosszabb időt is Ankh-Morporkban, és Kétvirághoz hasonlóan én is mindent látni akarok. Ahol még a Orgyilkosoknak is van külön céhe, az csak jó hely lehet!

Olvasás közben legkevésbé talán a Bel-Shamharoth templomában játszódó események fogtak meg, aztán megtudtam – szeretlek Wikipédia –, hogy ezt a részt H. P. Lovecraft egy olyan univerzuma inspirálta, ahol A gonoszság él, és amúgy is csomó Lovecraft utalás van, szóval... el kell kezdeni Lovecraftot is olvasni.

Valahol tényleg lenyűgöző a ti emberiségetek. Annyi fantasztikus regényt szültök, hogy az nem igaz. Nagy szívás, hogy nálunk sikeresen kiirtottunk minden emberi kreativitást, és még várhatunk pár évig, amíg újra el merik kezdeni feszegetni a fantáziájuk határait. Ha ezt akkor tudom, szépen összegyűjtök minden írópalántát.
Minden esetre van már ezzel a világ-teremtéssel kapcsolatban egy kis tervecském. Amíg nem sikerül saját gyereket csinálnom, addig megteszi valami kreatív "örökbefogadott" gyerkőc is kísérleti célokból. Andor is nagyon rákattant a témára. Jajj, annyira jó lesz! Rég lelkesültem már fel ennyire. Liának is tetszik a dolog, mert izgalmas kis regényt lehet összehozni a "Hogyan teremtsünk világot?" témából.

Ha már teremtés; a Wyrmbergben történtek annyira magával ragadtak, hogy Lia nagy pechére lett is egy sárkányom.

Nem egy Stephen King könyvnél panaszkodtam arra, hogy egyszerűen idiótaságok történnek a karakterekkel, olyanok dolgok, amik – hiába horrorsztoriról van szó – egyszerűen hihetetlenek a számomra. Ezek közül az viszi a pálmát, amikor George Komort a verebek segítik a másvilágra. Akárhányszor rágondolok, a fejemet fogom a röhögéstől. Ráadásul a Tortúrában Annie Wilkes pont azt panaszolja, hogy a szereplők nem menekülhetnek meg csak úgy. Ezzel az egésszel arra akarok kilyukadni, hogy a Korongvilágban az tetszik, hogy tökéletesen beleillik a képbe hogy például Rincewind random fennakad egy fán – azt hiszem ez már A mágia fénye elején van –, elvégre akkora nagy baromság az egész, hogy alig várom már, hogy mikor fog újra valami olyan történni, amitől hangosan röhögök.

Jajj, és a repülőgépes jelenet! Hát, az valami fantasztikus volt!

Paradoxon-fodrozódások terjedtek szét az ok-okozati viszony tengerén.

A legfontosabb, ami a kívülálló eszébe juthat; ha kellőképp tájékozatlan a multiverzum teljességét illetően, a következő: a varázsló és a turista csak nemrég jelent meg egy repülőgép fedélzetén; mégis, a dolgok normális menete szerint ugyanakkor utaztak is ugyanazon gépen. Vagyis: míg igaz az, hogy csak most jelentek meg ebben a bizonyos dimenzióhalmazban, az is igaz, hogy benne éltek mindvégig.
Ez az a pont, amikor az értelem feladja, és esdekelni kezd egy pofa italért. 

Ó, én aztán nem esdekeltem italért! Bár egyes vélemények szerint bennem nincs értelem, ami feladhatná.
Míg igaz az, hogy csak most jelentek meg ebben a bizonyos dimenzióhalmazban, az is igaz, hogy benne éltek mindvégig. Ez azért jóval több az én szemszögemből, mint elgondolkodtató...
Nagyon tetszik, ahogy Pratchett az univerzum-kérdést kezeli: lazán, mégis  tud egy s mást a témáról, minden bizonnyal még többet is, mint néhány elméleti fizikus aki éjt nappallá téve ezzel foglalatoskodik.
Szóval olvassatok Korongvilágot, mert nem elég, hogy minden oldalra jut minimum egy mondat, amin röhögni lehet egy jót, még az univerzumok elrendezéséről is hasznos dolgokat lehet megtudni! 

Ilyen sztorit akarok magamról és a világomról én is; olyat, ami szórakoztató és magával ragadja az embert. Lia azt mondja, ennyi erőből a második világháborúról is akarhatna vicces történetet írni. Nem értem, hol van ezzel a problémája.

Na, vár rám A mágia fénye, aztán a maradék kb. huszonhárom kötet. Remélem sikerül rendesen felfejlesztenem az angolom, mert ahogy elnéztem negyven könyvecske vár rám eredeti nyelven.
Kizárt, hogy képes legyek sorban haladni, mert a Faust Erik című regénybe már a leírása első mondata alapján beleszerettem:
"Erik a Korongvilág egyetlen démonidéző-hackere."
Lia azt mondja előtte olvassam el a Faustot, de nélküle, mert nem akarja, hogy az ő agyában transzformálódjak át Mefisztóvá.