Lianne:
-
Kérdezhetek valamit? – szóltam közbe, kivételesen én, mert volt valami, ami egyszerűen
nem hagyott nyugodni az eddig elhangzottakból.
-
Hüm? – vonta föl a szemöldökét Raven.
-
Amikor Adam mesél Prisről, meg amikor egyszer én is beszélgettem vele, teljesen
rideg volt. De mint egy jégszobor. Most meg ahogy te meséled, inkább hasonlít a
stílusa Adam könnyedségéhez. Én egyszer nem hallottam kacagni! – mondtam, és
még mindig kirázott a hideg annak a néhány percnek az emlékétől, amíg
Priscillából próbáltam kicsikarni néhány választ egy interjú erejéig.
-
Jajj már Lia, azért ezt nem olyan nehéz összerakni! – került elő Adam újra. Kár
volt felhozni a témát. Örülhettem volna, amíg távol volt.
- De, nehéz, éppen miattad! – vágtam rá.
- Te mondod mindig, hogy mennyire… kemény! Erre itt kacarászik!
-
Mert mondjuk én ismerem igazán?
-
Akkor ez a beszólogatás csak megjátszás?
- De
okos itt valaki! – csapta össze a tenyerét Adam, gúnyosan vigyorogva, és már
nyúlt is volna, hogy összekócolja az eleve is szénakazal hajam, de még időben
kitértem előle. Csak egy másodpercet bírna ki e nélkül a vigyor nélkül!
- De
minek játssza meg?
- Te
minek játszod meg, hogy ártatlan kislányka vagy, aki él-hal Raven sztorijáért?
– szerencsére nem kellett felelne, mert Raven folytatta a mondanivalóját.
*****
Chris
szerencsére nem akarta tovább hallgatni Lucy és Priscilla csevegését, megfogta
a kezem, és aminek kevésbé örültem, a bárpult felé húzott.
- Igen Adam, harapj! – hasított a
levegőbe a fiatal lány sikolya. Undorodtam a ténytől, hogy a helyiségben ez az
égvilágon senkit sem zavar, a többség kifejezetten élvezi. Megpróbáltam
lefejtegetni magamról Chris csontos ujjait, hogy egy lépéssel se keljen
közelebb kerülnöm Adamhez, és a kéjesen visongó lányhoz.
- Csak nyugi! Nem érdekeljük öt.
- Leszarom, de nem akarom látni! – fakadtam
ki.
- Jó, de Tomnál van vér – biccentett a pultos
felé.
- Majd ha Adam végzett.
- Az beletelhet egy kis időbe – vonta föl a
szemöldökét Chris.
- Időnk az aztán van, nem? – horkantottam.
- Igaz – biccentett Chris vidáman, és leültünk
a legközelebbi két személyes asztalhoz. – Ne nézd már, csak rosszabb lesz!
- Annyira undorító. És tudod mi a
legundorítóbb? Hogy én is így fetrengtem a karjaiban. Én voltam ugyan ilyen,
elködösül agyú kis… ribanc – nem igazán tudtam, miért épp Chrisnek mondom
ezeket, de úgy éreztem, ha nem mondom ki, ott helyben felmondaná az agyam a
szolgálatot.
*****
Lianne:
-
Milyen kár, hogy akkorra már rég felmondta! – karattyolt közbe Adam, én pedig
rosszallóan végignéztem, ahogy már megint az ágyamon fetreng, de továbbra sem
tudtam megbékélni a gondolattal, hogy egyszerűen tudomást sem vett Ravenről a bárban. Mielőtt bármit mondhatott volna még, gyorsan Ravenre
pillantottam, hogy folytassa.
*****
Amíg Adam ölébe nyögdécselt a lány, Chris arról fecsegett, hogy a bárban melyik
a kedvenc emelete, és melyik szobákban vannak a legkényelmesebb ágyak, na meg
hol vannak különleges játékszerek, és melyiket kéne mindenképpen kipróbálnunk.
A legkevésbé sem érdekelt, de inkább próbáltam rá koncentrálni, mint hogy Adaméket
hallgassam.
Vagy fél óra
telt el, mire Adam felkapta a félig eszméletlen, de még mindig hangosan lihegő
lányt, és felvonszolta az egyik emeletre. Még bőven a tinédzserkorban lehetett.
Hogy keveredhetett szegény Adamhez? – Chris felrántott maga mellől, és mosolyogva húzott a
pulthoz.
- Szia Tom, kérnénk néhány zacskós-vért! –
mondta Chris a nagydarab, pirospozsgás vámpírnak, aki éppen egy borospoharat
törölgetett ráérősen. Egy westernfilm csaposát idézte fel bennem, aki
egyáltalán nem illik bele a mögötte lévő „díszletbe”, ami a legdrágább italok,
és olyan palackok sokaságából állt, amit még életemben nem láttam.
- Ó, valaki még nagy pacifista, igaz? – nézett
végig rajtam a vámpír, de a tekintetében nem volt semmiféle megvetés.
- Valami olyasmi… - motyogtam.
Tom vidáman biccentett, letette a poharat, és a bár sarkában lévő óriási,
fekete hűtőnél termet, majd egy szempillantás múlva újra előttem állt, egy méretes
kartondobozzal a kezében.
- Húsz tasak van benne, kóstolónak –
rakta elém a pultra. – Nyugodtan meg lehet mikrózni, van, aki szerint melegen
jobb. Nem lesz semmi baja tőle, ez már tartósítva van. De jobb felbontás előtt
hűtőben tárolni.
- Ezért… nem halt meg senki? – meredtem
a barna dobozra, kicsit bugyután, de hirtelen nem tudtam jobban megfogalmazni a
problémámat.
- Sima véradás! Az emberek azt hiszik, a
kórháznak adják. Ennyi – magyarázta derűsen, én pedig inkább nem kérdeztem rá,
hogy mégis milyen alvilági vámpírszervezetek tudnak lopni a vérbankból.
Felhajtottam a karton doboz fedelét, és belelestem. Két sorban sorakoztak
egymás mellett a tasakok.
- Mivel tartozom? – kérdeztem bizonytalanul.
Úgy éreztem, ez a minimum, ha már Tom ilyen készséges.
- Mer’? – nézett rám Tom meglepetten. Chris
kuncogott.
- Hát a… - emeltem föl a dobozt.
- Ja, vidd csak! – legyintett.
- Öm… köszönöm – méregettem a dobozt
bizonytalanul.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ebben valami csapda lesz. Vámpír létére Tom túl
kedvesen viselkedett.
- Szívesen!
- Miért éri meg neked ezt csak így,
ingyen odaadni? – kérdeztem rá.
- Ó, hány napja vagy vámpír? – pillantott rám,
majd Chrisre, mintha azt várná, hogy én nem tudom megmondani.
- Kettő? – határozottnak indult, de a végén
kérdően Chrisre sandítottam, aki csak mosolygott.
- Így már érthető! – bólintott Tom, és még
mindig gyanúsan rokonszenvesnek tűnt.
- Mi is?
- Jobb, ha hozzászoksz, hogy nálunk
nincsenek ilyen baromságok, hogy pénz! Mivel érne nekem többet néhány papír
fecni, mint az, hogy akár emiatt is bejönnek az újoncok a báromba?
- De akkor… Semmilyen fogyasztásért nem
fizetnek? Mármint semmit?
- Ha nagyfiú leszel, megérted – kacsintott
Tom, mintha régi cimborák lennénk, és a bár másik végében termett. Követtem a
tekintetemmel, de Miranda a semmiből bukkant fel előttem:
- Ó igen, ezen sokan fennakadnak! – mondta
vidáman, és átszúrt egy kemény és élet végű műanyag csövet az egyik vértasakon,
majd szívószálként átnyújtotta nekem.
- Ne csodálkozz azon, hogy nem kell pénz,
elvégre nem is pénzből élünk – mosolygott. – Azért vagyunk itt Tommal, mert ezt
szeretjük csinálni.
- Na, mit szólsz? – veregetett vállon Chris
mosolyogva.
Csak
megvontam a vállam, és még mindig a csapdát keresve, beleszívtam a vérbe. A
fogyasztói társadalomban eltöltött közel harminc év után nem volt valami könnyű
megemésztenem, hogy ebben a bárban semmi sem a pénz körül forog. Itt az emberi
élettel kereskednek – gondoltam Adamre, és a tizenéves kis csitrire az ölében.
- Egyszer úgyis meg fogod unni – nézett Chris a
tasak vérre.
A vér még
csak a közelébe sem ért Chris, Lucy vagy Andor ízéhez, de milliószor jobb volt,
mint a macskáé. Az első korty után úgy éreztem, ezzel elleszek egy ideig.
2 megjegyzés: