Neil Gaiman: Coraline

(Színkód: Lia, Adam)
 

Úgy látszik, ha azt szeretném, hogy minden általam olvasott könyvről legyen itt a blogon pár szó, akkor nekem kell írnom.
Micsoda felfedezés, te lány! Jé, ahhoz, hogy le legyen valami írni, le kell írni? Nagyon elkényelmesedtél mellettem, nem gondolod?
Akkor találd ki még most, hogy hagyod, hogy én írjak, vagy te szeretnéd!
Majd közbe megoldom, ne aggódj! A Temető könyvénél szerintem tök jól összejött.

Még régebben láttam a Coraline című animációs filmet, és amikor az Elveszett Próféciák miatt elkezdtem utánaolvasni Gaimannek, felcsillant a szemem, hogy a Coraline-t is ő írta, úgyhogy már egy ideje tervbe volt véve, hogy elolvassam.

Igazán rövid, pörgős kis történet, élveztem olvasni, és sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint annó a film…
Hát, drágám, annál nem nehéz nagyobb hatást gyakorolni, megkérdeztem, még a könyv előtt, hogy de mégis miről szól, erre te: valami kislány, meg gombszemű lények. Kösz.
Jól van na, régen láttam!

Ki ne ábrándozott volna gyerekként arról (biztos akad ellenpélda, de mindegy), hogy talál egy titkos ajtót, ablakot, ösvényt, bármit, amin keresztül egy kalandos helyre jut? Én mindig is vágytam valami ilyesmire, úgyhogy teljesen magával ragadott a történet.
Téged minden történet magával ragad… Jobb kifejezés komolyan nem jut eszedbe?
Elvarázsolt. Elbűvölt. (Ez nem ugyan az?) Rabul ejtett.
Nekem amúgy mindegy.

Rajongok a párhuzamos világok témáért, és az egész könyv hangulatának sikerült elkapnia olvasás közben.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Coraline a macskától. – Miért akarja, hogy itt maradjak vele?
– Kell neki valami, amit szerethet, azt hiszem – felelte a macska. –Valami, ami nem ő maga. Talán csak enni akar. Az ilyeneknél nehéz megmondani.

Igazából a másik anyának…
Csak úgy megjegyzem, hogy Lia közel fél óra óta ül a word előtt, és kemény fél oldalt sikerül összehozni, az utóbbi tíz percben pedig csak bámulja ezt a nyamvadt idézetet, mert nem képes leírni, hogy jééé, ez tiszta Adam. Oké, hát van benne valami, meg amúgy is szeretem, ha gonosz megfogalmazhatatlan lelkekhez hasonlítanak, de azért az fontos különbség, hogy én szeretem a macskákat. Hogy lehet nem szeretni a macskákat?

– Hogy hívnak? – kérdezte a macskát. – Én Coraline vagyok.

A macska lassan, nagy átéléssel ásított, kivillantva elképesztően rózsaszín száját és nyelvét. – A

macskáknak nincs nevük – közölte.

– Nincs?

– Nincs. Nektek, embereknek van nevetek. Méghozzá azért, mert fogalmatok sincs, kik vagytok. Mi

tudjuk, kik vagyunk, ezért nincs is szükségünk névre.

Coraline úgy látta, van valami bosszantóan önző ebben a macskában. Mintha úgy vélné, hogy ő az

Egyetlen a világon, vagy bárhol, ami egyáltalán fontossággal bír.

Amúgy ez a mese jobban tetszett, mint a Temető könyve, de megint ott volt az a szentimentális szarság, hogy a végén úgyis minden rendben lesz, és a kiscsaj legyőzi a gonosz másik anyját.
Igazából semmi sem lesz rendben, mert egy önálló kéz kútba zárása még nem old meg semmit, abból a kútból előbb vagy utóbb ki lehet mászni, de persze erről már nem szól a fáma.
Pedig én igazán kíváncsi lennék a kicsi Coraline-ra, mit kezd mondjuk tíz év múlva, mikor újra fölbukkan a másik anyja. Csak lehet, hogy akkor már nem az anyja lesz, hanem mondjuk egy másik barátnő. Vagy egy másik felettes a munkahelyen. Ki tudja…
Az viszont biztos, hogy bármi is legyen a hölgyemény, nem lehet csak úgy eltüntetni.

 

– Honnét tudom, hogy megtartod a szavad?
– Megesküszöm – felelte a másik anyja. – Megesküszöm anyám sírjára.
– Van neki sírja? – tapogatózott Coraline.
– Van bizony – bólogatott másik anyja. – Magam dugtam bele. És amikor megpróbált kimászni, visszadugtam.

alkotó: Chris Riddell

Szívesen megismerkednék vele! El tudnék képzelni egy romantikus vacsorát, na meg igazán szívesen lennék bárkinek a másik apja. Igazi, tökéletes, szerető kis családot tudnánk összehozni.

Ettől félek én is… Szerető, mi?

Igaz: a másik anyja szereti. De úgy szereti, ahogy uzsorás a pénzét, sárkány az aranyát. Coraline tudta, hogy másik anyja gombszemében ő csak egy tulajdontárgy, semmi több. Megtűrt kedvenc, akinek viselkedése már nem olyan szórakoztató.

Amúgy ennél a résznél majdnem eldobtam az agyam:

– Hívd ki egy játékra. Nincs rá garancia, hogy tisztességesen fog játszani, de az efféle szereti a játékokat és a kihívásokat.
– Miféle efféle?

A macska azonban nem válaszolt, csak nyújtózott egy gusztusosat, aztán faképnél hagyta.

Igen, tudom, hogy teljes elmebetegség, hogy kezd úgy forogni az agyam, mint Adamé, és komplett dimenziók közti összeesküvés-elméleteket gyártok az írókról, meg az általuk kreált karakterekről, de… Ó, basszus, annyira imádom. Viszont nem éppen könyvkritikába való. Vagy mi ez. Nem is értem miért hívja őket Adam kritikának. Inkább amolyan melyik olvasmány mire inspirál. 

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, mert aki erre jár, és elviseli - netalán még élvezi is - Adam agymenéseit, annak szerintem tetszeni fog.

Angol gyakorlásként mindenképpen meg fogom hallgatni a Gaiman által felolvasott hangoskönyvet!

A végére íme a kedvenc idézetem:

Coraline sóhajtott. – Te tényleg nem érted, ugye? Én nem akarom, amit akarok. Senki se akarja. Igazából nem. Mi lenne abban a jó, ha csak úgy megkapnék mindent, amit akarok? Nem jelentene semmit. Mit érne akkor?