Ronda ajándékok, kínos ölelések (Good Omens: Crowley/Azirafael)

Tudom, hogy kevesen járnak erre, akik nagy rajongói a fandomnak - vagy egyáltalán ismerik -, de azért felteszem, mert kifejezetten Karácsonyra írtam, és egyébként is úgy döntöttem, hogy mindent föl fogok ide is tölteni, amit írok.

Amúgy valamivel nekem is bosszantanom kell Adamet, Karácsony tiszteletére, hogy ne csak egyoldalú legyen a dolog.

korhatár: 12

figyelmeztetés: fluff, fluff és fluff, tömény Karácsonnyal nyakon öntve.

megjegyzés: Molyos ajándéknak készült. 

*

Szép nap volt.

Se tél, se hó, se hideg, és még csak nem is este. Ami azt illeti, egész kellemes kora tavaszi időjárásról beszélhetünk, így a barlangból kialakított istállóban összetömörült állatok lehelete sokkal inkább volt zavaró körülmény, mint kellemes melengetés.

A jászolban fekvő kisded viszont nem panaszkodott, bár ennek talán az lehetett az oka, hogy az első felsírását követő folyamatos bömbölés után hamarosan berakták – jobb hely híján –, az állatok etetésére, illetve takarmány tárolására is alkalmas, falba vájt vályúba. Amiről így kiderült, hogy gyerektákolásra is rendkívül praktikus. Bár a későbbiekben valami okból kifolyólag mégis a legtöbben fa jászlat alkalmaztak a szituáció felelevenítésekor. Talán mert bajos lenne az ábrázolás, ha a csecsemő a falon lévő tálszerű objektumban szundikálna, az érdeklődik pedig mind köré gyűlnek, ezzel tökéletesen elzárva a csöppséget az újonnan érkező nézelődőktől. Néhány ezer éve viszont pontosan így történt. Az istállóba bepillantva semmi egyebet nem lehetett látni, csak a szalma fölé görnyedő hátakat. Persze csak miután az angyal szólt a közelben legeltető pásztoroknak, hogy ugyan már, nincs-e kedvük néhány pillantást vetni a Megváltóra, ha már végre leérkezett a Földre, ráadásul egy elég hosszadalmas és kellemetlen vajúdás után, de hát az ilyesmit nem illik részletezni.

Természetesen volt kedvük a pásztoroknak, mert angyalt is most láttak először, Megváltót meg aztán pláne.

Néhány óra múlva a három király is megérkezett. Bár csak annyira voltak királyok, mint egy apró gömbakváriumban úszkáló hal egy kifejlett cápa – így talán praktikusabb a napkeleti bölcsek elnevezés –, és nem is egyértelmű, hogy hárman voltak, egyes számítások szerint tizenketten. Ez esetben elég nagy lehetett a nyomorgás az istállóban.

Az sem biztos, hogy csillagot követtek, meteort, vagy bolygók együttállását.

Ezek után az arany-, tömjén- és mirha-ügy hitelességét illetően aligha mert volna valaki tanúskodni.

– Ne haragudj – mondta az angyal, miután sikerült meghatottságtól csillogó tekintetét levenni az istállóban állók rendkívül izgalmas, de főként koszos hátáról. – Mit is mondtál?

– Azt, hogy valami nagyon nem stimmel – sóhajtott a kígyó, aki akkor már szintén egészen emberi külsővel rendelkezett. Egy eléggé betegeskedő ember külsejével, mert például a bőre még kicsit zöldes volt, és pikkelyes. – Nem hiszem, hogy teljes mértékben higiénikus egy újszülöttet egy etetőben tárolni – magyarázta. – Rendben, hogy csak harminc év múlva fog meghalni, de ez akkor is túlzás. A szeplőtelen fogantatásról meg nem is beszélve! – húzta el a száját, és pont úgy nézett ki, mint aki teljesen járatos Megváltó-ügyben. Pedig neki is ez volt az első, akárcsak az angyalnak.

– Azt halottam, sokkal egyszerűbb volt kivitelezni, mint egy kifejlett csecsemőt lehozni. Egyébként is, úgy sokkal több lett volna a kockázat. Elcserélhették volna véletlenül, vagy bármi ilyesmi.

– Nem merték rád bízni, mi? – vigyorodott el Crowley, de végül nem emlegette fel a kardos incidenst (pedig már a nyelve hegyén volt, amiből momentán kettővel is rendelkezett), mert amiatt még így, évezredek múltán is kellemetlenül érezte magát az angyal, és nem akarta bántani, elvégre ő az egyetlen, akivel érdemleges beszélgetéseket folytathat néhanapján. Szóval inkább békítőjelleggel hozzátette:

– Azért ahhoz már ügyesség kell, hogy Isten Fiát észrevétlenül kicseréljék valami hétköznapi kölyökre.

– Nem erről van szó – sóhajtott Azirafael, akinek kezdett kicsit kínossá válni a beszélgetés. – Ha Ő mondja, akkor biztos így a legjobb.

– Elképzelésem sincs, mit hoztok ki ebből az egészből. Kizártnak tartom, hogy most kezdett el megváltódni az emberiség. Ahhoz túlságosan jól állunk – húzta ki magát büszkén a démon.

Azirafael válaszra sem méltatta, újra könnybe lábadt szemekkel tekintett a kisded irányába.

Crowley nem marad sokáig a mély áhítatba merült angyal társaságába. Azt az utasítást kapta, hogy csak úgy mellékesen ejtse el Heródes palotájának közelében, hogy újszülött királyt keresnek Jeruzsálemtől nem messze. Ha előre tudja, hogy ebből a környéken lévő minden két évnél fiatalabb fiúgyermek lemészárlása fog kerekedni, akkor inkább átpasszolja a dolgot Ligurnak vagy Hasturnak, ők kifejezetten imádják az ilyesmit.

*

Kétezer-tizenhárom plusz mínusz néhány évvel, esetleg évtizeddel később, na meg egész biztosan pár hónapnyi eltolódással.

Most már határozottan tél volt, és ennek mellékhatásaként hó és hideg.

(Mithrász nem díjazta az ötletet, hogy 325 környékén csak úgy gondoltak egyet, és Jézus születésének ünneplését átrakták december 25-ére, mert az eredetileg az ő születésnapja volt, és ő is megváltóféleségnek készült, csak hát egy kisebb fokozatú istenke fiaként, így hát a negyedik században már nem igazán volt beleszólása a dologba.)

Már jó pár éve a tél beköszöntével szorgosan hozzá kellett látnia a munkához az angyal és a démon ügynökeinek egyaránt, mert a Karácsony már legkésőbb októberben elkezdődött, ez pedig rengeteg meló. Pedig hosszú évszázadokig a Karácsony ünnepének még közel sem volt akkora jelentősége, mint a Húsvétnak, elvégre az nem nagy teljesítmény, ha valaki megszületik, a legtöbb emberrel előfordul legalább egyszer, na de az már mindjárt valami, ha feltámad a halálból.

De hát az idők változnak.

A tizennyolcadik századra lendült csak fel igazán az ajándékosztogatás, amire Crowley igazán büszke volt. Szeretet meg jótékonykodás ide vagy oda, szemrevalóan rövid idő alatt sikerült anyaigasítani az egész ünnepet.

A huszonegyedik századra a karácsonyi időszak úgy néz ki, mintha a Menny és a Pokol egyszerre szakadt volna rá az emberek világára. Ehhez csak egy icipici beavatkozás kellett Odalentről és Odafentről egyaránt, az emberek tökéletesen megoldották a dolgot maguknak, de azért Azirafael és Crowley zsebelte be az elismeréseket.

Aztán még van képe panaszkodni az embernek, hogy neki okoz frusztrációt a Karácsony közeledte, mert ki kell takarítani, ajándékot kell venni – mondjuk az még semmi, ki is kell találni, hogy mi legyen az ajándék –, sütni, főzni kell, találkozni kell évente egyszer, különleges esetekben (esküvő, temetés…) kétszer látott rokonokkal. És ami a legnehezebb, hogy ez az egész néha a háta közepére sem hiányzik, mégis mosolyogni kell, és szeretni mindenkit, mert ez az ünnep semmi másról nem szól, csak a szeretetről. De azért vegyél ajándékot, takaríts ki, és süssél. Ennek ellenére az embereknek egy szavuk sem lehet, mert az angyalokra és démonokra hatványozott mennyiségû feladat hárul, aminek egy részét kifejezetten élvezik, más része pedig a hátuk közepére sem hiányzik. Pláne, hogy nekik ott még egy pár szárny is foglalja a helyet.

Azirafael részéről minden pillanatban igyekezni kell segíteni az embereket abban, hogy megőrizzék, vagy legalább ne veszítsék el teljesen a lelki békéjüket a karácsonyi forgatagban. Minden távoli családtag a legnagyobb hóvihar ellenére is egyben és egészségesen megérkezzen a karácsonyi vacsorára. Esetleg elcsábítani az embereket templomba, éjféli misére, pásztorjátékra és hasonló lelki felfrissülést eredményező kellemes közösségi programokra. Na ezt sem olyan egyszerű kivitelezni, mert a drága emberiség annyiféle vallást és ezekkel járó külön hagyományokat talált ki, hogy angyal legyen a talpán, aki követni tudja.

Crowley sem panaszkodhat unalomra, hiába egyeztek meg már jó ideje abban, hogy semmivel nem tesznek keresztbe egymásnak, főleg ebben a zűrös időszakban, azért néhány apró csíny belefér. Lerészegedett pap, ilyesmik. Az egyezségüket betartva is akad bőven tevékenység, ha érdemileg nem is, de mennyiségben talán több mint az angyalnak. Az első, és legfontosabb, hogy mindennek tönkre kell mennie. Ez mondjuk nem olyan nagy ügy, mert ami tönkremehet az ugyebár tönkre is megy, csak a pillanatot kell tökéletesen időzíteni, és időtakarékossági szempontból a lehető legtöbb embert kell egyszerre érintenie. Például egy fél várost sújtó áramszünet, bombariadó a plázában, és ami manapság kedvenc időtöltése a démonnak, az az internet szolgáltatás lelassítása. Ezt a mai felkészültség mellett nem olyan könnyű kivitelezni, de a siker garantált.

Huszonhatodika végére kicsit lecsillapodnak a kedélyek. Mindenki belenyugszik, hogy hát Karácsony van, és már kezdik sajnálni, hogy mindjárt el is múlik.

Crowley huszonhatodika este évek óta meglátogatja Azirafaelt, mert hát annyi ragadt rá az emberektől, hogy ilyenkor mégiscsak kellemesebb egy baráttal tölteni az időt. Hiába találkoznak mostanság minimum havonta, mindig van miről sztorizgatni.

Azirafael pedig az öröklét során többször megtapasztalta, hogy a nagy tömény boldogságot mégiscsak akkor lehet a legjobban átélni, ha mellette beengeded a házadba a kísértőt.

Azirafael mindig jó előre leszögezi (tehát minden előző Karácsonykor), hogy Crowley legközelebb csak akkor léphet át az antikváriuma ajtaján, ha nem hoz magával ajándékot. De sosem tud ellenállni, amikor a démon piros mikulássapkával a fején a kezébe nyom egy precízen becsomagolt dobozt.

Crowley annak érdekében, hogy mindig biztos legyen benne, hogy a lehető legfeleslegesebb ajándékot adja, öt-tíz éves dózisokban mindig ugyan azt szerzi be.

Az előző adagban voltak a rettenetesen ronda kötött pulcsik. Aztán sajnos kiderül, hogy Azirafael imádja a rettenetesen ronda kötött pulcsikat. A démon mostanság a giccses bögrékkel hódít, és élvezi, ahogy Azirafael a legnagyobb átéléssel bontja ki a kis csomagot, és lelkesen tanulmányozza a formába kissé hibásan fröccsöntött hóember alakú bögrét, aminek a seprűje funkcionálna fülként, ha nem látszana rajta az első pillanattól, hogy teljesen alkalmatlan egy bögrényi folyadék, vagy akárcsak a bögre saját súlyának megtartására.

Az első ilyen együtt töltött ünnepekkor az angyal kissé száj húzva süllyesztette el az amúgy is zsúfolt szobába a hasznavehetetlen holmikat. A következő Karácsonyig valahogy mindig eltörtek, elszakadtak, vagy rejtélyes körülmények között egyszerűen csak megszűntek létezni az ajándékba kapott kacatok. Aztán rá kellett jönnie, hogy a démont csak egyre fellelkesíti, hogy mindig megszabadul az ajándékoktól, így hát „csak azért is” alapon inkább el kezdett gyűjtögetni. A boltjának különben is meg van az a praktikus tulajdonsága, hogy minden új holminál úgy néz ki, hogy az az utolsó dolog, ami éppen hogy még elfér odabent, de végül mégis mindig marad egy kis hely.

Az angyal egy idő után kifejezetten sajnálta, ha például egy bűn ronda, de Crowleytól kapott váza eltörött, és mindent megtett az érdekében, hogy emberi eszközökkel élve össze tudja ragasztani.

Crowley régebben úgy gondolta, hogy ő is jobban örülne valami giccses borzalomnak, mint annak, hogy az angyal az ajándék kézhez kapása után viszonzásul – valójában bosszúból, csak hát egy angyal olyat elvileg nem igazán tud – a nyakába akaszkodik, és megöleli, mint nagymamák a rég nem látott, lusta unokát, aki legalább Karácsonykor kegyeskedik előkerülni. (Az más kérdés, hogy az esetek 99%-ában pénzt kunyerál, de legalább ott van. Hogy mire költi a szerető nagyitól kisajtolt pénzt, abba inkább jobb bele sem gondolni.)

Aztán nem kellett túl sok év, már nagyon is várta, hogy a ronda és használhatatlan ajándék után megkapja a kijáró ölelést. Azirafael is hamar rájött, hogy Crowley egyre rondább ajándékokat ad, úgyhogy ezért cserébe egyre hosszabb ideig ölelgette.

Az ajándékkiosztás után letelepedtek az apró kandalló előtti rendkívül antik fotelekbe, hogy elfogyasszák az angyal által készített pudingot. Vagy legalábbis a pudingszerű akármit. Nem véletlenül ettek általában éttermekben, egyikük sem lett a konyhaművészetek nagymestere. De még kiskuktának is bajosan mentek el. Csoda, hogy a konyha nem menekült el körülük. Ennek ellenére az angyal ragaszkodott hozzá, hogy ő süsse meg a karácsonyi desszertet. Crowley forralt bort szürcsölgetett hozzá, Azirafael pedig az újdonsült bögréjéből kortyolta a kakaót. Aminek aztán a füle hamarosan felmondta a szolgálatot, úgyhogy a kakaó az angyalra borult. A vastag és borzalmasan szúrós kötött pulcsi így egy kopottas piros-zöld csíkos, aranyszegélyű köntösre korlátozódott.

Karácsonyfa az nem volt, mert egyrészt az angyal nem érezte úgy, hogy szükség lenne bármiféle fa behurcolására a szobába, pláne hogy viszonylag új szokás – az ezer évekhez képest határozottan új szokás –, másrészt pedig utálta felsöprögetni a tűleveleket (jobban mondva utálni lényéből fakadóan nem tudta, csak erős ellenérzéseket táplált iránta). A műfenyőről meg úgy érezte, hogy nem illik az antikváriuma atmoszférájába. Mintha oda bármi is illet volna…

Crowley ezzel ellentétben mindig beszerezte a lakásában elférő lehető legnagyobb, és mindenképpen cserepes örökzöldet, hogy aztán az egész hónapban kedvére terrorizálhassa. Egy darab tűlevelet sem hullatott, de mikor beavatta az angyalt a módszer nyitjába, Azirafael inkább végleg elpártolt a karácsonyfa állítástól.

Úgy éjfél környékére már az angyalt is rá lehetett venni egy kis forraltborozásra, amit most már a szintén nagyon antik kanapén folytattak, szigorúan a Queen Thank God it's Christmas dalával a háttérben.

Mikor több ezer éve megszületett a megváltó, egyikük sem képzelte, hogy valaha is egymáshoz bújva fogják ünnepelni a dolgot. Persze az egymáshoz bújás kifejezés ellen azonnal heves tiltakozásba kezdenének mindketten, és abban tökéletesen egyetértenének, hogy ők aztán nem bújnak egymáshoz. Csak éppen angyalhoz és démonhoz képest meglepően intim helyzetbe kerülnek. Nem, azért annyira nem intimbe. Legalábbis mondanák ők, ha a főnökség kérdőre vonná őket.

A sokadik bögre bor után egyre kellemesebb idő lett az amúgy is befűtött kis szobában.

Az talán megemlítendő, hogy évezredek ide, vagy oda, azért az angyal és a démon átlagos alkoholfogyasztása egy emberi életre levetítve bizony elég masszív alkoholizmus jeleit mutatná.

Az emberek a kijózanodás után úgy érzik, hogy az alkoholmámorban mindenük volt, csak szabad akaratuk nem (hajlamosak mindent a démonok nyakába varrni, amit Crowley kikér magának), Crowleynak és Azirafaelnek viszont nem egyszer megfordult már a fejében, hogy némileg lerészegedve úgy tűnik, mintha lenne szabad akaratuk. Ami nem egy rossz érzés.

Szépen is nézne ki, ha egyszer beülnének az Anonim Alkoholisták közé, hogy „XY vagyok, és nagyjából a világ kezdete óta iszom”. Mondjuk Crowley még a ’40-es évek környékén gyakran megfordult a viszonylag első gyűléseken, hogy hivatásához illően kicsit megkísértgesse az egybegyűlteket, aztán a tagok kísértették egymást nélküle is.

Kipirosodott orral nevetgéltek mindenen, és próbálták megfejteni a világ értelmét. Kedvenc és megunhatatlan téma, így az illumináltság küszöbe alatt, a végtelenség. Idő, világűr, univerzum, sitcom sorozatok, a lényeg az, hogy végtelen.

Az egyre oldottabb hangulatnak és a kandalló melegének köszönhetően Crowley kigombolt ingben vigyorgott azon, hogy az angyal mindenáron rá is rá akar tukmálni egy köntöst. A vitán felülkerekedve végül felállt – támolygott – a kanapéról, ledobta magáról a felsőt, és szolidan lerángatta az angyalról is a köntöst. Néhány évtizede még egy ilyen próbálkozásért (már csak a kósza gondolatáért is) rögtön az utcán találta volna magát, most viszont kapott egy csóknak csak erős jóindulattal nevezhető puszit, aztán mindketten lezuhantak Azirafael kedvenc kanapéjára. Kiérdemelte a kedvenc titulus, mert egyrészt ez volt az egyetlen, másrészt arányaiban itt csinálják Crowleyval a legtöbb olyan dolgot, ami egy angyalnak és egy démonnak alapból nem kéne csinálnia, nemhogy egymással.

Az első ilyen karácsonyi kaland után borzalmasan érezte magát az angyal, mert hát az utolsó dolog, amivel foglalkozott, az a megváltó születése volt, sokkal jobban lekötötte Crowley szárnyának, esetenként ajkainak puhasága, és az az elképesztően vicces sziszegés – legalábbis Azirafael szerint vicces, egy emberi lény valószínűleg kapásból enyhe szívrohamot kap a hangtól, ami azt az érzetet kelti, mintha pokoli kígyók ezrei tekerednének a bokájára –, szóval a sziszegés, amit csókolózás közben kiad. Mármint ők sosem csókolóznak, mert hát ilyet az angyal meg a démon nem tehet. Csak a szájuk egymáshoz ér. Meg a nyelvük. Meg mindenük, amijük csak összeérhet. Persze, mielőtt mindenki elragadtatná magát, van azért egy kis különbség aközött, amit az emberi lény nemiségként élhet meg, és amit két természetfeletti entitás érezhet, mert hát tudvalevő, hogy az angyaloknak és a démonoknak nemük az pont nincsen. Na azért nem kell őket sajnálni. Amire ők ketten rájöttek az évek során azzal kapcsolatban, hogy mit is tudnak egymással kezdeni, ahhoz képest egy testi orgazmus olyan, mintha hallottál már arról, hogy milyen a szex, vagy ha egy héten keresztül kéjmámorban fetrengsz. Ami amúgy szintén igen ritka az embereknél.

Az ütött-kopott kanapén feküdtek, illetve Crowley Azirafaelen, egy szál – két szál, sok szál – tollba burkolózva, az ujjaik lazán összekulcsolódtak, és tudták, hogy amíg világ a világ, Karácsonyra mindig jut egy újabb használhatatlan ajándék, és egy forró ölelés. És ez így tökéletesen megfelel.

(Lehetőleg minél tovább legyen világ ez a világ, és ne zaklassák őket lépten-nyomon holmi Antikrisztusokkal.)