8

My Vampire Romance - 18. fejezet

Posted in
Gerard
Jól láthatóan az öcsémék nem osztották meg Lidseyvel az Adamről szerzett információkat, mert úgy méregette Adamet, mintha az lenne raja a legfeltűnőbb, hogy a kezemet szorongatja.
– Ó, biztos te vagy Lindsey! – vigyorgott Adam, és kezet csókolt a barátnőmnek, akivel eddig nem voltam képes tisztességesen szakítani. – Gerard igazán nem sokat beszélt rólad!
Lindsey arcáról a megdöbbenés mellett azt lehetett leolvasni, hogy várja, gyorsan elugorjak Adam mellől, és kezdjem el magyarázni ezt a félreérthető helyzetet, vagy röhögjek egy jó nagyot. Nem tehettem semmi ilyesmit, hiszen akkor meg van rá az esély, hogy Adam vérfürdőt rendez, így viszont csak két kézzel belemarkolt a seggembe, és még jobban magához lapított.
Éreztem, ahogy az arcomba tódul minden vér.
– Mi a szar? – érdeklődött Lin a maga nyers stílusával.
– Azt hiszem, nekem ideje mennem, ezt rendezzék le a csajok egymás közt – sóhajtott Adam gúnyosan. – Ma este is igényt tartok a szolgáltatásaidra, Cicám – vigyorgott, lesmárolt, és egy köteg pénzt dugott a farzsebembe. Ott kellett állnom egy helyben, és tűrni a teljes megalázást. Azt is megtehetné, hogy maga elé térdeltet, és megparancsolja, hogy szopjam le. Vagy nem mondana semmit, csak mindenkit lemészárol egy mozdulattal.– Mindezt egybevéve örültem. Adam kifelé menet még rátett egy lapáttal a műsorára.
– Tőled mennyit szokott elkérni egy alkalomért? – kérdezte az ajtóban Lindseytől, aztán mivel válasz gyanánt csak döbbent tátogást kapott, vigyorogva továbbment, és úgy tett, mintha felhúzná a sliccét. Vagy tényleg felhúzta.

– Ezek szerint tényleg buzi bárokban ücsörögsz pasik ölében? – vágta csípőre a kezét Lindsey. Mintha egy vízzel teli kádba nyomta volna a fejem.
– Mire is kellettem én neked tulajdonképpen?
– Lindsey! – kiáltott föl Mikey. Lin mérgesen legyintett.
– Jófejség tőletek, hogy véditek, de ne nézzetek már hülyének, rendben? Tele van a net azzal, hogy Gerard Way pasiknak táncikál... Egyesek szerint pénzért! Most komolyan, ennyire azért nem rossz meló rocksztárnak lenni!
A legkevésbé sem terveztem még néhány hete, hogy a közeljövőben szakítani fogunk Lindseyvel, abban viszont mindig is biztos voltam, hogy Lin nem az a sírok a csalódottságtól típus. Talán éppen ez volt, ami miatt megtetszett. Ha nem egy vámpírral töltöttem volna az elmúlt napokat, akkor minden bizonnyal tartottam volna attól, hogy Lin kikaparja a szemem.
Az általa lehadart dolgokból csak alig maradt meg valami a fejemben. Az mindenesetre eljutott a tudatomig, hogy valaki volt olyan kedves, és dokumentálta a Priscillás, Lucys, kokózós éjszakát.

– Azt hiszem – motyogtam – tartozom egy... egy vallomással...
Lindsey – Mikeyval és Frankkel egyetemben – kérdően és várakozva nézett rám.
Mindent megadtam volna azért, hogy az öcsém, vagy Frank kisegítsenek, de az együtt töltött vámpírvadász-kaland fényében nem róhattam fel nekik a szótlanságot.
– Meleg vagyok – mondtam ki egy szuszra.
– Akkor meg mi a faszért voltál velem? – érdeklődött Lindsey, aki velem ellentétben maximálisan birtokolta minden méltóságát. Még így, higgadtsággal palástolva az érzelmeit is gyönyörű volt. Persze, akkor ezt nem láttam. Hogy vehetné fel a versenyt bármelyik földi halandó – legyen akármilyen szexi, igazi nő –, egy vámpírral?
Frank felröhögött. Most legalább egy pillanatra mindenki rá bámult helyettem.
– Sajnálom – mondtam. Hátat fordítottam és kisétáltam a folyosóra. Átszáguldottam a saját szobámba, bevágtam az ajtóm, majd dühöngve belerúgtam a fotelbe, ahol tegnap előtt este játszottam az agyam Adamnek.
Időm sem volt elgondolkodni azon, hogy mivel hajtsak végre öngyilkosságot, Frank máris rám rontott.
– Volnál szíves, csak egy kicsit bővebben a tudtunkra adni, hogy mi a retkes lófasz történik?
– Nem tudom bővebben.
– Akkor majd én. Megpróbáljuk kinyírni azt a vadállatot, erre te elé ugrasz, aztán eltűnsz, most pedig közlöd, hogy meleg vagy!
– Kurvára nem ért volna semmit a szenteltvíz! – fakadtam ki. – Azt tervezte, hogy kivárja, amíg mi lépünk, aztán röhög egy jót a szerencsétlenkedésünkön, és mindenkit kibelez! De nem tette, mert én… mert én… Olyan volt ez, mint valami próba! Nyugodj meg…
– Te most komolyan azt mondod nekem, hogy nyugodjak meg? – Úgy nézett rám, mint egy komplett őrültre. Jogosan. – Te voltál két napon keresztül valami szexmániás, homokos vámpírral!
– Csak egy nap volt – javítottam ki. Frank elképedve tátogott, és egy pillanatra már azt hittem, be fog nekem húzni egyet, hátha attól magamhoz térek. Lehet, hogy tényleg jól jött volna.
– Frankie – sóhajtottam, túlságosan is leereszkedő stílusban. – Mondtam, hogy ne aggódjatok értem. Minden rendben. Adamnek csak a pofája nagy. Pókereztünk, meg körbemutatta a kastélyát, dumáltunk, ilyesmik.
– Csak nekem él élénken az emlékezetemben hogy intézte el Salvadort?
– Ő egy vámpír! Néha… Néha nem tudja magát kontrollálni. Salvador rátámadott, így hát…
– Nekem inkább úgy tűnik, hogy nem is akarja magát kontrollálni.
– Az a lényeg, hogy mást nem fog bántani – hazudtam újra. Most legalább az egy kis hitelt adott a szavaimnak, hogy Adam sértetlenül hozott vissza annak ellenére, hogy meg akartuk ölni.
– Lindsey elment – lépett be az ajtón Mikey, akit Frank azzal hagyott ott a másik szobában, hogy próbálja meg feltartani az exbarátnőm, amíg Frank megpróbálja belőlem kiszedni az igazságot.
– Mit mondott? Visszajön még? – kérdeztem esetlenül.
– Nem úgy nézett ki – harapott az ajkába Mikey, majd ő is bombázni kezdett a „Mit tett veled?” kérdésekkel. Hazudtam, min a vízfolyás; most még könnyebben ment, mint eddig – pedig korábban sem voltak vele nagy problémáim –, mert saját magam is igazán kezdtem hinni benne, hogy Adam komolyan gondolta, hogy nem fog hozzám érni, amíg én nem akarom.

Egyértelmű volt, hogy a turnénak annyi, és minden bizonnyal a következő havi fesztivál körutat is lemondjuk. A szívem mélyén éreztem, Frank és Mikey is érezte, hogy az MCR sose lesz már az, ami volt, és ez Adamnek köszönhető. Egyikünk sem mondta ki. Úgy láttuk a legjobbnak, ha egyelőre mindegyikünk követi Ray példáját, és hazamegy. Persze ehhez meg kellett esküdnöm Mikeynak, hogy én vele megyek anyához, nem pedig egyedül az elfieldi házamba.
Késő délutánig beszélgettünk. Illetve csak próbáltunk beszélgetni, igazság szerint csoportos lerészegedés volt a dolog.


*


Mikor a srácok hajlandóak voltak újra kicsit magamra hagyni, kellemesen illuminált állapotban, megint előkúszott az elmémből az öngyilkosság gondolata.
Most keresztbe húzom a számításaid, Adam! Engem ugyan nem fogsz tovább a szukádként tartani! Kell keresned mást, akin kiélheted magad! Kell keresned mást... – visszhangzott a fejemben a saját gondolatom. Keresni fog, és találni is. Amíg én élek, addig legalább mást nem fog gyötörni. Talán még életeket is mentek. Gyenge indok volt az életben maradáshoz. Az igazság sokkal inkább azzal volt összefüggésben, hogy egyáltalán nem akartam, hogy a vámpír mást találjon helyettem. Másnak meséljen, mással sétáljon a lélegzetelállító kastélyában, és másnak hagyja, hogy a véréből igyon. Más érjen hozzá… – Az, hogy megborzongtam a gondolattól, miszerint talán tényleg ki akarom sajátítani Adamet, igen gyenge kifejezés. Valóságos hidegrázás járta végig a testem.
A srácoknak persze csak azért mondtam, hogy meleg vagyok, hogy hátha akkor belenyugodnak abba, hogy szabad akaratomból tartózkodom Adammel.
Ha úgy teszek, mintha tényleg járnánk, Adam talán elégedett lesz. És ha elégedett, akkor nem bánt engem se, és mást se.
Ahhoz képest, ahonnan indult a kapcsolatunk, egész jó helyzetben érezhetem magam. Egyáltalán, hogy ilyet mondott, hogy nem fog rám mászni… És már rég kurvázott le. Leszámítva, mikor a kastélyába érve ordibált. De az jogos volt, elvégre meg akartam ölni.

*


Este letusoltam, felvettem egy pólót és egy farmert, aztán kiálltam az erkélyre. Adam percre pontosan a napnyugtával érkezett. A frászt hozta rám, mert pont mögém teleportál, és azonnal átkarolta a derekam.
– Mi újság, kis szerelmem? – suttogta a fülembe, és elölről belenyúlt a nadrágomba. Remek. Megint molesztálós hangulatában van. Ennyit arról, hogy nem nyúl hozzám.
– Semmi. Már hiányoztál – sóhajtottam enyhe szarkazmussal, aminek az is volt a célja, hogy még véletlenül se találjam kellemesnek, ahogy Adam ujjai végigsiklanak a bokszeremen.
– Te is nekem, szerelmem! – csókolgatta a nyakam. – Ma szeretnél itt maradni? Vagy van valami vágyad, hogy hova menjünk?
– Haza – vágtam rá. Már egész nap a fejemben motoszkált, hogy el akarom hagyni ezt a kurva hotelt, és még véletlenül sem akarok Mikeyval menni, hogy anyámmal találkozzak. Az már más kérdés, hogy szívesen mentem volna vissza Adam kastélyába, hogy még több csodát lássak, de nem tűnt szerencsés gondolatnak, hogy ezt a vámpír tudtára is adjam. A kertvárosi kis házamban legalább, ha ordítok, a szomszédok is meghallják. Kivéve persze, ha előtte Adam lemészárolja az egész szomszédságot.
– Miért nem indultál el napközben? – érdeklődött gúnyosan. A keze még mindig a combomat simogatta.
– Veled kényelmesebb és gyorsabb az utazás – vontam meg a vállam. – Hadd szóljak még Mikeyéknak, hogy indulok.
– Oké – biccentett Adam, és legnagyobb bánatomra követett az öcsém szobája felé.

Adam:
Kicsit gyanúsnak találtam, hogy haza akar menni. Mi ez? Még egy csapda? Á, nem hiszem, hogy meg mernek kísérelni újabb töketlenkedést.
Bemenetünk az öcsikéhez. A Törpicsek is ott dekkolt; ahogy meglátott gyilkos düh lobbant a szemében, de nem úgy nézett ki, mintha előre el lenne tervezve a dolog.
– Adammel hazamegyünk Elfieldbe, hozzám...
– Micsoda? – fakadt ki az öcsike. Szerintem igazából mindkét Way gyereket odavágta az asztalhoz a szülészorvos, mert a felfogásuk egy csirkéjével egyenlő.
– Mindjárt indul az őőő… szóval megyünk. Csak szólni akartam. Lesz nálam telefon…
– Lesz bizony, de nem használhatod, hacsak nem vibrátorként – vigyorogtam, hogy kicsit oldjam a nyáladzó búcsút.
Frank agya megint elborult, és a falnak lökött. Vagyis próbált. De azért van erő a kis nyomiban, azt meg kell hagyni. Úgy védi a kis Gee-hercegnőt, hogy fogadni mernék, hogy ő akarja belényomni a lompost, és ez a nagy harci kedv nem más, mint lappangó féltékenység.
Válaszul Franknek estem. Úgy gondoltam, itt az ideje demonstrálni a vámpír létem a My Chemical Romance egy másik tagján is az énekesen kívül. Elkaptam Frank nyakát, oldalra nyomtam – nem törtem ki, amilyen kegyes vagyok – és belenyomtam a fogaim.
– Adaaam! – ordította a kis énekes, és megpróbált leszedni a barátjáról. Mikey is valami támadásszerűn ügyködött. Frank száját befogtam, úgyhogy ő nem nagyon tudott hozzászólni az eseményekhez, csak nyöszörgött és kapálózott.
– Drágám, szerelmem, menjünk már! Hagyd Frankiet! Otthon megkapsz engem! – siránkozott Gee, de olyan elképesztően édesen, hogy megmozdult bennem valami. Gondolom, már megint a dughatnék.
Időközben már rég abbahagytam Frank vérének szívásást, mert egy, közel sem volt annyira finom, mint drága szerelmetes Gerardomé, kettő, nem állt szándékomban még véletlenül sem megölni. Persze még mindig úgy tettem, mintha harapnám, mert tetszett, ahogy a kis cicám kínálgatja magát, és kíváncsi voltam, mit fog még bedobni. Talán vetkőzni is fog!
Gerard ezt se tudta, mihez nyúljon, én épp javasolni akartam neki, hogy magához, amikor megszólalt.
– Figyeeelj, ha elengeded őt, akkor... Azt csinálok neked, amit csak szeretnél! Otthon van nálam szado-mazo felszerelés!
Nem ragadtam le annál a kis apróságnál, hogy amúgy is azt csinálna nekem, amit én szeretnék.
– Korbács is van?
Gerard hevesen bólogatott.
– Véresre verhetem vele a segged, aztán lenyalogathatom róla a vért, miközben ujjazlak, igaz? – Vigyorogtam, és körbenyaltam a szám. Frank kezdett fulladozni, Mikey pedig vélhetően katatóniába zuhant, mikor bátyja lelkesen igennel felelt a kérdésemre.
– Hát ez így csábítóan hangzik – kacsintottam szélesen vigyorogva Frankre, majd elengedtem és helyette Gee-t kaptam el.
Elfield főterén álltunk.

– Innen merre? – érdeklődtem.
Gerardnak kellett néhány mély lélegzetvétel ahhoz, hogy túl tudja magát tenni rajta, hogy milyen állapotban hagytuk ott a kis társait. Leginkább élve, úgyhogy igazán örülhetett.
– Balra a Fő utcán, aztán…
– Nem, nem te kis butus! Most te fogsz minket elrepíteni hozzád!
– Én? Hogyan? – hebegte.
– Neked csak koncentrálnod kell a házadra nagyon erősen, a többit én megoldom! – bíztattam. – Lehetőleg semmi más helyszínre ne gondolj, mert abból lehet egy kis bonyodalom.
Természetesen azonnal vagy tíz helyszín járt a fejecskéjében.
– Csak a házad. Egy szoba. Oké?
Gerard erősen koncentrált, hogy az agya belesajdult, én pedig kiszedtem minden információt a fejéből, aztán huss, a hálószobája közepén álltunk.
Mintha egy agglegénylakást kereszteztek volna egy tizenhat éves fiú szobájával. Stílusos modern fekete-fehér bútorok, franciaágy, óriási ablakok – ezekkel majd kezdeni kell valamit –, és egy három polcos szekrény tömve képregényekkel és mindenféle játékfigurával, amire egy említett tizenhat éves srác haverja azt mondaná, hogy mennyire király, egy vámpír viszont aki nagyon szeretné már megdöngetni a srácot, úgy áll a dologhoz, hogy „cuki”.
– Ó! Rögtön szobára viszel? – vigyorodtam el, és hagytam Gee-t kibontakozni az ölelésemből. Gerard a legnagyobb elégedettséggel és büszkeséggel nézett körbe a szobájában. Na, nem azért, mert olyan rendet hagyott, hanem mert úgy érezte, most ő is részt vállalt a teleportálásban. Ügyes kisfiú.
– Na, hol az a korbács? – zökkentettem ki a nagy jókedvéből.
– Ö... hát... – motyogta.
– Ugye nem vertél át? – meredtem rá vészjóslóan.
– Nem! Dehogy! – hazudott szemrebbenés nélkül, bár úgyis tudta, hogy tudom az igazságot. – Azt hiszem, a múltkor kölcsönadtam valakinek... – folytatta ártatlanul.
– Na persze – ragadtam meg a csuklóját, és újra magamhoz rántottam.
Gee aggódva nézett föl rám.
– Hát akkor, kénytelenek leszünk valami mást keresni, amivel kiporolhatom a feneked – tettem csípőre a kezem, és körbenéztem a szobában. – Ez egy játék kard? Komolyan? – vettem le az egyik polcról egy műanyag csecsebecsét.
– Öhm… Gyűjtői darab. Értékes.
– Hát nem tűnik annak – méregettem a fröccsöntött vackot.
– Az eszmei értéke… – Ha nem vágok közbe, még azt is elkezdeni nekem sorolni, hogy melyik filmből, vagy melyik színész kezéből származik a relikvia.
– Majd mutatok én neked értékes kardot, cicám! – nevettem, és elképzeltem milyen fejet vágna Gerard, ha látná az Istennő Karmait. Amolyan démonvadász fegyver.
Leültem az ágyára, és megveregettem a combom, másik kezemben még mindig a gagyi kardot tartottam.
– Hasalj szépen ide! Nem korbács, de jó lesz ez is – forgattam az ujjaim közt a műanyag játékot. – Cicám, mondtam valamit!
A kis énekes óriásit nyelt, aztán, mint egy gyerek, aki úgysem menekülhet az atyai szigor elől, letérdelt a lábam mellé, és a mellkasát a combomra fektette.
– Helyes, helyes. – Finoman végighúztam a kardot a hátsófelén, aztán akkorát húztam rá, hogy a játékkard szilánkokra tört. Gerardnak jó erősen kellett a nyelvére harapnia, hogy ne kiabáljon, mert azért a műanyag is tud ám ütni. – Ennek annyi. – A játék maradványait a szoba másik végébe hajítottam, Gerad szomorúan nézett utána. Biztos félévi zsebpénze ráment, hajjajajj! Na, kap valami sokkal jobbat kárpótlásul.
Megharaptam a mutató- és középsőujjam – bár a megharaptam elég gyenge szó, szinte leharaptam a két felső ujjpercem –, aztán, a még mindig az ölemben térdelő drágaságom elé toltam, akinek már a harapástól összefutott a nyál a szájában.
– Szopd!
És Gerard szopta. Annyira mocskosul izgató volt, hogy nem hagyhattam ennyiben a dolgot.
– Ezaz… Most pedig szépen letérdelsz elém, előveszed a farkam, és addig szophatod az ujjamból a vért, amíg el nem élvezek!

Gerard:
Egyszerűen megkönnyebbültem a mondat végkimenetele hallatán. Biztos voltam benne, hogy a farkát kell leszopnom, így viszont… Az ujjával a számba lecsúsztam az öléből, lehúztam a sliccét, és tettem, amit kért. Annyiszor csináltam már, most legalább kapok is érte valamit.Becsuktam a szemem, hogy sokkal inkább tudjak Adam vérére koncentrálni, mint arra, hogy mit művel a kezem a lába közt, és most nem is szólt rám a vámpír, hogy legyen nyitva a szemem.
A kezem mozgásával azonos ritmusban nyomta az ujjait a számba, és közben még élvezkedve nyögött is néhányat, de ez sokkal kevésbé érdekelt, mint az a vérmennyiség, amit ihattam belőle. Mintha békét nyeltem volna, a tökéletes gyönyört, a nirvána áramlott le a torkomon, aztán minden egyes porcikámat átjárta. Az ágyékomat sem kerülte el. Ez pedig nem kerülte el Adam figyelmét.
– Na, nézzenek oda – vigyorgott. – Mégsem vagy impotens! – Feljebb emelte a kezét, jelezve, hogy álljak föl a térdelésből, ha továbbra is élvezni akarom a vérét. A legtöbb drog képes kiforgatni az embert minden önkontrolljából, de nem hittem volna, hogy létezik olyan, aminek élvezetéért, nem akarom majd levenni a szám egy vámpír ujjairól. Az még derengett, hogy nem akarom, hogy most tegyen magáévá, de már ebben a kérdésben sem voltam teljesen ura önmagamnak.
– Ne agyalj! – búgta Adam. A farmeremen keresztül az ágyékomba markolt. Olyan erősen szívtam az ujját, amilyen erősen csak tudtam, és úgy éreztem megpusztulok az élvezettől. Adam fél kézzel erőszakosan, szinte szó szerint letépte rólam a farmerem, aztán az alsónadrágomat. Valahogy sikerült lerugdosni magamról a cipőm is. A combjára ültetett. A kezem mozgott a férfiasságán, az ő egyik keze még mindig a számnál, a másik pedig a merevedésemre siklott. Közelebb húzott magához, hogy összeérjünk.
– Nyögjél! – suttogta a fülembe, én pedig önkívületi állapotban, Adam ujjaival a számban nyögtem. Amit a vér és Adam mozdulatai eredményeztek, meg maga a tény, hogy egy túlvilági, emberfeletti lénnyel elégítjük ki egymást, jócskán túltett bármiféle élvezeten, amiben eddig részem volt.
Húzott rajtam még két erőszakosat, és elélveztünk. Az ujjain összezáródott a seb, én pedig gyorsan elhúztam a fejem a kezétől.
– Na, látod, most már nem csak a haveroknak mondod, hogy ratyi vagy, hanem az előnyeit is kezded élvezni – vigyorgott a vámpír, és elégedetten pillantott le az ölünkbe.
Minden kétséget kizáróan ez volt életem eddigi legintenzívebb szexuális élménye.
Most, hogy elfogyott a vér, el tudtam kezdeni azon gondolkodni, hogy le kellene törölnöm magamról az élvezetünket. Adamnek egyáltalán nem járt ilyesmi az eszébe, mert szó szerint beletenyerelt, aztán a fenekem alá nyúlt, olyan helyre érve, amitől azonnal menekülőre fogtam az öléből.
– Bébi, komolyan mondom neked, ez még csak a töredéke annak, amit mi ketten élvezkedhetünk – sóhajtott Adam. A hangja egyszerre volt gúnyos és csalódott.
Sejtettem, hogy igazat mond, de jelenleg elég volt ennyi új tapasztalat.
– Lezuhanyoznék – motyogtam, és tétován a hálóból nyíló fürdőszobám ajtaja felé léptem.
– Tőlem – vonta meg a vállát.
Még csak nem is követett. Ezzel elég rendesen meglepett.
Már szinte meg akartam kérdezni, hogy élvezte-e annyira, mint én, vagy mi baja lett így hirtelen. Azon kívül, hogy továbbra sem akartam, hogy megdugjon.

Adam:
Amíg ő zuhanyozott, és azon agyalt, hogy most miért nem tartok vele – a válasz egyszerű; azért nem, hogy feltűnjön neki a hiányom –, addig én is lerendeztem a fürdés dolgot a közelben, hogy azért ne ragadjak a tekintélyes mennyiségű gecitől. Nálam kicsit gyorsabban megy a tusolás téma.

Nem kis önmegtartóztatás kellett ahhoz, hogy ne dugjam meg miközben az ujjammal mélytorkozott. Most már tényleg nem kell sokat várnom, és tálcán kínálja föl a testét. Aztán még az is lehet, hogy tényleg gyengéd leszek, hogy az ő élvezetére is szolgáljon a dolog. Egész értelmes srác, szórakoztató a társasága, nincs benne sok extra, de… tényleg jól érzem magam vele. Imád engem, jól kézimunkázik, és ha szopni is jól tud, akkor még talán valami közös jövőnk is lehet. Ezek ám a nagy igények, mi? De hát egy embertől mit lehet várni?

Visszatért a zuhanyból, megállt előttem, aztán amikor továbbra sem mondtam semmi perverzséget, tüntetőleg kivonult a nappalijába, és leült tévét nézni. Vagyis csak nyomkodta a távirányítót. Olyan tündérien szenvedett azon, hogy most mi ütött belém! Még az is megfordult a vizes kis buksijában, hogy most tényleg sok vért ivott belőlem, és ettől elfáradtam. Ezt találta a leglogikusabb magyarázatnak. De a legédesebb, hogy még azon is elkezdett rágódni, hogy vajon mennyire sértett meg azzal, hogy kitért a további közeledésemtől. Na persze, ezt a gondolatot megpróbálta száműzni a fejéből.
Üveges tekintettel bámulta a tévét, én pedig vártam, hogy meddig bírja nélkülem.
Nem sokáig.
Oké, majdnem három órán keresztül ment neki az önmagában nyűglődés, de az örökléttel rendelkezve az nem tűnik soknak. Addig az ágyán elnyúlva feküdtem.

Óvatosan kopogott a hálószobája ajtófélfáján. Milyen figyelmes. Egy „hüm”-mel reagáltam.
– Minden oké? – kérdezte tapintatosan.
– Mármint? – könyököltem föl az ágyon.
– Szokatlanul csöndes vagy – felelte bizonytalanul.
– Máris hiányzom, mi?
– Rendkívül – próbálkozott egy csepp cinikussággal. – Ha már itt vagyunk, elvileg a vendégem vagy, vagy nem is tudom... Oké, itt nem lenne nagy szám körbevezetni téged. Meg nagyszabású vacsorával sem tudok szolgálni, szóval… Ha valami filmet nézni van kedved, esetleg… – Meg kell zabálni, annyira édes!
– Na mi van, szerelmem, egyszer kivertük egymásnak, aztán most már tényleg járunk? Ha ezt előbb tudom!
Kezdte úgy érezni, hogy nem volt egy ász ötlet megpróbálkozni a kedveskedéssel. Már készült sarkon fordulni.
– Héhé! – kiáltottam mielőtt kisétált volna. – Én komolyan gondolom ám, hogy te meg én, együtt, érzelmi kapcsolatban, te tiltakozol a dolog ellen!
– Csak azt mondtam, nézhetünk egy filmet.
– Én meg azt, hogy jók lennénk együtt. Jól indul a szex, jókat tudunk dumálni, mi kell még?
– Mondjuk, hogy ne legyen halálfélelmen minden második percben.
– Ó, hát azért egy vámpírral jársz, néhány hulla benne van a pakliban – tártam szét a karom.

Gerard:
Úgy érezhettem magam, mint egy tinilány, akinek a suli legmenőbb balfasza csapja a szelet, és a kislány néhány órája csinált valami meggondolatlan dolgot. Amit kegyetlenül élvezett. És megtenné újra meg újra. – Igyekeztem elterelni a gondolataimat arról, hogy a vámpír keze újra a férfiasságomat markolhatná, és a szájába nyögve élveznék el megint. Nem mertem tovább hergelni Adamet. Annak ellenére, amiket a párkapcsolatunkról magyarázott, nem akartam magam kellemes kis illúziókba ringatni. Alapvetően egy pszichopata vadállat, és ezen nem változtatnak a szép szavak, vagy az, hogy eszméletlen, amit velem tesz. Igaz, azt továbbra is érdemes figyelembe vennem, hogy mit nem tesz. Még csak nem is erőszakoskodott.
– Na jól van, nézzünk valami filmet! – csapta össze a tenyerét Adam.
– Mihez lenne kedved?
– Kefélni egész éjjel, de filmek terén bármi jöhet.
– Gondolom rengeteg filmet láttál az évek során… Milyen stílus a kedvenced? Mármint pornón kívül – tettem hozzá gyorsan.
– Szerinted én annyi pornót nézek? – méltatlankodott. – Mi a szarért néznék egy képernyőt, amikor egy csettintésembe kerül, és mindenki ott van előttem úgy, ahogy akarom, és még be is szállhatok?
Jogos.
– Mondjuk, ahogy elnézem te pont olyan magányosan maszturbáló típus lehettél.
Némileg ez is jogos… Főállású rockénekesként ugyan én sem szenvedtem hiányt a vállalkozó kedvű csinos lányokban, és jó nagyot hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem használtam ki a helyzetet… de közel sem használtam ki annyiszor, ahányszor megtehettem volna.
– Gondolom, akkor horrorfilmet se nézel. Ennyi erővel milyen filmet nézel?
– Ami szórakoztató. Tök mindegy, csak le tudjon kötni. Horrorfilmet is szívesen nézek, ha kellőképpen kreatív.
Végül filmnézés helyett egész este filmekről beszélgettünk. Én főleg azt a részét élveztem, amikor Adam mesélt, mert bármilyen filmnél izgalmasabb volt azt hallgatni, hogy milyen volt évről-évre a kezdetektől nyomon követni a mozgóképek fejlődését.

*

8 megjegyzés:

0

True Blood - vélemény az 6. évadról

Posted in , ,
(Na végre, hogy felkerül ez a bejegyzés!)

Ezzel az évaddal kapcsolatban újdonságként ért, hogy amíg az előző ötöt többé-kevésbé egyhuzamban néztem végig, erre várnom kellett jó pár hónapot. Na nem mondom, hogy kisírtam érte a szemeimet, de az biztos, hogy nagyobb érdeklődéssel vártam a részeket, mint az előző évadok esetében.

0 megjegyzés:

4

My Vampire Romance - 17. fejezet

Posted in
Gerard:
Arra ébredtem, hogy hűvös szellő csapja meg az arcom. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a nap szinte már teljesen a hegy mögé bukott.
Szapora léptekkel visszasiettem a kastélyhoz, hátha Adam még nem hiányol. Elkéstem. Már ölbe tett kézzel ült a bejárattól nézve homályba burkolózó lépcsősor legalsó fokán.
– Hol jártál, báránykám? – kérdezte.
– Kint – böktem a hátam mögé.
– Mikor szoksz már le a tőmondatokról? – nevetett, és fölállt a lépcsőről. – Csukd be légyszi az ajtót!
Most tűnt csak föl, hogy az ajtón beáradó fény két részre osztja a termet; az egyik, napos részen álltam én, szemben, ahova már nem ért el a fény, a vámpír.
– Mi lesz, ha nem csukom be? – Próbáltam higgadt maradni.
– Semmi, mert lemegy a nap! – nevetett élesen.
– De mi lenne, ha idejönnél? – hunyorogtam. A szavaim visszhangzottak az óriási csarnokban.
– Azt szeretnéd, hogy odamenjek? – Felém vonult, de még az árnyékban megállt.
– Olyan jó idő van itt! – tártam szét a karom provokálóan.
– Igen? – Egy lépést tett előre.
– Igen – suttogtam, és a mutatóujjam lassan és némileg erotikusan végighúztam a mellkasomon. Még jó, hogy már sejtem, mivel lehet Adamre hatni.
– És szerinted mi fog történni, ha odamegyek? – kérdezte cinikusan.
– Nem fogsz idejönni, mert a vámpírok meghalnak a napfénytől – mondtam elégedetten. Végre egyszer úgy éreztem, hogy minimálisan, de sikerült Adam fölé kerekednem.
Nem sokáig fürödhettem a dicsőséges napfényben. Adam arca elkomorodott, és felvonta a szemöldökét.
– Cicám, a vámpírok halottak – suttogta vérfagyasztóan, és átlépett a fénybe.
Egy pillanatig nem történt semmi.
Aztán a bőre elkezdett füstölni, majd néhány pillanat alatt teljesen leégett róla. Nem borult lángokba, inkább izzott. Ő pedig csak állt egy helyben, és pszichopata vigyorral az arcán meredt rám. A szívem egyre hevesebben vert, és egyszerűen nem voltam képes elhinni, amit látok. A ruha alól – ami teljesen sértetlen maradt –, csak az arca és a karjai látszottak ki, amin most már csak a csupasz hús volt, és pillanatokon belül az is szenesedni kezdett, majd levált a csontról. Az izom, majd a belső szervek is földöntúli izzással megsemmisültek. Csontujjaival szép lassan kigombolta az ingét, hogy láthassam, ami megmaradt a felsőtestéből. Elfutni sem volt erőm, annyira sokkoló volt a látvány. Egy két lábon járó csontváz elindult felém. Egy koponya hegyes szemfogakkal. Meg kellett kapaszkodnom az ajtó szélében, hogy ne essek össze, amikor a csontkezével végigsimította az arcom.
– Istenem – nyitottam ki a szám, bár nem vagyok benne biztos, hogy hang is jött ki rajta.
– Istennek ehhez semmi köze, bébi – tátogta az Adam-csontváz, és mély, földöntúli hangon szólalt meg. A szeme már rég kifolyt, csak valami megfogalmazhatatlan kék füst derengett a szemgödrökben.
A levegőt már hangosan és lihegve szedtem. Imádkoztam azért, hogy ne ájuljak el, mert bár alig voltam képes földolgozni a jelenetet, minden pillanatát nyitott szemmel akartam végigkövetni.
Egész életemben töprengtem rajta, milyen lehet találkozni a halállal, nem akartam semmiről sem lemaradni.
Adam lassan és vigyorogva – bár mi mást tudna csinálni egy koponya vigyorgáson kívül? – visszahátrált az árnyékba, és...

Adam:
...egy szempillantás alatt vissza is nyertem emberi formámat.
Ó, Gerard olyan édes képet vágott, hogy majd' elolvadtam tőle! A friss halottaknak szokott ilyen ábrázata lenni.
A hallra szép lassan sötétség borult, úgyhogy hívnom kellett Christ, hogy villámsebesen gyújtson meg néhány gyertyát. Amúgy be van vezetve a kastélyba áram is, egy saját kis generátorból, de egyelőre hangulatosabb a gyertyafény.
– Jól vagy, szivi? – léptem Gerardhoz, és megpusziltam az orra hegyét. Előre nyúlt és bárgyú ábrázattal megtapogatta a kezem. Tetszett a finom és kissé reszkető érintése. – Ilyet sem lát élő ember minden nap! – kacagtam és magamhoz húztam.– Jó volt mi?
– Ez... – tátogta – Adam te... Ilyen nincs!
– És mégis van! Szerinted hogy vagyok szexibb? – mutattam végig magamon.
– Bassza meg – suttogta.
– Most? Te kérted! – csillant fel a szemem, de inkább csak élveztem a teljes sokkoltságát. – Na jó – sóhajtottam, és barátian megveregettem a vállát, hátha sikerül visszacsalogatnom a teljes ámulatból. – Mi legyen az esti program? Esetleg valami ötlet? Mit szeretsz csinálni?
– Én ö... huh – motyogta, és csak bámult maga elé.
Még jó, hogy nem mutattam durvábbat. Oké, attól az emberek nyolcvan százaléka kapásból holtan esik össze. A maradék húsz élete végéig tartó agykárosodást szenved.
– Sakkozni lenne kedved?
– Sakkozni? – nézett rám elvarázsolt tekintettel, mint aki még sosem hallotta a szót.
– Bébi! Most mit vagy így oda? Nem láttál még csontvázat? – nevettem.
– Hát élőt nem – motyogta, és még mindig elködösült szemekkel bámult. Ezt bírom az emberekben; rajzolni,olvasni, vagy képen, filmvásznon látni mindenféle „horrorisztikus” dolgot, az meg se kottyan, erre ha igazából áll előttük egy ilyen lény, akkor köpni nyelni nem tudnak. Nem is igazán értem, hogy hihetnek minden ilyesmit a képzeletük szüleményének. Kicsit nagyra vannak magukkal.
– Én meg nem láttam ilyen édes pasit, mint te, szóval egy-egy! Tegyük túl magunkat rajta, oké? – javasoltam, mert hiába sütkéreztem Gerard döbbent elismerésében, már kezdtem unni az egy helyben ácsorgást.
– Oké – bólintott félszegen.
– Póker?
– Rendben – felelte gépiesen.
– De vetkőzős! – Kacsintottam, és elindultam, föl a lépcsőn. Gerard követett, de a vetkőzés hallatán megtorpant.
– Akkor inkább sakk!
– Oké, de a vesztes a nyertes három kívánságát teljesíti!
– Na nem!
– Mér’? Lehet, hogy te nyernél! Gondolj csak bele, micsoda kívánságaid lehetnének!
– Inkább nem.
– Jó, akkor mondj valamit te, hogy mit csináljunk! – fontam karba a kezem tettetett sértődöttséggel, és a lépcső korlátjának dőltem.
Gerard nagyon erősen agyalt valami olyan elfoglaltságon, amiből semmi intimebb nem sülhet ki. Nem sokra jutott. Mondjuk, tényleg bármiből ki tudnék hozni valami erotikus felhangú dolgot. Különben is, az agya még mindig az előző kis mutatványomon kattogott. El is lesz vele még egy ideig. Néha üvöltve riad föl álmából, ilyesmik.
– Oké – sóhajtott –, legyen póker, de ígérd meg, hogy nem fogsz…
– Megerőszakolni? – segítettem ki nyájasan. – Drágám, a zuhanyzásodat végig tudtam nézni, úgy, hogy hozzád sem értem. Na, hozok kártyát, addig foglalj helyet! – Az ebédlőbe teleportáltam vele, és az egyik székre böktem. Mire Gee kihúzta a széket, én már vele szemben ültem, és emberi szemmel követhetetlen sebességgel kevergettem a paklit.
– Kezdhetjük? – kérdeztem. Sikerült leülnie, úgyhogy oszthattam a lapokat.– Ja, várjál! Pia nélkül nem lehet játszani! – pattantam föl az asztaltól, és gyorsan kihoztam a konyhából egy borosüvegben lehűtött vért, meg két boros poharat.
Gerard a kezébe vette a véres üveget, és forgatni kezdte.
– A vérben nem az lenne a lényeg, hogy meleg? – kérdezte bizonytalanul.
– Ilyen időben te még meleg vért akarsz inni? – nevettem.
– Nem, csak... nem értem... – az akadozó hangja arról árulkodott, hogy még mindig nem sikerült túltennie magát a csontvázas mókán.
– Jajj, drága, nem mindegy neked? Ez egyébként sem emberi vér. Sajna az tényleg nem finom tartósítva – blöfföltem, hogy lenyugodjon. – Mivel kéred? Múltkor ízlett vodkával? Vagy esetleg most kipróbálod pálinkával? A barack és a vörösvérsejt nagyon jól dominál egymással.
Gerard tűnődve nézegette az üveget.
Egyáltalán nem undorodik a vértől. Úgy issza, mintha valami természetes itóka lenne. Bár mondjuk ennél természetesebb ital nem sok van.
– Rád bízom – tolta felém a poharát. Töltöttem neki a vérhez egy kicsit a jó erős házi pálinkából, hadd oldódjon a hangulat, de azért ne legyen full részeg.

Minden szép és jó volt, fogyott az ital rendesen, Gerardnak is egyre jobb kedve lett – nem is sejtette, hogy egy ártatlan, kínhalált halt emberke vérét szürcsöli. Egy valamivel nem számoltam. Gee vagy kurva ügyesen tud csalni – lehetetlen, hogy velem szemben csalni tudjon–, vagy tényleg piszok nagy szerencséje van. Egy óra múlva már ott tartottunk, hogy én egy szál boxerben üldögéltem, Gerardról pedig épp hogy az ingje hiányzott. Na nem mintha zavarba jöttem volna a helyzettől, csak azért ez mégsem olyan felállás volt, amit elképzeltem. Az viszont kifejezetten élveztem, hogy Gee szeme rátapadt a mellkasomon keresztülhúzódó hosszú vékony hegre.
– Az hogyhogy nem forrt össze? – szánta rá magát a kérdésre
– Elátkozott pengével csinálták – feleltem közömbösen. Jobban hangzott mintha azt mondtam volna, hogy „Azért, mert nem akartam, hogy összeforrjon, mert tudtam, hogy odáig leszel érte”.
– Elátkozott pengével? – Annyira édesen tud csodálkozni!
– Gondolj csak bele... Kettévágtak. Pont itt – húztam végig az ujjam a hegen. – Mázlim volt, hogy ennyivel megúsztam. Most már, hogy látta a húsleégős akciómat, úgy tűnt nem esett nehezére elképzelni a kettévágásom.
– Háború volt? – érdeklődött.
– Bizony! – vágtam rá. Teljesen igazat mondtam, rengeteg háború volt már.
– Kik között?
– Drágám, most játsszunk! – kacsintottam.

Szóval mikor már csak a bokszer volt rajtam, Gee-t valahogy hirtelen elhagyta fortuna. A kis csaló.
Megelégeltem, hogy Gerard egyszerűen nem hajlandó tovább vetkőztetni, félresöpörtem a paklim, fölmásztam az asztalra, és kiszedtem a kezéből a lapjait.
– Na tessék! Van egy ász drilled! – vontam föl a szemöldököm. – Ezt is te nyerted! – vigyorogtam, feltérdeltem az asztalon és lehúztam a gatyámat. Rögtön észrevette, hogy a feje pont veszélyes magasságban van, úgyhogy hátrébb csúszott a székkel.
– Ezt meg kell ünnepelni! – emeltem föl a poharát és megint töltöttem. Koccintottunk. Személy szerint álló farokkal. A kis énekes, úgy tűnik tanult már a leckéből, mert annak érdekében, hogy ne kelljen a férfiasságomra néznie, eltökélten meredt a szemembe.
– Te ezt egy kicsit sem élvezed, mondd? – sóhajtottam és visszahúztam a nadrágom. – De most komolyan! Mi kéne neked? Mondj bármit, én megcsinálom neked! Most játsszunk egy kicsit fordítva. Te parancsolgass nekem! – Az asztalról az ölébe csúsztam.
– Akármit kérhetsz! – Kinyújtottam a karom, és megfogtam a vállait.
– Szállj le rólam – mondta Gee bizonytalanul.
– Nem, nem! – nyomtam a mutató ujjam a szájához. – Ilyet nem szabad.
– Azt mondtad bármit megteszel! – sóhajtott. Na igen, egy percig se reménykedett benne igazán, hogy komolyan gondoltam a dolgot.
– Valami más esetleg?
– Mesélj még a vámpírokról – mondta bizonytalanul.
– Uncsi! – legyintettem. – Hát jó, ha semmi érdekes nem jut eszedbe, akkor megint én jövök!
Újra az alsónadrágom felé járt a kezem.
– Ne! Várj! – kiáltott kétségbeesetten. – Akkor ö... megcsókolhatsz inkább – sóhajtott, reménykedve benne, hogy ez már legalább minimálisan érdekes a számomra.
– Tessék? Nem értem – fordítottam felé a fülem.
– Csókolj meg – nyögte. Nem kellett kétszer mondania.
Mondjuk azt hittem a hazamenéssel is megint be fog próbálkozni valahogy.
– Még lehet két kívánságod! – közöltem vele a csók után.
– És ha nem akarok kívánni?
– Akkor én fogok. – Küldtem neki egy újabb csókot a levegőben. – Na hadd halljam!
– Ugrálj előttem százszor fél lábon! – vonta meg a vállát.
– Mi van? – röhögtem el magam.
– Száz ugrás fél lábon! – ismételte, és elmosolyodott. Jobban örültem ennek a mosolynak, mint bármi egyébnek. Olyan fajta mosoly volt, ami haverok között szokott lenni, ha valami aprósággal sikerül megheccelni a másikat.
Kelletlenül felálltam az öléből és hátráltam két lépést az asztaltól. Gerard meg megfordult a széken, hogy lássa az esetleges mutatványom.
– És én számolok! – csendült fel újra a hangja. Ha ennyire fellelkesedik tőle, a világért sem hagynám ki.
– Az mindegy, hogy melyik lábamon? – kérdeztem gúnyosan, és fél lábra álltam. Gyanítom, hogy én vagyok az egyetlen vámpír, aki valaha is ilyenre vetemedett.
– Aha! – Gerard egyre szélesebben mosolygott, és számolni kezdett – Egy, kettő, három...
– Hát...bébi...ha...te...erre...izgulsz...ugrálok...én...neked...ezret...is... – próbáltam dumálással fűszerezni a dolgot.

Gerard:
– ...negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolc...
A haja már teljesen szétcsúszott a laza copfból. Igyekeztem a számolásra koncentrálni, de közben nem tudtam eldönteni, hogy mi hihetetlenebb; Démoni csontvázat látni, vagy hogy egy vámpír fél lábon ugrál előttem. Egyszerűen nem találtam más szót erre a jelenetre, mint hogy aranyos. Amikor mondtam, hogy ugráljon, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy megcsinálja.
Így, hogy alig egy órája láttam, hogy Adam még inkább túlvilági szörny, mint amilyennek eddig képzeltem, még jobban kiváltságosnak éreztem magam. Nem ölt meg, nem erőszakolt meg, rengeteg történetet mesélt már, a barátaimnak sem esett semmi bántódása, most pedig itt hülyéskedik előttem.
– Teeee – vigyorgott a századik ugrás után, elkapta a derekam, és felültetett az asztalra.
– Még lehet egy kívánságom! – tiltakoztam.
– És mi lenne az? – olyan közel hajolt, hogy az orrunk már megint összeért – Esetleg levezető gyakorlatnak száz fekvőtámasz rajtad?
– Inkább tölts újra! – Emeltem fel a már rég kiürült poharam. A vértől sokkal jobban éreztem magam, mint bármiféle tudatmódosító szertől, még így is, hogy jócskán csökkentett a hatásából az, hogy nem közvetlenül Adamből ittam.
– Kérésed számomra parancs! – vigyorgott, és töltött mindkettőnknek.
– Mondd meg, hány óra van – próbálkoztam. Teljesen elveszítettem az időérzékem, még nagyjából sem tudtam megsaccolni. Ugyanúgy lehetett este 11 óra, mint délelőtt 11.
– Még nem jött föl a nap – mondta unottan Adam.
– Akkor vigyél vissza! – vágtam rá, talán túlságosan is erélyesen ahhoz képest, hogy kivel beszélek. A vér meg az alkohol jelentősen feldobta a közérzetem.
– Mégis miért tennék ilyet? – csücsörített.
– Mert már két napot itt töltöttem – feleltem bizonytalanul, és igyekeztem a lehető legkönyörgőbben nézni a vámpírra.
– Nem, nem! Csak egy napot és két éjszakát! – javított ki.
– Kérlek, hadd legyek a barátaimmal is! – könyörögtem minden méltóságom félredobva. Megrettentem a gondolattól, hogy talán esze ágában sincs visszavinni, és az a terve, hogy mostantól ez egész életem itt fogom leélni, mint valami szexjátékszer.
– Hát én nem vagyok a barátod? – kérdezte Adam szemrehányóan.
Egy pillanatig elgondolkodtam, aztán kimondtam, ami a legjobb válasznak tűnt a jelen helyzetben.
– Te a pasim vagy.
– Ó, drágám! – mosolyodott el magához képest meglepően érzelmesen, de aztán megint elhúzta a száját – Többet akarsz a barátaiddal lenni, mint a pároddal? Ez nagyon rosszul esik! – szipogott egyet.
Nem szóltam semmit, jelezve, hogy inkább megadtam magam, mint hogy megint elkezdjen fenyegetni... meg fenyíteni.
– Végül is, egy rendes kapcsolatban nem nyomhatja el az egyik fél a másikat – tűnődött Adam. Nem hittem a fülemnek.Rendes kapcsolat? Miféle „rendes kapcsolatot” akar velem? Kezdek örülni, hogy még nem engedélyezték a meleg házasságot. Pedig igazán szép lennék menyasszonyi ruhában. – Már láttam is magam előtt, ahogy Adam az oltárhoz vezet. Ettől a gondolattól végigfutott a hátamon a hideg.
– Na induljunk, amíg nem jön föl a nap! – jelentette be. A „leesett az állam” nagyon gyenge kifejezés a jelenlegi érzésem leírására. Mielőtt még örömömben megcsókoltam volna a vámpírt, gyorsan összeszedtem a maradék eszem, hiszen mi sem áll távolabb Adamtől, mint a szívatás. Igyekeztem semleges kifejezést erőltetni az arcomra.
– Mégse szeretnéd? – vonta föl a szemöldökét.
– De! – vágtam rá – Kérlek!
Adam nyomott egy gyengéd csókot a számra, aztán egy hotel folyosóján találtam magam, egy ajtó előtt.
Adam villámsebesen benyitott.
– Megjöttünk! – kiáltotta el magát.
Frank és Mikey arca azonnal felragyogott hogy életben látnak. A kanapé melletti fotelben ült még valaki. Szakad farmer, Iron Maidenes póló, erőszakosan vöröslő ajkak, fekete, váll alá omló hullámos haj.
A barátnőm.
Vagyis inkább már az exem. Ideje lenne erről őt is tájékoztatnom.

4 megjegyzés:

13

My Vampire Romance - 16. fejezet

Posted in
Gerard:
Már jó ideje éreztem, hogy a kiadós vacsorához ivott vörösbor és ásványvíz leért a hólyagomba, de mivel a legkevésbé sem szándékoztam semmilyen módon újra a nemi szervemre terelni Adam figyelmét, hallgattam a dologról, de néhány óra múlva már képtelen voltam tovább halogatni a témát. Az se lenne jó, ha Adam mellett vizelném össze magam.
– Adam, van itt valahol mosdó? – kérdeztem bizonytalanul.

Adam:
Bár nekem nem igazán van szükségem mellékhelyiségre, mindig van egy szépen kitakarított fürdőszoba az áldozataim számára.
– Persze, drágám! – vigyorogtam, és elteleportáltam vele a kastély északnyugati szárnyába, ahol a jelenleg legvállalhatóbb állapotban lévő vécé volt. Semmi extra gótikusság, vagy ilyesmi, csak egy teljesen modern, apró fürdőszoba, zuhanyzóval, mosdóval meg egy vécével. A kis énekes meg is lepődött a hófehér csempék, és hétköznapi berendezés láttán.
Feszengve megállt a vécécsésze előtt.
– Na, kapd elő! – intettem.
– Nem megy, ha néznek – motyogta.
– Akkor inkább megvárod, amíg felrobban a hólyagod?
– Kérlek! – pislogott rám könyörögve.
Jól van, jól van, ha ez kell ahhoz, hogy valami megbízható képet építsen fel a fejecskéjében rólam, akkor hagyom, hogy egyedül hugyozzon.
– Oké, megyek, ledőlök egy kicsit. Mászkálj nyugodtan a környéken! Ez nincs kitakarítva, mint a másik folyosó, de talán egy kopogó szellem sem fog kinyírni. Jó pisilést! – Eltűntem a szeme elől. Nagyon nagyot sóhajtott, és könnyített magán.
Egyáltalán nem állt szándékomban lepihenni, csak kíváncsi voltam, egyedül mit kezd magával a kis édes a kastélyomban. Ez a mosdó még amúgy is az egyik konszolidáltabb folyosóra nyílik. Van még néhány festmény, de itt legalább nem hagytam szét hullákat. Van pár része a kastélyomnak, ahova a patkánysereg miatt nekem sincs sok ingerenciám belépni. Majd Chris egyszer elintézi. Vagy szerzek egy macskát.
Gee megmosta a kezét, aztán az arcára is fröcskölt egy kis vizet. Újra körbenézett a helyiségben, de mivel továbbra sem talált itt semmi érdekeset, kilépett a folyosóra.

Gerard:
Néhány órája még nem hittem volna, hogy majd bármikor is el fogok szomorodni amiatt, hogy a vámpír magamra hagyott.
Ráadásul ezen a folyosón jóval kevesebb festmény volt, mint ahol órákig andalogtunk, na meg kezdett is kicsit besokallni a képekkel. Azt mondta, mászkáljak nyugodtan. Bizonytalanul rátettem a kezem egy kígyóformájú kilincsre. Benyitottam. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy hunyorogva bepillantottam a vaksötétbe, a falon lévő lámpásokban azonnal fény gyúlt. Biztos valami vámpír trükk ez is.

A szoba sokkal kisebb volt, mint ahol Lorenna festménye és a koporsó állt; a legfeltűnőbb dolog a kis helyiségben egy próbababára húzott vörös ruha volt. A baba melletti polcokon felgöngyölt textíliák, amiken vastagon állt a por. Balra szintén poros állótükör. Mintha valami kis szabászat lett volna valaha. Milyen hobbijai lehetnek Adamnek?
Közelebb léptem a bábuhoz, és egy pillanatra tényleg majd’ beszartam, mert olyan volt, mintha egy igazi ember állna előttem. Hosszú másodpercekbe telt, amíg megnyugodtam, hogy ez nem egy tartósított hulla, csupán egy fából faragott élethű bábu. Adamből bármit kinézek! Ki tudja, lehet, hogy a halott barátnőjét itt tárolja valahol, és... Oké, talán túl élénk a fantáziám.
A próbababa mellett egy apró asztalka állt, ősöreg varrógéppel, a gép mellett levelek, és egy kis fadobozka. A doboz rögtön magára vonta a figyelmem, mert egy hegyes fogú denevérfejet faragtak a tetejére. Felemeltem, lefújtam róla a port, majd óvatosan kinyitottam. Kis híján el is dobtam, mert megszólalt. A zenélődobozokra jellemző csilingelő kis dallamot játszott. A zene már önmagában is magával ragadó volt, de a dobozban két apró alak, egy férfi és egy nő forgott körbe. A férfi a nő nyakához hajolt, a nő pedig hátradőlve feküdt a férfi karjaiban. Elámulva nézegettem a gondosan kidolgozott miniatűr jelenetet.
– Tetszik? – szuszogta Adam a nyakamba. Annyira megijedtem, hogy elejtettem a dobozkát, megpróbáltam utána kaptam, de Adam gyorsabb volt.
– Nem vigyázol rá? – ingatta a fejét rosszallóan.
– Azt hittem alszol! – lihegtem. – Megijesztettél.
– Az volt a célom! – nevetett. – Kéred? – nyújtotta elém a most már bezárt dobozt. – Neked adom, ha szeretnéd. – Máris a zsebembe csúsztatta.
– De mire föl? – hebegtem.
– Mire föl? Mondjuk szerelmem zálogául – suttogta kacéran, majd megcsókolt. Az ajkamba éles fájdalom nyilallt, néhány pillanatra rá pedig már a számban éreztem a vérem fémes ízét.
– Nem megyünk egy kellemesebb helyre? – suttogta mikor végzett, és letörölte a vér egy részét a számról, majd lenyalta az ujjáról.
Bágyadtan bólintottam, és az ujjaimmal végigsimítottam a zsebemben lapuló zenélődobozt.

A következő szoba ahova elteleportált velem valóban kellemesebb volt, és egyáltalán nem terjengett benne a dohszag. Viktoriánus kort idéző berendezés, óriási, üvegfüggőkkel díszített csillár töltötte be a szobát fénnyel.
Adam helyet foglalt a halványkék baldachinos ágyon, és megveregette maga mellett a matracot. Már megint helyben vagyunk. Jobban szerettem volna az egyik karosszékbe leülni, vagy a szófára.
– Adam, van ebben a házban telefon? – kérdeztem bizonytalanul, mikor helyet foglaltam mellette.
– Már hogy ne lenne? – nevetett, és a következő pillanatban már egy mobilt tartott a kezében. – Minek nézel engem, valami múltból itt ragadt fószernek? Minek kell a telefon?
– Telefonálni...
– Na, ne mondd, már azt hittem, fel akarod dugni magadnak. Szóval?
– Szeretném felhívni Mikeyékat, hogy nincs semmi bajom. Ne higgyék azt, hogy megöltél – mondtam bátortalanul.
Nem tudtam pontosan, hogy mit akarok mondani, de muszáj volt már valami életjelet adnom magamról. Mégis mit mondhatnék? Miért nem hagytam Adamet meghalni? Persze kamuzhatnám azt, hogy időközben rájöttem, hogy Adam nem halna meg a víztől, és így meg tudtam őket menteni Adam bosszújától... De ez milyen aljas hazugság már? Vagy mondjam nekik, hogy... van valami mazochista hajlamom, és szeretek Adammel lenni?
– Ó, ne igyál előre a medve bőrére! Még bármi megtörténhet! – nézett rám baljós vigyorral. Nem mintha lett volna nem-baljós vigyora. – Nesze, de fogd rövidre, mert nem akarom, hogy nagy legyen a számla! – röhögött, és a kezembe nyomta a telefont.
Ez egész könnyen ment.
Gyorsan bepötyögtem Mikey számát, nagyjából az egyetlen telefonszámot, amit fejből tudtam, és amint fölvette hadarni kezdtem.
– Szia, Gee vagyok, jól vagyok, nincs semmi gáz, Adam nem bántott…
– Gee! Istenem! Mi történt? Azt hittük… azt hittük… – nyögte Mikey, Frank pedig a háttérből ordított valamit, de nem tudtam kivenni a szavait.
Hadarni kezdtem, mert minél kevesebbet akartam átélni ebből a kínos beszélgetésből. Adam tett róla, hogy még kínosabb legyen.
– Igen, jól vagyok, de ma még itt maradok Adammel, mert…
– Ah, bébi gyere már vissza, mert kangörcsöm lesz! – nyögött bele a telefonba Adam.
– Mi... mi történik veled? – dadogta Mikey.
– Semmi, csak Adam baromkodik!
– Ribikém, azonnal riszáld ide azt a szexi kis feneked, és lovagolj meg! – nyögött megint Adam.
– Ne aggódjatok értem, tényleg élek és virulok! Minden rendben, és ne is kezdjetek el gyászolni oké? Nem tudom, meddig kell itt lennem, izé meddig maradhatok, de amint tudlak megint hívlak. És maradjatok abban a szállodában, vagy írjatok egy sms-t, ha elmennétek...
– Gerard, mi a…! – kiabálta Frank.
– Én viszont már nagyon elmennék! – Adam kikapta a kezemből a telefont. – További szép napot! – és kinyomta.
– Hát kurva jó! – kiáltottam el magam.
– Most mi van, cicabogár? – nézett rám ártatlanul.
– Most megint aggódnak! Kicseszettül élvezed, igaz? Költői kérdés volt – legyintettem a végén.
– Tehetek én róla, hogy aggódnak?
– Mondd, miért szexmániás az összes vámpír?
– Miből gondolod, hogy az összes az?
– Ó, fingom sincs!
– Amúgy meg az ölésen kívül a szex csempész némi élvezetet az örök életbe, szóval... csak azt nem értem, hogy a halandók miért nem gyilkolnak és kefélnek állandóan. Bár mondjuk, egy kettő ezt csinálja – vigyorgott.
– Te kibaszottul beteg vagy.
– És ez neked nem jön be?
– Pff...
– Akkor mi jön be? Milyen pasit szeretnél magadnak?
– Menj már a picsába!
– Azt hiszem ezt egyszer már túltárgyaltuk. Szóval mi az ideálod? Mesélj csak!
– Hát biztos nem az, aki minden órában meg akar kúrni!
– Órában? Ugyan már... Számolj inkább percekben!
– Na, erről beszélek!
– Hüm, ezek szerint olyan kapcsolatot szeretnél, ami nem a szexualitásra alapul? Te Gerard... ugye azért nem vagy impotens?
– NEM!
– Biztos? Mert... most, ha így jobban belegondolok...
– Nem vagyok impotens! Csak egyszerűen nem izgulok kibaszott vámpírokra!
– De pasikra izgulsz, mi? Naa! Tudom én! Ha meg problémáid vannak a férfiasságoddal, én tudnék rajtad segíteni...
– Nincsenek problémáim!
– Tudod a heves tiltakozás mindig annak a jele, hogy... De nem kell szégyellned előttem!
– Ne fáraszd magad, tudom, mire megy ki a játék.
– Mire?
– Arra, hogy megmutassam, hogy teljesen rendben vagyok.
– Hát a logikáddal nincs baj.
– És mással sincs.
– Hiszem, ha látom! De azért ez jó próbálkozás volt, nem?
– Gyenge.
– Oh! Nagyon kezdesz szemtelenedni. Nem baj. A fiúmmal nem fogok úgy bánni, mint egy kutyával. Szóval csak nyugodtan. – Megcsókolt.
Mi a szent szar folyik itt, a rohadt életbe?
*
Rá kellett jönnöm, hogy Adam, mint „A fiúm”, sokkal inkább elviselhető, mint „A rabszolgatartóm”.
Délig gyakorlatilag végig ültünk a viktoriánus szoba méretes szófáján – azaz ő ült, én feküdtem, úgy hogy a lábam az ölében volt –, cigarettáztunk, és megkért, hogy ha ő volt olyan kedves, és csomót beszélt a festményekről, meséljek kicsit magamról. Persze az motiváló volt a dologban, hogy azt mondta, ha nem mesélek, kiolvassa a fejemből.
Rengetegszer voltam már pszichiáternél, úgyhogy nem ért újdonságként az, hogy én beszélek, más meg hallgat, csak éppen egy pszichiáterem sem fűzött hozzá olyanokat a mondandómhoz, hogy mennyire dögös vagyok, meg letépné a nadrágot a formás kis seggemről. Szerencsére most sokkal inkább csak poénkodott, mint általában. Vagy csak én viseltem jobban a dolgot.
Elmeséltem neki, hogy anyámék hatéves koromban elváltak, apám lelépett nagyjából köszönés nélkül, anyám meg sosem volt egy mintaszülő, mert az aktuális kedvenc uszkárja jobban foglalkoztatta, mint a tulajdon fiai. Főleg a nagyobbik fia. Hülyeség volt, de mindig úgy éreztem, hogy Mikeyt jobban szereti. Egyszerűen több időt töltöttek együtt, meg egyáltalán, beszéltek egymással. Nekem valahogy sosem volt vele beszélnivalóm. Mikey nagyobb korában is szorgosan mutatta be neki a csúnyácska, de azért kedves barátnőit – legalábbis addig kedvesek voltak, amíg nem jött egy kevésbé rövidlátó, vagy sportosabb srác –, engem pedig állandóan csesztethetett, hogy miért nem ismerkedek már meg egy lánnyal. Én igazán igyekeztem az ismerkedéssel, de amíg egy magas, vékony, szemüveges, de jófej srácnak még akad esélye a csajoknál, egy kövér, elcseszett és magába roskadó képregénybuziért nem igazán állnak sorba. Az egyetlen lány, aki gyönyörű volt, és még szóba is állt velem, sőt, voltunk együtt moziba, meg együtt is kajáltunk, az néhány hónapnyi kellemes beszélgetés után összejött a gimi legnagyobb faszkalapjával, aki pornóképeket csinált magukról, aztán még az orrom alá is dugta, mert tudta, hogy halálosan szerelmes vagyok Crystalba. A halálosan szerelmes dolgot akkoriban komolyan is vettem, mert ezután az incidens után voltam először gyomormosáson, hogy kiszedjék belőlem anyám fél doboz altatóját.
Erre Adam reakciója csak egy együtt érző, „Na látod, ezért nem kell csajokkal kezdeni!” megnyilvánulás volt.

Délben aztán közölte a vámpír, hogy most már tényleg muszáj lesz egy kicsit lepihennie a koporsójában pár órácskára. Megengedte, hogy addig azt csinálhatok, amit akarok, és most nem fogja rám hozni a frászt.
Már kicsit nyomasztott az állandó romantikus félhomály, úgyhogy miután Adamet felkísértem a koporsós szobájába, és adtam neki egy „jóéjtpuszit”, az előcsarnok felé vettem az irányt, hogy megnézzem, ki lehet e jutni a kastélyból.

Majd kiesett a szemem, mikor kiléptem az óriási ajtón, és pár méterre egy szakadék szélétől találtam magam. Nem messze egy vízesés zubogott. A szakadék peremére állva megállapítottam, hogy ennél tökéletesebb helyet az öngyilkosságra keresve sem találnék. Ha már szegény Mikeyéknak azt mondtam, hogy ne aggódjanak, nem tehetek ilyet. Na meg Adam is egész normálisan viselkedett.
Visszanéztem a kastélyra. A Notre Dame unalmas kis viskónak tűnne emellett a fekete, különböző futónövényekkel benőtt neogót csoda mellett. Egy évbe telne, mire a bélletes kapuzat minden ívét végignézném, az összes díszítésre pedig egy emberélet sem lenne elég. Tíz toronynál abbahagytam a számolást, mert ebből az egy szögből egyszerűbb lett volna számba venni egy sündisznó tüskéit.

Körülöttem mindenhol hegyek, a láthatáron mindegyik kisebb volt annál, mint ami tetejének szélén a kastély állt.
Elindultam a vízesést alkotó folyócska mentén, és mindent megadtam volna egy fényképezőgépért, még többet pedig egy ceruzáért és papírért. Úgy éreztem, ennyire gyönyörű épületet nem szabadna eltitkolni az emberek elől. Így fényes nappal nem is igazán rémisztően nézett ki, hanem pompásnak, mint egy templom, ami az istent, vagy éppen isteneket dicsőíti. Azt hiszem, ekkor már éreztem, hogy Adam még a vámpírok között is különleges tiszteletnek örvendő lény. Ilyen kastély a világ urának is kijárna.

A kastély mellett sétálva egyre varázslatosabb helyekre csöppentem. Óriási kőszobrok teljesen ismeretlen élőlényekkel, félig benőve borostyánnal. Semmi sem volt elszáradva, mindenhol a legkülönbözőbb növények tekeregtek. Mint a leggyönyörűbben elburjánzott angolkert.
A közelben állt egy kis épület, ami hajdanán istálló, vagy valami ilyesmi lehetett. Belestem, de nem sokáig maradtam bent, mert úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban összedőlhet.
Elindultam egy kikövezett ösvényen, és elértem egy három méter átmérőjű szökőkútig, ami vizet már évtizedek óta nem láthatott. Egy szirénalakot mintázó szobor állt a közepén, ami kacéran széttette a gondosan kifaragott lábait.
Hogy pihenjek egy kicsit, és végre egyedül végiggondoljam a mai nap történteket, leültem a szökőkút padkájára. A gondolkodás helyett elálmodoztam azon, hogy vajon milyen lenne egy ilyen helyen élni. Háttal elfeküdtem a kövön, és hallgattam a madarakat. Megszámlálni sem tudtam volna, hányféle éneket hallok. Biztos voltam benne, hogy éjjel itt mindent betölt a farkasok vonyítása.

*

13 megjegyzés:

0

My Vampire Romance - 15. fejezet

Posted in
Gerard:
Egy lovagregényből vett szobabelső hatását keltette a helyiség, de a terem közepén álló bizarr berendezési tárgy vonta magára minden figyelmem.
– Az egy koporsó? – hebegtem őszinte áhítattal.
– Miből jöttél rá? – nevetett Adam gúnyosan. – Gyere, nézzük meg közelebbről – suttogta nem túl sok jót sejtetően.
Eltolta a koporsó fafedelét – talán diófa, díszítés nélkül –, az egész belső részt mélyvörös, bársonyszerű anyaggal párnázták ki. Szerencsére üres volt. De nem sokáig.
Adam egy hirtelen mozdulattal az ölébe kapott.
– Szeretnéd kipróbálni? – és már bele is nyomott a koporsóba.
Megmukkanni se tudtam, annyira meglepődtem. Tágra nyílt szemekkel néztem föl Adamre, és fogalmam sem volt, hogy magam mellé kéne szorítani a kezeimet, vagy csak lazán a mellkasomra rakni, végül az maradt, hogy két oldalt megmarkoltam a koporsó szélét.
– Nem minden nap fekszel koporsóban, mi? – guggolt le mellém.
Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. Nem mondhatom, hogy sosem szerepelt a terveim között, hogy még élve egy koporsóban feküdjek, mert már kisiskolás korom óta – mikor először voltam temetésen – ki akartam próbálni. Egy sosem látott, távoli rokon ravatala mellett végig azon morfondíroztam, hogy mennyire kényelmes lenne rendes ágy helyett a szobámba. Anyám csak nevetett kínjában, amikor felvetettem neki az ötletet a vacsorán.
– Itt szoktam hosszabb időket átaludni – mesélte Adam, és az arcomat cirógatta a mutatóujjával.
Bólintottam, és csak abban reménykedtem, hogy nem az fog következni, amire gondolok. Az következett. Adam óvatosan fölém mászott.
– El lehet férni benne ketten is – hajolt a fülem mellé, és ráült a csípőmre. – Miért nem szeretnél velem együtt lenni? Mitől félsz? Nem tennék benned kárt – suttogta magához képest meglepő kedvességgel, de még így sem igazán éreztem a szavai hitelességét.
– Tudod mit? – folytatta halkan. – Én várni fogok; várni addig, míg nem ölelsz majd te át engem, és suttogod a fülembe, hogy kívánlak Adam!
Mi van?
Az arcomra is százszázalékosan kiült a döbbenet, Adam pedig csak elvigyorodott.
Azt aztán lesheti, a rohadt életbe!
Igyekeztem nem nagyon mocorogni alatta.
Száz év múlva sem történne ilyen! Mármint… testileg. Illetve a véréért előfordulhat, mert azt kívánom, és… Nem. Nem fog. Ez csak kíváncsiság. És nem vagyok már tizenéves, hogy kíváncsiságból lefeküdjek vele.
Ahogy ezzel győzködtem magam, Adam feje mellett megláttam a falon egy fiatal lányt ábrázoló teljesalakos festményt. A festmény stílusa, és a lány élénkpiros, fodros öltözéke közel sem passzolt a szoba középkorias, fából faragott berendezési tárgyaihoz. Adam észrevette, hogy elnézek mögötte, és követte a pillantásom.
– Ő Lorenna – közölte egyszerűen.
– És ő volt... a... – próbálkoztam, hátha a patakparton elhangzottakon kívül bővebb információkat is megtudok a méretes keblekkel és darázsderékkal rendelkező hölgyről, aki kacéran les ki a tollas legyezője mögül.
– Jajj már! – Adam idegesen kimászott a koporsóból. – Régi történet.
Felültem a bársonypárnákon, és reménykedve néztem Adamre, hátha megtudok még részleteket.
– Amúgy is, mi a szarért érdekel téged annyira? – meredt rám zaklatott tekintettel.
– Te hoztad föl a témát az erdőben. Fontos volt neked a lány, nem?
– És? – vonta föl a szemöldökét.
– Érdekel, hogy ki volt neked fontos.
– Miért is?
Óriásit nyeltem. Adam sürgetően kopogtatta az ujjait a koporsó szélén.
Átfutott a fejemen, hogy azt mondom, azért mert tegnap azt mondtuk, hogy hivatalosan is járunk, de aztán villámsebesen elhessegettem a gondolatot, mert biztos voltam benne, hogy Adam erre a hivatalos nászéjszaka elhálásával válaszolna.
– Érdekelnek a veled kapcsolatos dolgot – böktem ki. – Mert vámpír vagy. Azért ez nem mindennapi, ahogy eddig tapasztaltam.
Adam csettintett, és egy szék máris a koporsó mellett állt. Leült rá, és a koporsó szélére könyökölt, állát a kézfejeire támasztva.
– Mikor már vagy húsz éve vámpír voltam, és szenvedtem a gyötrő örökléttől, megláttam őt egy álarcosbálon. Még most is pontosan emlékszem, hogy mi volt rajta. Vörös, és fekete fodrok mindenhol. Hasonló, mint a képen. Szerelem volt első látásra. És nem csak a részemről. Minden olyan csodásan ment! Amikor bevallottam, hogy vámpír vagyok, azt hittem el fog menekülni, de nem tette. Még jobban ragaszkodott hozzám. Imádta a véremet! – Itt nyomatékosan rám pillantott. – Olyan vad éjszakákat töltöttünk együtt, hogy azt te el sem tudod képzelni. Ő viszont halandó lány létére élvezte, és imádta! Pár év elteltével rájöttem, hogy ő mégiscsak egy ember, és ezen sürgősen változtatni kell. Amikor feldobtam neki a vámpírrá tennélek témát, nagyon megrémült. Hetekig került engem, de aztán kis idő múlva fölkeresett, hogy bármi áron velem maradna örökre, aztán meghalt.
Adam olyan hirtelen fejezte be, hogy fel sem fogtam a mondata végét.
– Mi? – néztem rá döbbenten.
– Meghalt – vonta meg a vállát és elfordult
– De...
– Nincs de! Meghalt. Tudod, az embereknek van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy a legváratlanabb pillanatban is meg tudnak halni – morogta ridegen, és karba tett kézzel a festmény elé sétált.
– Sajnálom – motyogtam.
– Dehogy sajnálod! Leszarod, hogy mi van velem! – mondta, még mindig a festmény felé fordulva.
Kimásztam a koporsóból, és bizonytalanul mellé léptem, bár fogalmam sem volt, hogy mihez akarok kezdeni.
– Tényleg sajnálom. – Egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy sajnálatom nyomatékosításképpen megszorítsam Adam karját.
– Ó, Drágám! – fordult felém, és halványan mosolygott. – Tudod mennyire féltem attól, hogy tényleg megkísérelsz megölni, és akkor majd bántanom kell téged? – Óriásit nyeltem, és a legkevésbé sem tudtam elképzelni ezt a szituációt. Adam folytatta. – Bébi, amikor először lestelek a koncerten, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy köztünk valami ilyen fog kialakulni. Azt hittem, hogy csak egy jót játszom veled, és annyi. Nehogy azt hidd, hogy célirányosan beléd voltam zúgva! El sem tudod képzelni, hogy miket tudnék én veled csinálni! Gondolatolvasás nélkül is tudom, hogy kipróbálnád, milyen, ha egy vámpír beléd hatol. És nem csak a fogaival. – Halvány nyoma sem volt már Adam Lorennával kapcsolatos emlékeinek, amik eddig a szobára telepedtek. – Hamar túl lennénk rajta, és utána úgyis csak azt kérnéd nyögve, hogy még, még, még! Éhes vagy? – kérdezte váratlanul. Ebben a kontextusban nem volt bizalomgerjesztő a kérdés.
– Az attól függ – nyögtem. Hogy mit akarsz a számba tömni.
– Nézzünk körül a konyhában! – javasolta bátorítóan mosolyogva. A napközben elfogyasztott zacskó chips nem tűnt kielégítő étrendnek, de eddig még csak meg sem fordulhatott a fejemben olyan hétköznapi cselekedet végrehajtása, mint az evés.

Legnagyobb bánatomra nem jártuk végig újra a folyosókat, hanem egyik pillanatról a másikra egy étkezőterem közepén álltunk, egy vagy öt méter hosszú asztal mellett. Ebben a helyiségben – a vámpír kocsmához hasonlóan –, nagyjából lehetetlen lett volna megállapítani, hogy melyik művészeti korszak stílusjegyeit hordozza. A falon szecessziót idéző növénymotívumos freskók és plasztikák gyümölcsökkel, újra előbukkantak a gótikus rózsaablakok, az oroszlánmancs formára kifaragott lábú tölgyfaasztal lehetett vagy ötszáz éves, lábunk alatt pedig néhány helyen repedezett fekete márványpadló. Az asztal túlsó végében meg volt terítve egy személynek. Adam arrafelé vezetett.
– Chris! – kiáltotta el magát. – Hol lehet az az istenverte?– tette hozzá morogva – Chris! Ha most azonnal nem kerülsz elő, én...
Egy szempillantás múlva a semmiből előbukkant tőlünk háromlépésnyire egy legdurvábban saccolva is alig húsz éves, hófehér bőrű, tejföl szőke, göndör fürtös, szürke szemű srác. Vékony volt, csontos testalkatú, az arca viszont olyan, mintha egy barokk angyalka elérte volna a kamaszkort. Egy vékony, a szeme színéhez tökéletesen passzoló inget és fekete nadrágot viselt, a vélhetően legdrágább, enyhén hegyes orrú fekete bőrcipővel.
– Na, végre – sóhajtott Adam. – Kész van már a vacsora? – förmedt a fiúra.
– Még nincs – motyogta a srác lehajtott fejjel.
Az az érzésem támadt, hogy ennek a szerencsétlen fiúnak közel sem csak a vacsora készítés a feladata Adamnél.
– Megint Lucyval lógtál, mi?
– Aham – bólintott Chris, majd rám nézett és elhúzta a száját. – Ezért vagy annyira oda?
– Igen, ezért vagyok annyira oda! – utánozta Adam a fiú kicsit nyávogós hangját, és magához ölelt. – Na, húzzál valami kaját csinálni!
– Jóvanna’! – morogta a srác, és el is tűnt.
– Kiborít ez a gyerek! – sóhajtott Adam – Teljesen hasznavehetetlen. Engedem neki, hogy itt lakjon, de semmire sem képes. Egyébként jól főz. – Ezzel kapcsolatban tökéletesen igaza volt Adamnek. Alig tíz perc múlva már egy húszfogásos vacsora illatozott előttem. Nem egyszer volt szerencsém fényűző éttermekben ebédelni, de a legdrágább luxuslakosztályhoz járó vacsora is eltörpült emellett. Nem kérettem magam, pakoltam a tányéromra mindenből, ami megtetszett. Ha már egyszer egy vámpír lát vendégül, nem fogom visszafogni magam.
Adam a bal oldalamon ült, és az asztalra könyökölve nézte, ahogy eszem.
– Te egyáltalán nem tudsz így enni, mi? – kérdeztem két falat pulykacomb között.
– De – vonta meg a vállát –, csak most jobban leköt, hogy mi hogyan mutat a szádban.
Ettől kicsit elment az étvágyam. A továbbiakban kerültem minden fallikus alakúnak mondható ételt.

Adam:
Tudtam én, hogy a kis énekes odáig meg vissza lesz a házikómtól! Az étkezőben is elmélázva nézte a festményeket két harapás között.
Miután befejezte az étkezést, és ivott néhány pohárral a legdrágább borokból, ami nagyjából annyiba kerülne, mint egy koncertjük teljes bevétele, teljesítettem a leghőbb vágyát – ami sajnos nem az volt, hogy döntsem hanyatt az étkezőasztalon, és nyalogassak róla pudingot –, úgyhogy egy kis kastély-járó körútra invitáltam.

Már az ötlet felvetésétől is kis híján elalélt. Általában ilyen hatással van az emberekre a kastélyom, csak ezt még Gerardnál a három éves művészeti főiskola is tetézi.
Egyelőre az előbb mutatott koporsós szoba felé vezető folyón kísértem végig újra, mert jelenleg az volt a legszebb állapotban. Ha előre tudom, hogy Gerard nem csak egy oszlopot fog látni a kastélyomból, amihez hozzá van kötözve, akkor megkérem Christ, hogy rakjon rendbe még néhány pompás kis folyosót.
A folyosón végighaladva minden egyes képről mondtam egy-egy kis sztorit, amihez eredetileg nem tartozott, ahhoz is rögtönöztem valamit, amitől Gee hanyatt vágódhatott. Mondjuk az itt lévő képek nagy része teljesen jelentéktelen volt, a legtöbbjüket csak azért szereztem be, mert tetszett.
Gerard érdeklődése kielégíthetetlen volt. Minden tudni akart, pontosan ki festette, melyik évben, miért, hogyan, honnan kerül ide, milyen ecsetvonásokkal, stb.
Na meg jócskán dobott a hangulatán a „nem-érek-hozzád-amíg-te-nem-akarod” szöveg. A legutolsó kis csitrinél is bejön. Jó, persze Gerard annyira azért nem sötét, hogy azonnal készpénznek vegye a szövegelésem, de legalább a buksijába ültettem a reményt, hogy nem kell annyira félnie. Mint tudjuk, a remény fantasztikus dolgokká tud bimbózni.

– Nyithatnál belőlük egy tárlatot! – sóhajtott fel mély áhítattal egy lefejezést ábrázoló, naturális kép után.
– Minek?
– Adam, ezek felbecsülhetetlen értékű műkincsek! – csoda, hogy nem tapsikolt páros lábon ugrálva, ahogy Lucy szokott.
– Aha.
– Hogyhogy ennyi bámulatos festményt felhalmoztál, ha nem is érdekel a művészet?
– Miért ne érdekelne a művészet? Egyszerűen csak momentán jobban lefoglalsz. Tudod, jobban szeretek a jelenben élni, mint százéves festményekkel foglalkozni – magyaráztam menet közben.
– Ez lenne az életfilozófiád? – érdeklődött. – Carpe diem?
– Fogjuk rá. Aki az örökléttel rendelkezik, annak nincs sok értelme másért létezni.
– Ezt hogy érted? – Ó, éljen, már filozofálni is akar!
– Hát, arra például nem valami izgalmas törekednem, hogy maradandót alkossak, nem igaz? – vigyorogtam.
– Mit élvezel abban, hogy embereket ölsz? – kérdezte egy kép előtt elhaladva, ami igen szemléletesem ábrázolta, ahogy egy férfi tőrrel átvágja a másik nyakát.
– Mi élvezel a cigiben? – vontam meg a vállam.
– Nem gondolod, hogy van egy árnyalatnyi különbség?
– Nem.
– Ezt kifejtenéd bővebben?
– Meg akarod fejteni a lelkem titkait? – vigyorogtam.
– Nem hiszem, hogy nagy esélyekkel indulok – csóválta a fejét halványan mosolyogva.
Megtorpantam, és karba tett kézzel, hunyorogva néztem Gerardra.
– Te most flörtölsz velem – jelentettem be.
– Nem! – vágta rá. – Én… megismernélek szívesen, de nem testi közelségből.
– Pedig mintha tegnap bejelentettük volna, hogy járunk.
Óriásit nyelt. Sikeresen kitéptem szegényt a kellemes kis műelemzős csodavilágból.
– Most mi van? Eldumálgatnál velem az örökléten keresztül, de a szextől máris kiakadsz? Valaki molesztált kiskorodban, hogy ennyire odavagy tőle? Egy ijesztő nagybácsi, vagy ilyesmi?
– Nem, semmi ilyesmi… – Már megint az orra alatt motyogott.
– És ha kiverném neked?

Gerard:
– Kösz, inkább kihagynám – dünnyögtem az orrom alatt.
Egy kísérteties vízesést ábrázoló kép előtt álltunk. Adam azt mondta, három embert ölt meg érte, mégpedig pontosan annál a vízesésnél. Annyira élveztem a vele együtt töltött estét, mint még soha, és őszinte áhítattal ittam minden egyes szavát, legszívesebben jegyzeteltem volna, hogy semmit se felejtsek el a festményekről szóló megjegyzéseiből. Elkedvetlenített, hogy a hosszú órákon át tartó folyosó bebarangolás után újra kilyukadtunk a szex témakörig. Bár ha kiveri nekem, az végeredményben még nem szex.– Valahol mélyen csábítónak tűnt, mert fesztiválos körökben nem egyszer hallottam, hogy egy férfi tudja csak igazán, hogyan kell, de józan pillanataimban sosem gondolkodtam el a dolgon. Egy évszázadokat megélt vámpír pedig egészen biztosan tudja mi az igazi, de úgy éreztem, a manuális kielégítést túl keskeny határ választja el attól, hogy Adam nekem essen.
Azt mondta, nem fog addig semmit csinálni, amíg nem kérem.– Ezt persze nem hittem el, de kellemes gondolat volt, hogy talán mégsem erőszakolna meg csak úgy.

– Hány óra van? – kérdeztem egy ősrégi állóóra mellett elhaladva. Háromnegyed ötnél állt a mutató, és mivel teljesen elveszítettem az időérzékem, megdöbbenve bámultam az órát.
– Nem mindegy az, szívem? – karolta át a derekam. – Ez úgysem működik már – bökött az órára.
– Hát ö... Nem neked nem mindegy? – ráncoltam a homlokom.
– Cicám, ha eddig nem tűnt volna fel, a kastély nagy része teljesen el van szigetleve a napfénytől.
– Ja – bólintottam bugyután, majd újra Adamre néztem. – És te mit csinálsz nappal?
– Hát az attól függ, hogy milyen a társaság – vigyorgott.
– Ha… ha megkérlek, reggelre visszavinnél a többiekhez?
– Az pedig attól függ, milyen szépen kérsz.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy „A szokásos?”.
– Amúgy vinnélek, de már késő – mosolygott tetetett sajnálkozással.
– Tessék?
– Feljött a nap. Tudod, én így nem tudlak elvinni – sóhajtott művien.
– Az lehetetlen! – Természetesen arra értettem, hogy már reggel van.
– Ez igazán hízelgő – vigyorgott gúnyosan. – Jó sokat sétáltunk meg sztorizgattam, bizony!
– De… – tátogtam kétségbeesve.
– De vagy hazasétálsz párszáz kilométert le a megmászhatatlan hegyről, vagy itt maradsz velem. Végre huszonnégy órát együtt lehetünk. Sőt! Még utána jön az este! Ó, Bébi de jó lesz! Na, és mivel fogjuk eltölteni? Sétálgassunk még, vagy esetleg...
– Sétáljunk – vágtam rá, és alig tudtam elhinni, hogy ennyire elrepült az idő.

0 megjegyzés:

2

Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Halj meg hülyén. - Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Posted in , , ,
Azt hiszem egy személyiségzavar köré épülő könyvhöz legstílszerűbb egy személyiségzavaros véleménynyilvánítás.
Kivételesen Lia lesz a narrátor, mert kettőnk közül ő a névtelen senki.
(Mégse, nem bírja a gyűrődést…)

– Azt hittem jobban odáig leszel érte. – Morcosan nézett rám, amiért azzal nyaggattam, hogy sürgősen olvassuk tovább A mágia fényét.
– Mert? – vontam meg a vállam. – A film tetszett, verekedni is megjött tőle a kedvem, szarrá vertem Ravent, amit még mindig nem voltál képes leírni.
– Már írtam belőle. És amúgy is csaltál.

Nem is igazán voltam képes feldolgozni az elém táruló látványt. Az ember testbe szorított démonaim sosem tűntek még ennyire embertelennek. Vadállatias vicsorrá torzult arccal marcangolták egymást ott, ahol csak érték.

2 megjegyzés:

4

My Vampire Romance - 14. fejezet

Posted in
Gerard:
A hotelszobám kanapéján a legkülönbözőbb tárgyak hevertek. Konyhakéstől kezdve a fokhagyma fűzéren át, a kihegyezett karóig volt minden.
Kivéve persze, ami kellett volna.
Mindhárman a hasznavehetetlen fegyverek fölött ácsorogtunk, miután mindannyian kicsit lehiggadtunk az örömmámortól, amit a sikerem váltott ki belőlünk.
Nem győztem megnyugtatni a srácokat, hogy semmi borzalmasat nem kellett tennem az információért cserébe. Lassan már tényleg úgy éreztem, hogy egy vámpír farkának kiverése nem tartozik az igazán borzalmas dolgok közé.
Meséltem a bárról, Priscilláról és Lucyről, hogy véletlenül elkotyogta a dolgot, annyira büszkélkedett a sebezhetetlenségével. A kokainról természetesen nagyokat hallgattam, a világért sem zaklattam volna föl most őket ilyen aprósággal. Adam vérét amúgy is sokkal veszélyesebbnek éreztem, mint holmi kokót.

Tudtuk, hogy ha Adammel – valami igazi isteni csoda folytán – sikerül végezni, és ez a két barátnője fülébe jut, velük sem lesz könnyebb dolgunk, úgyhogy szorgosan nekiálltunk tervezgetni a szenteltvíz-szerzési akciót.

Frank és Mikey nem tudhatták, hogy mennyi igaz abból, amit megosztottam velük, de az arckifejezésük elárulta, hogy nagyon büszkék rám, bármit is voltam hajlandó elviselni az információért. Ezek a pillantások pedig csak fokozták azt a baljós érzésem, hogy egyszerűen túl könnyen ment. Egyértelműen túl könnyen ment. Felidéztem magam előtt Adam dühös pillantását, ahogy ráordított Lucyra. Nem, nem csak dühös volt. Félelem volt a szemében. Persze, biztos azt gondolja, hogy már nem mernék ilyen akcióra vállalkozni, azok után, hogy láttam, mire képes. Való igaz, hogy öngyilkos akció. De Frank és Mikey hajthatatlan. Meg kell próbálnunk. Nem ülhetünk tétlenül. Talán gyors halál lesz.

Délelőtt ledőltem egy kicsit aludni, mikor magamhoz tértem, már meg is volt a kis fiola szenteltvíz. Fene se hitte volna, hogy azt csak úgy lehet a paptól kérni, és nem számít furcsaságnak, ha a hívőknek szüksége van belőle otthoni használatra. Mikey alaposan utánajárt a dolognak, állítólag a segítőkész öreg pap még azt is felajánlotta, hogy ha gondolják, ő maga szenteli fel az újonnan épített családi házat, mert lemondtak egy esküvőt. Frank mérgelődött egy sort, amiért Mikey nem hívta el hozzánk a papot, elvégre hátha növelte volna a víz hatását.

*

Ahogy közeledett a naplemente, úgy kezdtem egyre inkább kételkedni a terv sikerében. Az elejétől fogva kételkedtem, csak elnyomtam a dolgot. És ami még rosszabb volt, hogy a céljában is.
Ez gyilkosság. Vagy halottat ölni nem gyilkosság? Nem lehet gyilkosság. Igaza van Franknek. De ők nem ismerik Adamet. Én sem ismerem Adamet, a rohadt életbe! De Frank és Mikey nem tudja, hogy annak ellenére, hogy nem ember, igenis vannak emberi tulajdonságai. Én láttam a szemében! Láttam! Ahogy a vámpírráválásáról beszélt! Ahogy Lorennáról beszélt! Talán Raynek volt igaza, szólni kéne a rendőrségnek, ki tudja, lehet, hogy van valami titkos egységük a vámpírokra. Lehet, hogy évek óta körözik Adamet. Segítenénk nekik, és simán elkapnák, és bezárnák valahova, nem pedig végeznének vele. Még jó, hogy végeznének vele! Több tucat embert ölhetett meg! 

A vére! Saját magából ad nekem inni. Én pedig képes lennék kinyírni? És... hogyan fogom bírni a vére édes íze nélkül, ami minden korty után földöntúli energiával tölt fel?
És tegnap, amikor kivertem neki… Nem bántott, és amit mondott… Tehát azért ölném meg, mert homokos, és pont rám van cuppanva? Nem lehet ezt máshogy elintézni? Tényleg meg kell ölnöm?

Igen, meg kell. Amit most csinálok, az csak önámítás. Most kell végeznem vele, különben már késő lesz. Hány embert ölt már meg? A szemem láttára már hármat! Hányan szenvedtek már kínhalált a karjai közt? Az ilyen nem érdemel kegyelmet.

Egész biztosan csak megbűvölt valahogy, vagy a vére miatt jutnak ilyen idiótaságok az eszembe, hogy esélyt kéne neki adni?


*

Már minden másodpercre pontosan el volt tervezve. Adam idejön, én néhány pillanatig megpróbálom lefoglalni azzal, hogy azonnal rámászok, majd Frankéknek berontanak, és a vámpírra fröcskölik a vizet. A vízipisztolynál egyszerűen nem találtunk alkalmasabb fegyvert.
A biztonság kedvéért nálam is maradt a kis fiolában néhány csepp szenteltvíz.
De hogy aztán mi fog történni... Vajon elporlad? Vagy elég? Vagy mi lesz? Történik-e bármi is?

Adam:
Sokkal kevésbé vártam az estét, mint eddig.
Furcsa, de Gerard régi érzésekkel ismertetett meg újra. Most például, szerintem félek. Na, persze nem a haláltól. Egy kis vizecske. Ugyan már! Az a bizonyos emberek által gyakran emlegetett szívbemarkoló érzés, hogy el fogom veszíteni az én kis énekesemet, jóval több volt, mint amit ettől a kapcsolattól vártam.
Egyrészt, természetesen elképesztően poénos jelenet lesz, hogy rám önti a vizet, és semmi sem fog történni. Röhögni fogok, de még mekkorát! Másrészt…
Meg próbál megölni. Meg akar semmisíteni, és ezért fizetnie kell. Gyilkosságra pedig gyilkosság a megfelelő válasz. Engem akar elpusztítani, és mégis a szerettei vére fogja a padlót áztatni. Milyen drámai! És ezután természetesen nem akar majd velem önszántából lefeküdni, én pedig kénytelen leszek megerőszakolni, és akkor minden oda; Gerard, a fogadás, és az, hogy néhány napig legalább el tudom hitetni magammal, hogy szerelmes vagyok. A világ visszazökken a mindennapi kerékvágásba, én pedig kereshetek újabb játékszert. Talán egy másik énekest.

Amikor a hotelhez értem, nem vártak szenteltvízzel felfegyverkezve a bejáratnál, úgyhogy Gerard szobájába termettem.
A kanapén elnyúlva lapozgatott egy képregényt, fedetlen felsőtesttel. Ribanc. Amint megjelentem a kanapé mögé hajította a füzetet. Ó, Penge, a vámpírvadász, hát persze.
– Ó, Adam! – kiáltotta el magát nyávogós hangon.
– Szia, Bébi! Nagyon szexi vagy ma – vigyorogtam rá elismerően, és leültem a kanapéra. – Na, gyere ide! – böktem az ölemre, Gerard pedig engedelmesen rám huppant. – Ma meg foglak baszni – suttogtam kéjesen.
– Adam, én… Tudod, hogy még sosem csináltam ilyet pasival. Kicsit félek – motyogta a szempilláit rebegtetve.
– Nem kell félned, tudod, hogy szeretlek! Majd óvatos leszek, ígérem – öleltem át gyengéden a derekát. Még mindig megölne. Mondom neki, hogy szeretem, és egyszerűen csak meg akar ölni. Pedig talán tényleg vigyáznék rá! Megmutatnám neki, amit csak egy férfi tud. Amit csak egy vámpír tud. De hát, már késő. Majd miután leöntöttek, és vége az első nagy megdöbbenésnek, lemészárolom a barátait, aztán fogom Gerardot, elviszem a jó messzi kísértetkastélyomba, és kegyetlenül meg fogom kínozni. Órákon, napokon, esetleg heteken át. Mennyire fogom én azt élvezni! Hihetetlenül jó lesz. Aztán, amikor kimúlt a szenvedéstől, minden olyan lesz, mint régen. Prisék pedig megnyerik ugyan a fogadást, de nem lesz már meg a díj, amit átvehetnének. Bár Lucyből kinézem, hogy eltenné a levágott pöcsét emlékbe.

A térdem felé toltam Gerardot, hogy le tudjam húzni a sliccem. Az énekes lassan előre hajolt, mesterkélt érzékiséggel megcsókolt, aztán elkiáltotta magát.
– MOST!
Abban a pillanatban berontottak a többiek, Frank kezében zöld vízipisztoly (vagy az már a puska kategória?) – aminek látványától kis híján felröhögtem –, és amikor Gee felpattant rólam azonnal lőtt, de én elugrottam a kanapétól. Mikey is célba vett a maga piros kis fegyverével, én pedig megálltam egy helyben, hátha úgy nem véti el a lövést a gyilkos vízipisztollyal. Mikey meghúzta a ravaszt, én már készültem, hogy a következő pillanatban vállból letépjem a játékfegyvert tartó karját, és azzal a karral keverjek le a kis ribancomnak egy akkora pofont, hogy összeessen, de Gerard széttárt karokkal beugrott elém, és rá zúdult az összes víz.
Nem tudom, hogy a szobában lévők közül ki volt a legjobban megdöbbenve.
– Gee – tátogta Frank még mindig előre szegezett fegyverrel.
Nem vártam meg a további reakciókat. Megfogtam Gerardot, és már az előbb említett kastélyba ugrottam vele. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a kis énekes olyan butus, hogy az utolsó pillanatban meghátrál a tettektől.
A meglepetéstől nem sikerült elég jól koncentrálni, úgyhogy a fényes márványpadlón elhasalva érkeztünk meg a szerény kis vityillóm előcsarnokába, amibe egy kisebb sportpálya röhögve elférne. Rögtön Gee fölé térdeltem a padlón, és a kezeit lefogtam a feje fölé.
– MEG AKARTÁL ÖLNI, TE KIS HÁLÁTLAN RIBANC? – Az ablaküvegek enyhén megremegtek a faragott kőcsipkés keretben.

Gerard pont olyan arcot vágott, mint aki bánja, hogy az előbb elém ugrott.
– Szeretlek – közöltem egy fokkal halkabban. A tarkója alá nyúltam, megemeltem a fejét, és megcsókoltam. Felültem a hideg kövön, és az ölembe húztam Gee-t csókolózás közben. Mert ez most az volt; csókolózás. A kis énekes nem csak hagyta magát, hanem viszonozta is a gesztusom. Az már más kérdés, hogy a félelemtől vezérelve.
Egy részem még mindig meg akarta kínozni a kis kurvát, de a másik felem kis híján táncra perdült, amiért meg akart menteni, én pedig folytathatom a szívatását. Szeretem, amikor saját magammal viaskodhatok.
Eltávolodtam Gee ajkától, hátha mond valami vicceset.
– Adam én... Bocsáss meg! És Mikeynak és Franknek is! Megteszek bármit, csak ne bánts senkit!
– Szerinted egy kis vizecske kárt tett volna bennem?
Gerard megdöbbenve meredt rám.
– Bébi! Azóta tudom, hogy ki akartál nyírni, amióta kitaláltátok! – nevettem újra.
– Szóval, akkor semmi bajod nem lett volna a víztől? – sápadt el.
– Hát, nekem nem – vontam meg a vállam –, viszont téged ki akartalak kötözni ahhoz az oszlophoz – mutattam az egyik díszes fekete márványoszlopra –, és szanaszét keféltelek volna. Persze csak az után, hogy végignézed minden szeretted kínhalálát. Már ha nem mentesz meg ilyen hősiesen. – Beletúrtam a szenteltvíztől nedves hajába.
– Ugye akkor most nem fogsz...? Úgy értem a... a megmentési szándék megvolt! – sütötte le a szemét.
– Meg a gyilkossági szándék is! – vágtam közbe szigorúan.
– De nem hagytam volna, hogy megöljenek!
– Alkudozunk, alkudozunk? Hát jó, akkor megkötözés nélkül fogunk dugni – jelentettem be vigyorogva. – Az előbb még úgyis nagyon benne lettél volna a dologban. Amúgy meg, mintha azt mondtam volna, hogy óvatos leszek, szóval nem fog nagyon fájni – kacsintottam rá, és simogatni kezdtem odalent. – Cica, miért nem vallod már be magadnak, hogy neked igenis egy férfi kell? – néztem mélyen a szemébe. – És többnek, mint barát. Ne mondd nekem, hogy véletlenül smaciztál a Frank gyerekkel, és fogadok, ha a fejedbe kukkantanék, előkerülne még néhány fiús kis kalandod. Az egy dolog, hogy magadnak nem vallod be, de attól még világos, mint a nap! Ha valaki, hát én tudom, milyen a jó szex! És azt is tudom, hogy mindennél jobban vágysz a véremre. – Végignyaltam a nyakát, a sajátomon pedig mély sebet ejtettem.

Gerard:
– Igyál csak, édes! – szólított fel Adam. Én pedig ittam. Mikor a nyakához hajoltam, még kegyetlenül szánalmasnak éreztem magam, ahogy Adam ölében kuporogva a bőrére tapasztottam a számat, és szorítottam a derekát, mintha az életem függne tőle, de az első korty után újra minden tökéletesnek tűnt. Örökké így akartam maradni, a végtelen semmi kellős közepén.

Adam összezárta a sebet, én pedig visszakerültem a valóságba, ami be kellett látnom, hogy egyáltalán nem is rossz ahhoz képest, hogy elrontottunk egy vámpír elleni halálos merényletet. Mikor rám üvöltött, biztos voltam benne, hogy tényleg elér a vég, ehelyett megint azzal jött, hogy szeret, és még a véréből is adott.
Most, hogy újra kinyitottam a szemem, kezdtem hozzászokni a gyér fényhez, úgyhogy lassan realizáltam, hogy nem a semmi közepén vagyunk. Még mindig szorosan Adam ölében ülve körbepillantottam. Egy elhagyatott, gótikus katedrális főhajójára hasonlíthatott a monumentális, halvány holdfénybe burkolózott helyiség, azzal a különbséggel, hogy az oltár helyett egy széles lépcsősor vezetett a mellékhajók felett lévő emeletre, ahonnan díszes márványkorlát mögül be lehetett látni az egész teret.
A poros rózsaablakokon alig szűrődött be némi fény, így a mennyezetig már el sem láthattam.
Szerettem volna fölállni Adam öléből, hogy ne csak a fejemet forgatva bámulhassam a teret, na meg ne érezzem a fenekem alatt a merevedését, de mozdulni sem mertem. Nem akartam semmi olyasmit tenni, amitől mégis kedve támadna kikötözni valamelyik karcsú oszlophoz.
– Nem tehetek róla, hogy ennyire felizgatsz – búgta a fülembe. – A te hibád, a te dolgod, hogy tegyél ellene valamit – vigyorgott.
Mondjuk levágnám, a rohadt életbe! – gyorsan el is űztem a fejemből a gondolatot. – Hálásnak kell lennem azért, hogy egy ilyen ostoba akció után, mint vízipisztollyal rátámadni, senkit sem bántott. A hálámat – vagyis a behódolásomat – jelenleg azzal fejezhettem ki, hogy hátrébb csúsztam Adam ölében, és lehúztam a fekete farmernadrágja cipzárját. Képtelen voltam nem elmosolyodni az ördögmintás alsónadrág láttán. Az oszlophoz kötözve minden bizonnyal nem találtam volna ennyire aranyosnak a mintázatot.
– Na, látod, ezt már szeretem! – támaszkodott a karjaira Adam. – Nem is kell veled csúnyán beszélni, a szép szóból is értesz. Bele fogsz szépen jönni, ne aggódj! – vigyorgott. A belejövős részében lehetett valami, mert így, harmadik alkalommal már közel sem vettem annyira szívemre a dolgot, mint először.

– Három másodperced van dönteni, hogy ledobod a pólód és a hasadra kapod, vagy megint a csinos kis arcodra! – közölte. Nem kellett egy másodperc sem, hogy eldöntsem, elengedtem Adam farkát, hogy megszabadítsam magam a felsőmtől.
– Nem-nem! – vigyorgott kéjesen, és a jobbom visszaszorította a lüktető merevedésére.
Mivel esélytelennek láttam, hogy fél kézzel leszedjem magamról a pólót, csak felhúztam, amennyire csak tudtam, és összeszorított szemmel lehajtottam a fejem. – Nézz rám! – parancsolta, én pedig engedelmeskedtem.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, amikor a hasamra élvezett. Aztán megundorodtam magamtól, amiért már szinte örömet okoz, ha nem az arcomra élveznek, hanem bárhova máshova.
Adam szórakozottan nézte a hasamon csillogó nedvét, én pedig képetlen voltam tovább tűrni, levettem a pólóm, és gyorsan megtöröltem vele magam.
– Ejnye! – ingatta a fejét Adam, amikor elhajítottam magamtól a felsőm, de nem mondott semmi egyebet.
– Hol vagyunk most? – próbáltam erőtlenül témát váltani, mikor újra körbepillantottam a kísérteties helyiségben.
– A kastélyomban – mondta nemes egyszerűséggel. – Hogy tetszik?
– Eléggé… impozáns – suttogtam lenyűgözve.
Te jó ég, ez a hely az Övé? – Egy pillanat alatt beláttam, hogy ez a csarnok tökéletesen illik Adamhez. Lenyűgöző, rejtélyes, piszkos, megannyi veszélyt rejtő, de mégis szeretnéd minden egyes titkát megtudni.
– Te, Bébi, zsibbad a lábam, elhiszem, hogy jó itt ülni, de nem mennénk valami kényelmesebb helyre?
Nem kellett nekem kétszer mondania, rögtön fölpattantam, gyanítva, hogy a zsibbadás nem több blöffnél.
– Gyere, megmutatom az egyik hálót! – karolta át a derekam. A háló ötlettettől(ötletétől) azonnal görcsbe rándult a gyomrom, de mégis izgatottan haladtam Adam mellett, abban a reményben, hogy még többet láthatok a kastélyából. A lépcső felé haladva a földszinten elfogytak a rózsaablakok, a helyüket pedig végtelenbe nyúló, sötét folyosók vették át. Menet közben vettem csak észre, hogy a lépcsősor mellett két óriási boltív vezet további termekbe. A csarnok egyetlen bútora egy barokkos díszítésű, vörös kárpitú, három személyes kanapé volt, a lépcsősortól balra. Az a fajta három személyes, aminek a háttámlája három részre van osztva, de akár öt ember is kényelmesen elférne rajta.
Nem győztem bámulni az égbetörő oszlopokat, mert felfedeztem, hogy két méter magasságban mindegyiken mesterien kifaragott, sárkányszerű lény tekeredik, és nem volt köztük két egyforma.
Felsétáltunk az emeletre. Pontosan harminc lépcsőfok, márványplasztikákkal borított korláttal és kopottas, vörös bársonyszőnyeggel. Adam nem szólt semmit, minden bizonnyal élvezte, hogy lélegzetvisszafojtva csodálom a lakhelyét. Mivel a felső szinten egy ablak sem volt, a lépcsőtől néhány méterre minden sötétségbe burkolózott. Azt nagyjából ki tudtam venni, hogy előttünk újabb óriási boltív vezet tovább, két oldalt pedig két-két lépcsősor.
– Fényt! – rikkantott Adam, és a néhány pillanat múlva elképesztő sebességgel gyúltak meg a falon lévő gyertyák, kirajzolva elénk egy folyosót. Adam biccentett, hogy egyenesen tovább. Az elképesztően díszes gyertyatartók között – az egyiken sikerült kivennem egy koponyát, aminek kígyó tekeredett ki a szájából, és az a kígyó tartotta a gyertyát –, poros, kissé penészszagot árasztó festmények lógtak, portrék, tájképek, csendéletek egyaránt. Többségükben memento mori tartalommal. Legszívesebben minden kép előtt leálltam volna fél órára, hogy minden egyes négyzetcentiméterét tüzetesen megvizsgáljam.
Balkéz felől ajtók sorakoztak, gondosan megmunkált fa ajtófélfával. Adam fekete bőrcipőjének talpa kopogott a fényesre suvickolt padlóköveken. Azokat is érdemes lett volna egyesével végignézegetni, mert minden egyes kockán egy körbe zárt motívum díszelgett. Nagyon reménykedtem benne, hogy most bármerre is vezet, később ad egy kis időt a kastélya megcsodálására. Egy rögtönzött idegenvezetésért pedig… nos, elég sok mindent megadtam volna.

– Csak utánad! – tárt ki egy balra nyíló, díszes tölgyfaajtót. Mielőtt beléptem volna, egészen közel hajoltam az ajtófélfához, hogy lássam a kifaragott emberalakokat. Fiatal, mezítelen nők és férfiak voltak a legkülönbözőbb helyzetekben ábrázolva. – Ó, ezektől ne ijedj meg! – Adam finoman belökdösött a szobába.

4 megjegyzés: