Nem kéne ennyire boldognak lennem, amikor Adam éppen megsemmisítette Caligot.

Forró nyári nap volt.
Van.
És én egyszer csak tudtam, hogy Caligónak vége.
Adam nyűgös volt, nagyjából az óta, hogy a lányával visszatértek. Szétcsúsztak a dolgok.
És egyszer csak…
Nem, nem felrobbantotta, nem hullott atomjaira a bolygó a világűrben, egyszerűen csak eltűnt, mintha beszippantotta volna egy fekete lyuk. Nem úgy történt, mint a filmekben, hogy a lyuk csak nőtt és nőtt, és kitört a pánik, hogy el fogja nyelni a világot és akkor jöhetett volna Raven, a Megmentő, egy igazi Bosszúálló…
Egyszerűen csak az egyik pillanatban még ott volt Caligo, aztán pedig már nem, és felmerül a kérdés, hogy ott volt-e valaha egyáltalán.
Adam csak egy kicsit drámázta túl a dolgot, én pedig nem figyeltem, mert hát… Éppen más dolgom volt. Bár igazából csak kitárta a karját, és már vége is volt.
Nagyjából olyan lazán, mint Robert Downey Jr.
Csak hát robbanás az nem volt. Csak hirtelen már semmi sem volt.
Felfoghatatlan a számomra. Mármint persze, Caligo puszta létezése is felfoghatatlan volt a számomra, de azért már mégiscsak összeírtam róla több száz oldalt, lerajzoltam a térképét, három év alatt egészen sikerült összeszednem, hogy merre hány lépés, hogyan is jutottak el a mi 21. századunkkal nagyjából megegyező technológiáig. Még ha nem is igazán látszott meg a blogon ez a sok minden, én azért dolgoztam!
Tudtam már pár királyról, démonok jöttek-mentek, uralkodók, háborúk, családfák, egy rakat családfa, basszus!
És akkor most vége.
Mindennek.
Mindenkinek.
Több millió embernek.
Persze ez a része még engem sem igazán érdekel. Oké, egyáltalán nem érdekel.
Eugene meg már annyiszor meghalt, hogy igazából édes mindegy neki.
Azt hiszem bizonyos szempontból Ravennek is annyi, bár ebből úgy globálisan aligha fogunk érzékelni bármit is. Szerencsére Raven nagyjából már egy éve túl van azon, hogy csak a Caligóbeli énje létezzen. Minden esetre annak annyi.
Chris is, hát… De őt meg valószínűleg Raven újra összerakja, ha akarja. HA akarja.
Priscilla. Priscillát sosem nyírná ki Adam. Úgyhogy Pris köszöni szépen, jól van. Kicsit ugyan megváltozott már egy ideje, de ehhez Adamnek nem sok köze.
Úgyhogy ennyi.
Igazából… Igazából semmi jelentőset nem érzek.
Adam elégedetten nyújtózkodik.

– Te mondogattad mostanában állandóan, hogy Caligo használhatatlan – vigyorog Adam.
– Na de azért nem ennyire… A… a kastélyod! Tegnap előtt vagy mikor néztem el arra, és… – tátogok, mint a partra vetett hal. Éreztem én, hogy valami nincs rendben, de mióta Adam elment semmi sem volt rendben, és amióta visszajött azóta is döcögött minden egyes pillanat.
Adam még mindig vigyorog.
ANNYIRA hiányzott ez a vigyor!
– És?
– Minden csupa pókháló volt, és kísértetkastély-fíling és… Most te ezt komolyan megcsináltad?
– Tudtam én, hogy nekem nem kell műsorozni, majd te megoldod! Tényleg egy pillanatra is azt hitted, hogy az egész kis világ jelent számomra bármit is?
– Megölted a lányod.
– De előtte volt tizenhét fantasztikus éve. Ez után már úgyis csak a mélyrepülés jött volna.
– Nem… Mármint azt még attól úgyan úgy megírhatom.
– Khm Natalie – krákogja Adam az öklébe. – Amúgy persze, megírhatod.
– De totál szeretted Mindrát!
– Pontosan! Amit tettem, szeretetből tettem! És igen, Ravent is szeretem, úgyhogy minden cselekedetem az ő irántuk érzett őszinte szeretetből gyökerezik!
– Boldogan kellett volna élniük, amíg meg nem halnak! Megígértem Ravennek!
– Hát, akkor írd meg. Dobjátok össze ketten! Menni fog az!
– Akkor meg mire volt jó ez az egész?
– Jajj már, az első pillanattól fogva, mióta úgy igazán találkoztunk, tökéletesen tisztában vagy vele, hogy mire jó ez az egész. Miért gondoltad, hogy én egy cseppet is komolyabban veszem?
– Jó, de ha… ha nem ez volt a lényeg, akkor mi? Oké, értem, Pris meg Raven lényeg. De… Egyszer mégis megszülettél emberként Caligóban! Több ezer éve. Jó, az idő tök relatív. De akkor most mi van?
– Mi legyen?
– Mit tudom én? Eltűntetted a fantasy-világ kezdeményem! Rendben, betűkben megvan, akkor meg is ölnélek, ha a… Te jó ég, nagyon remélem, hogy a gépemnek semmi baja otthon… Szóval, mint adat nagyon remélem, hogy minden megmaradt, mert…
– Neked úgyis csak az számít. A betűk. Az oldalszámok.
– Jó, és neked mi számít?
– Ami mindig is számított.
– És mit akarsz világ nélkül?
– Lia, drágám, szedd már össze magad!
– Oké, oké, máris! Hol van Raven?
– Ezt neked kéne a legjobban tudnod, nem?
– Adam…
– Igen?
– Mi volt ez az egész? Mármint az óta mi volt ez az egész, hogy először beszéltünk?
– Na, akkor legalább azt látod, hogy ez itt most annak a vége. Engedd el Bébi, engedd el! – vigyor.
– Mit? Lassíts! Egy kicsit! Nagyjából öt hónapja leléptél… Azta’, öt hónapja! Azért egész jól átvészeltem!
– Nagyon ügyes kislány vagy.
– Erre visszajöttél úúúúgy… Egy hónapja, elvegetálgattál, franc se tudja mi bajod volt, de legalább ott volt a leánykád, és most meg… Ez így nem áll össze!
– Amúgy most nem éppen a leánykámról kéne írnod?
– Megölted!!!
– Nem azt a részt. Azt az öt hónapot – Adam a szemét forgatja.
– De megölted! Oké, Raven visszahozhatja, de az már nem lesz az igazi…
– Ez az, amit majd meglátunk, nem igaz?
– Meg volt az a retkes sztori! Tök jól összeállt volna!
– Az egy szar volt.
– Nem volt szar. Tökéletes young adult cucc lett volna. Így most mit csináljak, amikor tudom, hogy ez a vége? Hogy írjak így szerencsétlen csajjal? És még itt is elspoilerezem, hogy megölted!
– Ne szenvedj már, úgyis meg fogod írni.
– Igaz.
Ajj basszus, nem vagyok hozzászokva ehhez! Ehhez, ahogy itt vigyorog! Igazából leírhatatlanul jó érzés. Olyan… Biztonságos. Valószínűleg nem teljesen egészséges olyan valaki közelében biztonságban érezni magam, aki kiirtott egy egész világot. Annyira, de annyira örülök, hogy itt van! Nem csak úgy bekukkantott, hanem itt van, minden egyes porcikámban érzem, és mintha enyém lenne az egész világ… Oké, világokról inkább ne beszéljünk. És csak az jár a fejemben, hogy Adam, ugye holnap is velem leszel?
– Azért ne éld magad bele annyira – vigyorog. Nagyon-nagyon gonosz vigyorral.
– De hát hova mennél? Szépen eltakarítottál min… Itt ne merj így hagyni! Hallod?!
– Simán elvagy nélkülem is, nem?
Nem hagyna itt. Az, hogy most visszajött, így, ennyire visszajött, azt jelenti, hogy nem hagyna itt.
– Csoki nélkül is elvagyok, megy tovább az élet, de azért jobb, ha lehet csokit enni. Inkább ne mondj semmit! Jajj, túl szét vagyok esve ahhoz, hogy Ravenért aggódjak. Meg Chrisért. Ha olyan lényeges, Raven úgyis összerakja. Mi van Prissel?
– Jól van, te is írtad, nem?
– Mikor?
– Pár sorral feljebb.
– Jé, tényleg… *elgondolkodik egy kicsit azon, hogy már a narrátor-hangja is kezd egy kicsit hasadozni* És mi van veled?
– Mi lenne?
– Nem tudom, szeretném azt mondani, hogy annyira megváltoztál, de rohadtul nem! Mi volt veled Caligo előtt?
– Kit érdekel?
– Engem!
– Minek? Ami történt, megtörtént.
– Ezt kicsit meredek úgy kijelenteni, hogy Ravennel együtt ide-oda tudtok ugrálni az időben.
– Azért ennyire ne boruljon el az agyad sci-fibe!
– Mert az új dimenziók aztán nem sci-fisek. Mesélj, mesélj, mesélj, mi ez az egész? Mit csinálunk most? – Jó, a viselkedésem tényleg kicsit… NAGYON boldog vagyok, na!
– Mit szeretnél?
– Nagyjából ugyan azt, amit hat éve is…
– Hát akkor meg? Mi a gond?
– Megsemmisítetted a világot, amivel eddig írtam…
– Mint már említettem, te mondogattad, hogy használhatatlan.
– Na jó, de akkor csináljak egy újat?
Adam vigyorog.
– Érted, na…
– Én értem.
– Én meg nem! Nem értem, mit kezdjek veled! Azon kívül, hogy örülök a jelenlétednek, mintha minimum nem is tudom mi történt volna!
– Ha még mindig azt akarod, mint eddig, akkor csináld azt, amit eddig.
Utálom, hogy annak ellenére, hogy egy infantilis hülyegyerek, ennyire logikus tud lenni.
– Szeretlek Adam, baszd meg, annyira szeretlek!
– Miért érzem úgy, hogy ez már nem megy a blogra? – vigyorog.
– Csakazértis.

*

A nap kérdése: 

Én adtam fel, vagy Adam?

Egyáltalán melyikünk akart megmutatni bármit is?